Ha teljesen őszinte akarok lenni, egy évvel ezelőtt valószínűleg nem hittem volna el, ha valaki azt állítja, hogy 2024 februárjában a női kosárlabda-válogatott egyik meccse fog rendkívül heves érzelmeket korbácsolni bennem. Azok közé tartozom, akikkel hol szembe jött egy-egy figyelemre méltó ellenfél, vagy fél füllel hallották, hogy egész jó kis csapatunk alakul Székely Norbert kapitány irányítása alatt. A nyáron aztán jött az Európa-bajnokság, és az ország sportszerető része nemcsak felkapta a fejét, de rögtön a szívébe is zárta a magyar válogatottat.
Szlovéniában a teljes mezőny elképedve nézte a mieink menetelését, a lányok a címvédő legyőzésével nyerték meg a csoportjukat, aztán egy infarktusos meccsen bejutottak az elődöntőbe. Érem nem lett belőle, de az elődöntőben a spanyolok, valamint a kisdöntőben a franciák ellen is szoros meccset játszottunk. A ragyogó szerepléssel pedig együtt járt az olimpiai selejtező lehetősége is, ami egy újabb szintlépési lehetőség mellett annyit minimum ígért, hogy már nemcsak a kontinens, de a világ elitje ellen is megmérettethetjük magunkat.
Mégis a mi játszóterünk
A soproni selejtezőben szereplő válogatottak mindegyike a világranglista első tíz helye közül foglalt el egyet, Japán a legutóbbi olimpián, Spanyolország a legutóbbi Eb-n játszott döntőt, Kanada pedig a legutóbbi vébén jutott az elődöntőbe. A kapitány a sorsolás után azt mondta, az Eb lehet a mi játszóterünk, de ez egy másik szint, még hazai pályán is.
Az Eb-n parádézó csapathoz csatlakozott
- a WNBA újonc-álomcsapatába beválasztott Juhász Dorka,
- meghívót kapott a Los Angeles-i csapat táborába Kiss Virág,
- Studer Ágnest pedig a legjobb európai irányítónak választotta a FIBA.
Az Európa-bajnoki csapat több tagja is bekerült a forduló válogatottjaiba a női kosárelit európai sorozatában, így ha favoritnak nem is, de esélytelennek sem tűntek a mieink. Végső soron úgy tűnt, akár egy meccset is elég lehet megnyerni a soproni közönség előtt.
Nem lett elég
A Kanada elleni meccset kicsit túlizgulta a magyar csapat, de aztán parádés játékkal győzte le azt a Japánt, amely a spanyolokat és a kanadaiakat is legyőzte. Ez a két eredmény önmagában borzasztó fontos, mert ekkor vált eredményekkel leírhatóvá, vagyis bizonyítottá, hogy a női kosárlabda-válogatott nemcsak felér a világelit szintjére, de méltó kihívója is. Ez újabb megerősítést kapott a spanyolok elleni meccsen is, ahol két negyeden át úgy vertük az Eb-döntőst, hogy köpni-nyelni nem tudott,
Ami hiányzik, hogy az legyen, pont most lett meg. Több olyan, mint a spanyolok elleni meccs, nem lesz, mert a rettenetesen fájó összeomlást a hasonlóan kiélezett helyzetekben felszedett rutin hiányának tudható be. Míg az Európa-bajnokság negyeddöntőjében bement az utolsó másodperces tempó, addig az olimpiát érő középtávoli nem szédült be. A két esemény súlya közti különbséget át kell érezni, még ha ehhez olyan fájdalmas leckét is kellett bevésnünk, mint a spanyolok elleni tragédia.
Sajnos nincs rá jobb szó, valóban tragédia történt. Olyan esemény, ami méltán kerül egy lapra a női kéziválogatott vb- és olimpiai döntőivel, vagy Imre Géza legendás csörtéjével, de szintén nem rossz példa a veszprémiek Kielce elleni BL-döntője. Ott volt a kezünkben a frenetikus bravúr, minden létező körülmény a mi győzelmünket ígérte, ráadásul az ellenfélnek a világon semmi oka nem volt különösebben szívni magát, hiszen biztos kvótásként kezdhette meg a meccset. Akárhogy nézi az ember, nem adja ki a matek.
Ezt a meccset nem lehetett elveszíteni, valahogy mégis sikerült.
Most még nehéz látni
Annyira fájdalmas volt a vasárnapi vereség, hogy az ember még két nappal később is szédeleg a pofontól. Volt szerencsém szót váltani a rendkívül megindult kapitánnyal, de nemcsak tőle nem elvárható, hogy a friss monoklin keresztül tisztán lássa, mit jelent a jövőre nézve ez az olimpiai selejtező.
Hogy mennyi önbizalmat ad a csapatnak a topkategóriás ellenfelekkel szemben mutatott játék. Hogy ennél csapatként és egyénileg is csak egyre jobb lesz. Hogy mennyire fontos egy csapat fejlődésében a sikerek és a kudarcok közös megélése, legyen szó euforikus ünneplésről vagy húsba maró fájdalomról.
A 2023-as év csúcseseménye a mieink sikerétől volt hangos. A 2024-es év nagy eseményén nem leszünk ott, de ettől is csak egy hajszál választott el minket. Nem sikerült 44 év után kijutnunk az olimpiára, de talán ez a kudarc kellett ahhoz, hogy 28 év után kijussunk a világbajnokságra, amit 2026-ban Németország rendez. Megalapozottan reménykedhetünk benne.
