A svájci sportoló nagy jövő előtt állt, a 2001-es, St. Anton am Arlbergben rendezett világbajnokságon negyedik helyet szerzett, 2000. november 25-én, a Lake Louise-ban rendezett világkupaversenyen a második lett, majd a már említett Val d’Isére-i szuper-G viadalon a dobogó harmadik helyére állhatott fel.
Úgy tűnt, ő lehet az, aki a Hermann Maier, Stephan Eberharter, Fritz Strobl uralta lesiklásban megtöri az osztrákok dominanciáját.
„Azt hiszem, sikerült is volna, ám sajnos a sors közbe szólt” – idézte a Der Standard.
Majdnem belehalt a bukásba
Gyerekként sok időt töltött a természetben, a szülei örültek, hogy minden érdekli. Kisfiúként teniszezett, hegyikerékpározott és túrázott, hétvégenként pedig édesapjával és bátyjával síelni ment. 15 évesen indult először nemzetközi versenyen, három évvel később a wengeni világkupán debütált.
„Mindig is világos volt számomra, hogy a tehetség nem lesz elég. Nagy győzelmeket akartam elérni, ezért sokat edzettem. A stílusom pedig lehetővé tette, hogy a legjobbakkal is felvegyem a versenyt” – mesélte.
2001 márciusában svájci bajnok lett lesiklásban és szuper-óriásműlesiklásban, fél évvel később pedig a nagy áttörés reményében kezdte meg a szezont.
„Jól éreztem magam, a Val d’Isére-i harmadik hely reményt adott a következő napra. Főleg, mert lesiklásban valójában még erősebb voltam.”
„Ilyen ezer alkalomból legfeljebb egyszer fordulhat elő. Két-három tizeddel később fordultam be, és egy jégen megcsúsztam” – emlékezett vissza.
Minden olyan gyorsan történt, hogy nem tudott már korrigálni. Bezuhant a pályát övező biztonsági hálóba, amelyet a sílécének élei átvágták.
„Tudtam, miről szó van, az életemért harcoltam. A tüdőm megtelt vérrel, alig kaptam levegőt. Volt egy érzés, ami azt mondta nekem, ha behunyom a szemem, a fájdalom elmúlik. A testem el akart aludni, de én harcoltam.”
Elsőként Dieter Bartsch, a svájciak akkori vezetőedzője érkezett a helyszínre. Átsegítette a kritikus perceken, hogy ébren maradjon, így Beltrametti nem aludt el. Helikopter vitte be a grenoble-i kórház intenzív osztályára, ahonnan két nappal később Svájcba szállították és újra megműtötték.
A súlyos sérülése miatt örökre lebénult, de Beltrametti sohasem hibáztatta magát.
2001. december 8-a nekem piros betűvel volt írva. Lehet, hogy hazafelé is pórul jártam volna. Ez a sors, egy magasabb hatalom
– vélte.
Szabadtéri sport, benne van a kockázat
A balesete több biztonsági hiányosságra is felhívta a figyelmet. A versenyzők a láthatóságot javító intézkedéseket szorgalmaztak, néhányan fényszórókat felszerelését javasolták a kritikus helyekre. A következő versenyre azonban a nemzetközi szövetség úgy döntött, hogy a gyors számokban kék vonallal jelzik a sízőknek a pálya határait úgy, hogy azt mindenkor látni lehessen.
„A sport mindig is súlyos baleseteken keresztül fejlődött, az enyém is ezek közé tartozott. Manapság például már sokkal több hálóra van szükség, ezeket egyenként, több sorban állítják fel. Ha egy ilyen pluszháló lett volna, biztosan gyorsabban lefékez és talán nem ütköztem volna az oszlopnak. De ez van, ez egy szabadtéri sport, benne van a kockázat.”
A rehabilitációt követően dolgozott sportmenedzserként, 2003 augusztusában bekerült Vaz/Obervaz önkormányzati testületébe. 2008 óta pedig feleségével, Edwinával együtt vezeti a Tgantieni szállodát a Graubünden kantonbeli Lenzerheide városában.
