Sport

Korszakok határán: így lett a magyar a világ legjobb válogatottja az 1950-es évekre

Az Aranycsapat egyszerre volt a polgári-értelmiségi hátterű magyar futballkultúra csúcsterméke, és egy elnyomó politikai kurzus propagandaterméke is az ’50-es években. Miközben mi többnyire a múltba révedő kesergés szimbólumának látjuk, külföldön futballevolúciós mérföldkőnek számít. De vajon mit jelentett abban a korban, amelyben létezett?

Próbáltad már elmagyarázni külföldön, miért hívjuk Aranycsapatnak az 1954-ben vb-ezüstérmet szerző válogatottat? Közel lehetetlen feladat. Hasonló intellektuális kihívással én magam eddig csak akkor szembesültem, amikor az első világháború befejezésének emléke kapcsán igyekeztem elmagyarázni nyugat-európai beszélgető partnereimnek, miszerint hiába látják ők onnan úgy, hogy Magyarország 1918-ban végre független állammá vált, nálunk a világégés után kialakult új világrendnek merőben más, a khm, történeti-kulturális kontextusa. Ők nem értenek minket, mi félreértjük őket – így szorítanak minket olykor csapdába a kulturális kódjaink.

Hasonlóképpen működik az Aranycsapat legendáriumának narratív kalitkája is – csak éppen fordítva. Miközben idehaza sokszor úgy érezzük, hogy Puskásék világverő válogatottjának emléke a retrográd kesergés és a múltba révedés üres pózává merevedett, a világ szaksajtója évtizedek óta sporttörténeti sarokkőként kezeli a csapatot.

Még egyszer: miközben világszinten az Aranycsapat evolúciós mérföldkő, játéktörténeti esettanulmány, addig itthon „csupán” régenvolt nagyságunk Olümpusza, ami súlyos és hosszú árnyékával voltaképp betemeti jelenünket. Hivatkozási pont, csak éppen rosszul: a kávéfoltos nosztalgia eredője, a „régen minden jobb volt”-kórus origója.

Ezen kell változtassunk.

November 25-én, az angolok elleni emlékezetes győzelem 67. évfordulóján kerül adásba a Super TV2-n a Magyar Telekom által digitálisa felújított mérkőzés színes változata. Ennek kapcsán szedtük össze, hogyan lett a magyar a világ legjobb válogatottja az 1950-es években.

Egy futballnagyhatalom eredője: a sokszínűség

A 20. század elején Nagy-Britannia mögött az Osztrák-Magyar Monarchia – s benne Bécs, valamint Prága mellett legfőképp Budapest – számított a világ másik futballközpontjának.

A multikulturális Budapest grundjai valósággal ontották magukból a tehetséges játékosokat és a rátermett klubvezetőket. Braun ‘Csibi’ József, Schaffer ‘Spéci’ Alfréd, Schlosser Imre, Kürschner Izidor, Guttmann Béla, Orth György, Weisz Árpád, Erbstein Ernő, Reiner Sándor, Hirschl Imre mind – nemzetiségükre, vallásukra és társadalmi státuszukra való tekintet nélkül -, együtt jelentették a magyar futballkultúrát: azt a szövevényes, sokszínű, az eltérő indentitású, különböző társadalmi beágyazottságú klubok konstans versengése miatt mégis szüntelenül prosperáló közeget, amelynek köszönhetően a futball itthon több tudott lenni, mint egyszerű játék vagy szimpla passzió.

Az első világháború előtt a “kávéházak városa”-ként leírt Budapesten az eltérő társadalmi gyökerű klubok szimbolikus jelentőséggel felruházott versengése a kávéházi kulisszák között találkozott az értelmiség magasröptű eszmecseréivel, ez pedig olyan intenzitású innovációt és annyira kiegyensúlyozott, tartós fejlődési pályát indított el a magyar futballban, amely azóta is páratlan.

Ezt a polgári értékrendű, sokszínű közeget ugyan jelentősen erodálták a történelmi tragédiák, ám a második világháború befejezése után így is szinte páratlan minőségű szellemi hátország állt a magyar futball rendelkezésére. Ekkor tért vissza Magyarországra például az a Bukovi Márton, aki ekkortájt a zágrábi Gradjanski (ma: Dinamo) edzőjeként dolgozott, de korábban megfordult Franciaországban is, és éppen a világháború évei alatt fejlesztette ki a „visszavont középcsatár” koncepcióját, amelyből évekkel később az addig ismert futballvilágot tótágast állító 4-2-4-es formáció is megszületett. És bár eközben távozott – egészen 1947-ig legálisan lehetett külföldre szerződni –  az országból Kubala, Nyers, Zsengellér, vagy éppen Sárosi, jó ideig úgy tűnt, a baljós jelek ellenére is a magyar futball csúcskorszaka köszönthet be hamarosan, amely jó eséllyel tartós európai dominanciának ágyaz meg.

Az 1940-es évek végére már körvonalazódott a későbbi Aranycsapat magja: Gallowich Tibor kapitánysága alatt (1945-48) a későbbi legendás tizenegy tagjai közül kilencen(!) is bemutatkoztak a nemzeti csapatnál – többek között az a Puskás Ferenc is, aki már a kapitány második hivatalos meccsén, 1945. augusztus 20-án debütált, stílszerűen góllal.

Gallowich irányításával a nemzeti csapat egészen félelmetes, 17-1-4-es mérleget produkált, miközben olyan játékosok léptek pályára soraiban, mint Deák ’Bamba’ Ferenc (akkor Szentlőrinc, később Ferencváros), Kovács I Imre (MTK), Bozsik József (Kispest), Grosics Gyula (MATEOSZ, majd Honvéd), Zakariás József (Budafok, majd MTK), Hidegkuti Nándor (Herminamező, majd MTK), Nyers István (Újpest), Henni Géza (Ferencváros), Kubala László (Vasas).

Egy jottányit sem kisebbítve az Aranycsapattal 1950 és 1954 között a világot végig verő Sebes Gusztáv érdemeit, a lecsupaszított tények: a valaha volt legnagyobb futballalakulat alapjait nem Sebes, hanem Gallowich rakta le

– írta róla Lakat T. Károly, a korszak kiváló ismerője.

Gallowich végül – nem teljesen önszántából – megrendült egészsége miatt távozott a csapat kispadjáról, helyét előbb egy válogató bizottságnak, majd Sebes Gusztávnak átadva. Sebes egyrészt a meglévő (igencsak stabil) alapokra építkezett, másrészt sok szempontból kétségtelenül

tovább is fejlesztette a csapat meglévő szerkezetét, miközben személyi kérdések vonatkozásában is nagy horderejű döntéseket hozott meg.

Az 1948-as londoni olimpiának, illetve az 1950-es brazíliai világbajnokságnak már az egyik titkos favoritja lehetett volna a magyar válogatott, ám a politikai vezetés akkor még úgy határozott, nem méreti meg a gárdát nemzetközi környezetben – holott sok szakértő szerint ekkor a csapat (a védelemben Rudas Ferenccel, Balogh II Sándorral, a fedezetsorsban Lakat Károllyal, valamint a középcsatár Deák Bambával) játékereje már közel azonos volt a későbbi sikeregyüttésével.

A politika közbeszól: tilt és támogat, de leginkább fel- és kihasznál

1948 júniusában megkezdődött a folyamat, amelynek során a kommunista államhatalom a társadalom valamennyi létformájára kiterjesztette kézi vezérlésű irányítását. Az állampárt Központi Vezetősége olyan apparátust épített ki, amelynek osztályai lefedték az állami-közéleti tevékenység minden szféráját. A sport ebben a rendszerben a párton belül legnagyobb hatalommal bíró részleg irányítása alá került, felügyelője pedig Farkas Mihály honvédelmi miniszter, a pártot és az államot a gyakorlatban korlátlanul uraló ún. trojka (Rákosi Mátyás és Gerő Ernő mellett) egyik tagja lett. Az átalakításoknak köszönhetően a sportügyek kikerültek az addig megszokott minisztériumi hatáskörből, és irányításukat egy speciálisan erre a célra létrehozott szerv, az Országos Testnevelési és Sportbizottság (OTSB) vette át.

Az OTSB két vezetője az eredetileg vasesztergályos végzettségű elnök Hegyi Gyula, illetve az egykori futballista, aktuálisan válogatott szövetségi kapitány elnökhelyettes, Sebes Gusztáv lettek, akik azon nyomban hozzáláttak a magyar sportélet szovjet típusú átalakításának.

A hagyományosan polgári hátterű futballklubokat szakszervezeti alapon szervezték újjá, de a szovjet mintának megfelelően a fegyveres testületek is megkapták a maguk egyesületeit: a Kispestből lett Honvéd a Néphadsereg és a Honvédelmi Minisztérium égisze alá került, az Újpest Dózsa név alatt a Belügyminisztérium csapataként éledt újjá, a zsidó-értelmiségi-polgári hátterű MTK-t pedig azzal büntették, hogy előbb Textilesre nevezték át, majd 1951-től Budapesti Bástya (később: Budapesti Vörös Lobogó) néven az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) felügyelete alá helyezték. A szurkolótábora miatt reakciósnak, sőt, bizonyos újságcikkekben fasisztának bélyegzett Ferencváros az Élelmezési Dolgozók Országos Szövetsége égisze alá került, és ÉDOSZ SE-re nevezték át. Mivel a politika a rendszer első számú csapatának a Honvédot képzelte el, megindult a törekvés az FTC-ÉDOSZ gyengítésére: a csapat legjobb játékosai közül Budai II Lászlót és Kocsis Sándort hatalmi szóval „behívták” a Néphadsereg csapatának számító Honvédba, míg a kapus Henni Gézát és Deák ’Bamba’ Ferencet a Belügyminisztériumhoz kerülő Dózsához irányították – Czibor Zoltán pedig sócsak úgy kerülte el a „besorozást”, hogy felsőfokú tanulmányokba kezdett, és egyúttal a Csepelhez igazolt. Az ÉDOSZ-ból nem sokkal később Kinizsi lett, de a Ferencváros a klub hagyományos zöld-fehér színeit sem tarthatta meg, helyette a játékosok fehér-pirosban voltak kénytelenek pályára lépni.

A pártállam által szovjet mintára centralizált futballélet 1952 környékére bipólusú rendszerként állt össze, amelyben a legjobb magyar játékosok a Textiles/Bástya/Vörös Lobogó/MTK és a Honvéd színeiben összpontosultak.

Ezzel párhuzamosan – nem függetlenül a Szovjetunió diktálta a trendektől – a magyar politikai vezetés mind inkább ambicionálta egy nemzetközileg is sikeres futballválogatott felépítését. A politikai okokból kihagyott 1948-as olimpia, illetve az 1950-es világbajnokság után az 1952-es helsinki olimpia adta az első lehetőséget arra, hogy a formálódó, és akkoriban már két éve veretlen magyar nemzeti csapat a világfutball színpadán is megmutassa magát (ez volt az első olimpia és az első futballtorna, amelyen a Szovjetunió is megmérette magát).

Fotó: William Vanderson / Fox Photos / Getty Images

Az olimpiai győzelem: út Anglia felé

Bár döcögősen indult – a turkui selejtezőn Sebes válogatottja mindössze 2-1-re tudta felülmúlni a Perényi József köré épített román csapatot -, a magyar csapat végül meggyőző teljesítménnyel nyerte az olimpiai tornát, ezzel első komoly nemzetközi győzelmét aratva. A döntőben a szovjeteket kiejtő Jugoszláviát vertük 2-0-ra, és még az is belefért, hogy Puskás – tőle szokatlan módon – büntetőt hibázzon. Sebes Gusztáv a helsinki fináléban a Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Hidegkuti, Kocsis, Palotás, Puskás, Czibor összeállítású csapatot küldte pályára, azaz egyetlen ember híján az Aranycsapat később klasszikussá vált felállását. A tornán a fentieken kívül pályára lépett még Csordás Lajos, illetve a selejtezőn szerepet kapott a Dalnoki-Kovács Imre-Budai II hármas fogat is.

Az olimpián bebizonyosodott, hogy mind az öt csatárunk gólképes. Az ellenfelek szomorúan vették tudomásul, hogy nemcsak Puskásra és Kocsisra kell figyelniük. De miközben a nemzetközi sajtó a dicséretünktől volt hangos, itthon az újságok azt hangsúlyozták, hogy a világ legerősebb csapatai nem vettek részt a helsinki olimpián

– írta visszaemlékezéseiben Sebes, rámutatva arra, hogy bár a világ már ekkor ámulva nézte a magyar csapat játékát (ekkor született a „magical magyars” összetétel is), az egyöntetű szakmai elismerés még váratott magára.

Ilyen helyzetben szinte villámként csapott be az Angol Labdarúgó-szövetség akkori főtitkárának meghívása. Sebes elbeszéléseiből tudjuk, hogy Stanley Rous – később a FIFA örökös elnöke lett – a svájci Montanában tartott futballértékezleten lépett oda Sebeshez (és a vele utazó MLSZ-főtitkár Titkos Pálhoz, a ’38-ban vb-ezüstérmes magyar csapat egykori játékosához), hogy gratuláljon az olimpiai bajnok címhez, és meghívja a magyar csapatot Angliába.

Sebes a visszaemlékezéseiben ugyan arról ír, hogy „egy baráti kézfogás és egy pohár tokaji után már le is volt kötve az évszázad mérkőzése”, de a valóságban ennél azért jóval bonyolultabb helyzet jöhetett létre.

Az szinte teljesen bizonyos, hogy a legfölsőbb politikai vezetés hozzájárulása nélkül Sebesnek semmilyen mérkőzést nem volt joga lekötni, ugyanakkor nyilvánvaló az is, hogy az angolok meghívása lényegében ’fait accompli’-t jelentett, és kész helyzet elé állította Rákosiékat: ha ugyanis visszautasítják a meghívást, gyávának, az imperialistákkal szemben megalkuvónak tűnnek.

A vereségtől való félelem ezzel együtt nehéz helyzet elé állította Sebest, akin folyamatosan nőtt a nyomás. Éppen emiatt viszont a felkészülést a szó mai értelmében is határtalan profizmus jellemezte: Sebes elutazhatott Angliába, hogy a helyszínen tekintse meg a hazai együttes világválogatott elleni találkozóját (4-4), sőt, a szövetségi kapitánynak a kirándulás alkalmával arra is volt gondja, hogy lemérje a Wembley pontos méretét, illetve hozzon magával néhány angliai labdát a gyakorláshoz (ezek akkoriban nehezebbek voltak, mint az idehaza használt játékszerek). A magyar válogatott hivatalosan október 29-én kezdte meg a felkészülést az angolokkal vívott meccsre; a Wembley méreteire nagyított Vasas-pályán tartott edzőmérkőzéseken pedig Sebes arra is ügyelt, hogy a kiválasztott alsóbb osztályú ellenfelek – Vasas Ganzvagon, Kőbányai Dózsa – szigorúan angol rendszerű, emberfogáson alapuló játékot játsszanak.

Az angol labdákat aztán a november 15-i, svédek elleni válogatott meccsen hivatalos körülmények között is bevetette a szakvezetés, és bár a 2-2-es döntetlen a kor mércéjével mérve nem számított kiemelkedően jó eredménynek – az Aranycsapat 1950 júniusa óta nem szenvedett vereséget, összesen 24 találkozó óta volt veretlen, melyek közül 18-at megnyert, a gólkülönbsége pedig 102-24 volt -, az edzői stáb nem aggódott és megfelelőnek ítélte a felkészülés színvonalát.

A meccs különlegessége ezzel együtt nyilvánvalónak látszott, hiszen a magyar válogatott 1948-49 óta kizárólag tétmérkőzéseken – ez a korszakban az Európa-kupa és az olimpia hivatalos meccseit jelentette – vehette fel a kesztyűt nyugati ellenfelekkel. Sebes csapata az elmúlt években tehát veretlenségi sorozatát jobbára a szovjet befolyási övezethez tartozó országok, valamint néhány semleges állam (Svédország, Finnország, Svájc), illetve az ősi rivális Ausztria elleni mérkőzéseken alapozta meg. Ez persze nem vont le a teljesítmény értkéből, de látszólag ott vibrált a csapat feje felett a kérdőjel is: vajon mire lenne ez elég egy igazi futballnagyhatalommal szemben?

Nos, ahogy mondani szokás: a többi már történelem. De, hogy mi történt azon a bizonyos meccsen, amit az angol média már jó előre az Évszázad Mérkőzésének harangozott be, az már egy másik cikk témája.

Szponzorált tartalom

Éld át a legendás mérkőzést teljes hosszában, digitálisan felújítva és kiszínezve november 25-én 18.00-kor a Super TV2-n a Telekom jóvoltából! A cikk a Telekom támogatásával készült.

Kiemelt kép: S&G / PA Images / Getty Images

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.