Mi a baj az öttusában?
Szakmai és morális területen is jelentős problémákat látok. Jogi téren sem tiszták a viszonyok, ez a tisztújító közgyűlés alatt merült fel, ezért minden bizonnyal lesz olyan, aki megtámadja majd a bíróságon az ott született határozatokat. De mivel nem vagyok jogász, utóbbi kérdésben nem látok tisztán.
Maradjunk először a szakmánál. Mi az oka, hogy a magyar öttusa egy-egy évközi, reménykeltő részeredménytől eltekintve évtizedes lejtőre került?
Súlyos hiányosságokat látok. Az öttusa speciális, a létező legkomplexebb sport. Az adott versenynapon öt teljesen különböző képességet igénylő sportágban kell egyesével és együttesen is magas szinten teljesítened. A felkészülés során az egyes tusák edzésterhelésének az összehangolása elengedhetetlen. Ugyanakkor az elmúlt évtizedben túl sok úszó-, atléta- és triatlonedzőt integrálunk be, ami persze nem gond, de ők egyetlen sportágra specializálódnak, nincs fogalmuk arról, hogy milyen egy lovasedzés után futni vagy egy kétórás vívást követően úszni és a többi. Csak a saját sportágukat látják, a versenyzőjükkel abban szeretnének előrelépést felmutatni, holott lehet, az úszásban elért két másodperc fejlődés miatt szétesik a versenyző vívása, ahol aztán eldobja a medencében megnyert pontok dupláját. Ehhez képest nem alkalmaznak koordináló edzőt.
A vívás hagyományosan az egyik legerősebb magyar szám volt, ahol a korábbi években rendre az élen végeztünk. Ehhez képest a tavalyi, budapesti világbajnokságon nem volt magyar az első háromban. Marosi ötödik, Kasza és Demeter 13. pozícióból, míg Regős Gergely a 36., azaz utolsó helyről várta a folytatást. Elfelejtettünk vívni?
Az öttusa egyetlen olyan versenyszáma a vívás, ahol közvetlenül tudod befolyásolni az ellenfeled eredményét, győzelmeddel pontokat tudsz elvenni tőle. Mondhatnám, az egyik legfontosabb. Ehhez képest évek óta nincs minőségi vívómunka. Hiába kérték a versenyzők, a szövetség vezetése nem tudta elérni, hogy a vívókkal együttműködjünk, a párbajtőr-válogatott edzésein asszózhassanak a legjobb öttusázók is. Márpedig vívni csak sok-sok csörtével lehet megtanulni. De a futás közbeni lövészetben (laser run) sem tudunk tartós, stabil eredményeket felmutatni, nem érünk a nemzetközi mezőny legjobb versenyzőinek a nyomába, mert nincs fejlesztés, kutatás ebben a relatíve új, összevont versenyágban.
Régebben magyar edzők oktatták a világot öttusára, de szavaiból azt szűröm le, immár nekünk lenne tanulnivalónk másoktól.
Kértem egy kimutatást a Magyar Edzők Társaságától (MET). E szerint a Kiemelt Edzői Programban (KEP) nyilvántartott, rendszeres havi állami juttatásban részesülő tizennégy fő öttusaedző közül átlagosan húsz százalék vett részt a MET idei kilenc továbbképző eseményén. Lesújtó adat. Különösen a sportág jövőjét tekintve. Sportszakmai, sporttudományos téren elrohant mellettünk a világ, eközben a sportágunk szakmai vezetése nem figyel arra, hogy az edzői állomány szürkeállománya gyarapodjon. Amikor pedig nevén neveztem, definiáltam e problémákat, amelyek alapjaiban korlátozzák a tehetségeink fejlődését, elzárkóztak a kritikámmal-, az újítási javaslataimmal szemben.
A magyar öttusa 2000 előtti legsikeresebb évtizedeiben a klubok legjobbjai a válogatottba tömörültek, ahol 365 napon keresztül 4–5 kiválasztott szövetségi edző és a kapitány – mint koordináló – irányítása mellett készültek. A világ jelenlegi legjobbjai, az angolok, a franciák és a többiek az elmúlt két évtizedben átvették ezt a mintát, ehhez képest mi az ő régmúltjukba léptünk vissza: egymástól elszigetelődve, a saját klubjaikban készülnek tehetségeink. Melyik a jobb modell?
Az a kevés felnőtt és junior öttusázónk is különböző klubokban készül, megfelelő minőségű edzőpartnerek nélkül. Szétaprózódás, individualizmus a jellemző a versenyzők és az edzők között is. Felmerül a kérdés: ebben a rendszerben, munkamorálban mennyire tudunk sáfárkodni a tehetséges ifjúsági versenyzőinkkel, akik 18 éves koruk előtt még képesek egyéni sikereket is elérni.
Évtizedes problémát jelent az is, hogy a középiskola befejezése után nem sikerül megtartani, felnőttkorba léptetni az öttusázókat. Nem túlzás, szinte több munkavállaló vagy rendszeres megbízási díjjal rendelkező személy dolgozik a MÖSZ irodában, mint ahány aktív felnőtt női és férfi öttusázó van Magyarországon.
Az is egy valós kritika, hogy az öttusa, amely napi 4–6 edzést, azaz 8–10 óra munkát igényel, nem tud megfelelő életpályamodellt mutatni az ifjúsági korból kiöregedő legjobb öttusázóknak. Ezt is ki kellene beszélni, megoldást kellene találni rá, de pont az ilyen kritikákat söpri félre az öttusa szakma, mert nem akar szembenézni a problémákkal.
Négy évig voltam az elnökség mellett tanácsadó. Az ez idő alatt megszerzett tapasztalataimat vetettem papírra idén februárban. Azóta hét hónap telt el, és sem a szakmai bizottság, sem az elnökség nem volt hajlandó az észrevételeim summázatával foglalkozni.
A jelenlegi élversenyzőink zöme már a 2008-as budapesti világbajnokságon is rajthoz állt, érmet szerzett. Tokió után várhatóan befejezik a pályafutásukat. Van megoldási javaslata, hogyan élje túl az elkövetkező négy évet a magyar öttusa annak érdekében, hogy valós éremszerzési eséllyel utazzon ki egy-egy versenyzője a 2028-as olimpiára?
Kidolgoztam egy Társadalmi Érték Teremtés (TÉT) névre keresztelt programot, amellyel piaci alapú magántőkét, vállalati forrást lehetne behozni a sportágba, de ennél is fontosabb, hogy egyúttal a fiataloknak akár sportpályafutásukat követően is jövőképet biztosítana. Ehhez kiváló alapot biztosít a laser run, amit bárhol lehet gyakorolni. A kombinált versenyszám segítségével a meglévő edzői és versenyzői tudásunkat, az aktív életmódot értékesíthetnénk a vállalati szférában, mert kiváló csapatépítésre, motivációs tréningekre. A 2019-es világbajnokságon már rendeztünk is egy üzleti futamot, de sajnos ezt a programot is ejtették, csak annyi került be az elnökségi anyagba: elfogadják, hogy van létjogosultsága, de semmi több. Pedig tehetséges, okos versenyzőink vannak, és a sportágunk évtizedeken át dolgos, tanult, gondolkodó embereket adott a privátszférának.
Ezek a piaci szereplők a munkaerő területén is hasznát vehetik az öttusával kialakult kapcsolatnak, hiszen évek alatt rugalmasan tudnák beépíteni a munkahelyi képzésüket egy-egy kiválasztott öttusázó feszített életritmusába. Ezzel egyúttal megoldást biztosíthatnak a problémánkra, hogy 18 éves kor, érettségi után megtartsuk, taníttassuk, később munkához, egzisztenciához juttassuk versenyzőinket.
2016-ban 14 olimpiai pontot ígért a Magyar Öttusa Szövetség vezetése, nulla lett belőle. Azóta sem sorjáznak évről évre a szebbnél szebb eredmények. Tavaly, 1979 óta először, még az a „szégyen” is megesett, hogy a hazánkban rendezett világversenyen arany nélkül maradt a magyar delegáció. Mindezek ellenére még mindig bőségesen elegendő, évi 750 millió forintos állami támogatásban részesül a sportág. A vezetők, edzők közül miért keresné bárki is a jövőbe mutató utat, ha akár van siker, akár nincs, lubickolhatnak az állóvízben?
Azt azért szögezzük le, nagyszerű dolog, hogy 2012 óta a sport kiemelt stratégiai ágazat, így az öttusa a 16 kiemelt olimpiai sportág egyikeként nincs pénzszűkében. Viszont tény,
Márpedig minden sportágnak törekednie kell arra, hogy megújuljon. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság és az ASOIF (Association of Summer Olympic International Federations), a 28 olimpiai sportágat tömörítő szervezet vezetői azt hirdetik, hogy a világot érintő globális változásokra – a gyors urbanizáció, a népesség növekedése, az öregedés, az éghajlatváltozás, az erőforráshiány, nem beszélve a legújabbról, a COVID-ról – reagálnia kell a sportnak is. A sport gazdasági megközelítésének három fő módját különböztetik meg. Az egyik a teljes mértékben profitorientált amerikai modell, lásd a major sportokat. A másikat ázsiai modellnek nevezik, ahol az állami szervek által túlvezérelt módon nyúlnak a sporthoz. A harmadik az úgynevezett európai értékteremtő modell, amelyben azt vallják, a public- és a private money, avagy az állami forrás és a magántőke együtt legyen hatékony. Thomas Bach, a NOB és Francesco Ricci Bitti, az ASOIF elnöke azt hirdetik, a tendenciákat elemezve az lenne a kívánatos, ha az európai modell lenne terjedőben. A Társadalmi Érték Teremtés programom ugyanezt célozza.
A magyar sportfinanszírozás jelenlegi modellje inkább az ázsiaira hajaz. Bizonyos sportágakban, mint például az öttusa, ez ön szerint is az „ellustuláshoz” vezetett. Most akkor jó ez a modell vagy rossz?
Amit az elmúlt tíz évben a kormány a sport terén tett, az elengedhetetlen volt. Ne feledjük, a kultúra és a gazdaság e szegmense évtizedes kiéheztetést követően, infrastrukturális háttere jelentős részének elvesztése, jobb esetben teljes leamortizálása után jutott állami forrásoz. Minőségi sportingatlanok terén, ha nem is értük még el, de mára kezdünk felzárkózni a nyugati országok szintjére. Ez ad lehetőséget arra, hogy a modellt idővel továbbfejlesszük. Az ASOIF is ezt hirdeti, a három érdekközösségnek – a nemzetközi és a nemzeti sportszövetségeknek, kormányoknak és a privát szférának – meg kell tanulniuk együtt dolgozni. Az öttusának erre jó lehetőségei vannak, de valamennyi magyar sportszövetségnek a figyelmébe ajánlom:
a jövőben keresse az utat, hogyan tud minél jobban együttműködni a public money, a private money és az adott sportág hármasa.
Kiemelt kép: Mohos Márton /24.hu
