A Neander-völgyi embernek rövidebb volt az alsó lábszára, mint a modern emberé.
A kutatók a lábfelépítésnek ezt a sajátosságát eddig hátrányként értékelték, úgy vélve, hogy a Neander-völgyi embernek több lépést kellett megtennie egy adott táv leküzdésére, mint a hosszabb alsó végtagokkal rendelkező Homo sapiensnek, és a modern emberek a Neander-völgyiekkel szemben emiatt hatékonyabban és gyorsabban futottak.
A Johns Hopkins Egyetem kutatói viszont abból indultak ki, hogy a Neander-völgyi ember idején, a 200 ezer és 40 ezer évvel ezelőtti időszakban, Európa és Nyugat-Ázsia éghajlata igen kedvezőtlen volt.
A hideg klíma zömökebb testfelépítést eredményezett, hiszen így kisebb a szervezet hővesztesége. Ezzel szemben a modern ember sokkal melegebb éghajlatú időszakban élt, így kisebb gondot jelentett számára a hőveszteség. A Neander-völgyi ember viszont jobbára hegyvidéken telepedett meg.
A Johns Hopkins Egyetem kutatói matematikai modell segítségével, amelyben az alsó végtagok hossza és az emelkedő szöge szerepelt, arra a következtetésre jutottak, hogy a Neander-völgyiek lábfelépítése megkönnyítette számukra a hegymászást.
“Tehermentesítette a lábakat az emelkedőkön” – hangsúlyozta Christopher Ruff kutató.
Magyarázata szerint minél rövidebb az alsó lábszár a testmagassághoz viszonyítva, annál nagyobb lépések tehetők meg az emelkedőkön, mivel nem kell oly mértékben behajlítani a térdeket és annyira meghajlítani a törzset.
A Johns Hopkins Egyetem kutatói elemezték a tülkösszarvú félék – Bovidae – végtagarányait is, összevetve az adatokat élőhelyeik sajátosságaival.
Vizsgálataikban szerepeltek hegyvidéken és síkságon élő antilopok, gazellák, kecskék, juhok, és arra a következtetésre jutottak, hogy még azonos éghajlatú területen élő fajok esetében is rövidebb a hegyvidéken élő állatok alsó lábszárának hossza, mint síkságon élő társaiké.
