Az országban valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki Szűcs Krisztián életével és munkásságával kapcsolatban először is a gombfocihoz fűződő viszonyra kíváncsi, de mivel pont én beszélgetek veled, rákérdezek. Már csak azért is, mert a könyvben így definiálod magad: „Szűcs Krisztián – zenész, férfi, apuka, férj, gombfocizni és főzni szeretni és tudó ember.”
Ideje volt már, hogy rákérdezzen valaki. Hát, igen, a gombfoci-ügy a mai napig kísért. Kedves barátaimmal régebben kitaláltuk az Izomfoci-bajnokságot, ami sajnos a Covid óta kimaradt, úgyhogy most, hogy így szóba került, újra fel kellene éleszteni. Hat–hétéves koromban láttam valakinél először a játékot, akkoriban elég sokan gombfociztak, és aztán nekem is meglett az első két csapatom: egy Fradi meg egy Dózsa.
Furcsa páros.
Igen, de még most is megvan, bár a fele le van törve. Én nem voltam akkora spíler, nem volt kétszáz csapatom, csak olyan húsz. Gombfociztunk a haverokkal; az unokaöcsémmel komplett vb-ket játszottunk le, de legtöbbször egyedül játszottam magam ellen. Ilyenkor sokszor óriási erkölcsi dilemmák előtt álltam:
mondjuk épp egy Portugália-Franciaország meccs zajlik, 2-1 az állás, a franciák gólhelyzetbe kerülnek, de én nem szeretném, hogy kiegyenlítsenek. Ilyenkor jön a belső vívódás, mi vezesse a körmöt…, és véletlenül mellé ment a lövés.
Azért is releváns a gombfoci téma, mert a könyvből kiderül, hogy első dalod felvételekor az olasz válogatottból kiszedett Grazianival pengettél – ez két dolgot jelenthet: vagy sokáig tartott a gyerekkori gombfocis korszakod, vagy nagyon fiatalon kezdtél gitározni.
Egy basszusgitárt pengettem vele, de az kivételes eset volt; gitárral pedig sokáig nem volt dolgom, mert először zongoráztam. Nagyjából négy évig tanultam, a zenészek tudják, hogy ez gyakorlatilag a semmivel egyenlő, mert a zongoratanulásban tíz évnél mondhatjuk azt, hogy már valami történt. A szolfézs miatt hagytam abba, mert nyolcéves koromban az összhangzattan nem annyira érdekelt; azóta is utálok szolmizálni. Azért annyi minimális skillem lett ennyitől is, hogy, amikor megpróbáltam eljátszani Beatles-dalokat, valami fogalmam már volt az egészről, úgyhogy ilyen értelemben mégiscsak hasznos volt.
Volt otthon is hangszer?
Volt egy zongoránk, a nagymamámtól kaptam, aki Zalában lakott. A mai napig emlékszem, amikor apámék fölhozták a lépcsőn azt a bazi nagy hangszert: a szűk lépcsőházban cipelték fel hárman hevederekkel, embertelen volt. A gitár pedig már csak akkor jött be az életembe, amikor a főiskolára jártam. Úgy voltam vele, hogy nehogy már ne tanuljak meg, ha mindenki gitározik. Én meg itt zongorázgatok, mint valami Elton John.
A könyvben sok novella egy-egy dal eredetsztorija; innentől már soha többé nem kell magyaráznod az újságíróknak meg a rajongóknak, hogy miért pont Dél-Amerikát fogta ki a Fiam, vagy mi volt a Krézi srác előzménye. Azért maradtak még kulisszatitkok?
