Az elővételekhez, szurkolói pontgyűjtéshez és hol olajozottan működő, hol összeomló jegyfoglaló rendszerekhez hozzászokott európai drukkernek szürreális lehet, hogy a Zöld-foki Köztársaság világbajnoki kijutásáról döntő, Szváziföld (Eswatini) elleni mérkőzésre a stadionon kívül három benzinkúton és egy kávézóban lehetett megvásárolni a belépőket. A nemzeti stadionba kilátogató drukkerek aztán vad ünneplésbe kezdtek: kedvenceik simán, 3–0-ra győztek (a harmadik gólt a magyar állampolgársággal is rendelkező volt Vidi-játékos, Stopira szerezte), és a játékosok büszkén pózolhattak a hatalmas vb-jegyekkel.
A kérdés némiképp provokatív, a válasz pedig – már ha levesszük az elitcentrikus szemüveget – könnyen lehet igenlő. A világbajnokság nemcsak a labdarúgó-válogatottak legnagyobb csúcstalálkozója, de egy álom is. Értékét a ritkasága – a négyévenkénti rendezés – és a kvalifikáció nehézsége adja meg. Még olyan aranylabdások (George Best, George Weah és az 1962-ben a spanyol keretben szereplő, ám sérülése miatt nem játszó Alfredo Di Stéfano) is vannak, akik sosem léptek pályára világbajnokságon. A vébészereplés az egyik legnagyobb motiváció, elég megnézni, hogyan beszélnek a magyar válogatott tagjai róla – leginkább dédelgetett vágyként. A FIFA a világbajnoksággal álmot is kínál.
A létszámbővítésnek természetesen több oka is van.
- Az egyik ezek közül sportdiplomáciai: ha a világszövetség több válogatottnak teszi elérhetőbbé a legnagyobb tornáját, abból annak vezetője is profitálhat, amikor választásokra kerül sor.
- A másik pénzügyi: nagyobb torna, több közvetlen bevétel, több értékesíthető tartalom (azaz focimeccs), több néző.
- Van egy sportszakmai ok is: a bővítéssel valószínű, hogy a sztárcsapatok nem maradnak le a tornáról.
- A legnemesebb pedig: lehetőségek megnyitása, az álmok elérhetőbbé tétele minél több nemzeti csapat számára.
