Camilla Andersen és a sydneyi olimpia
A legendás irányító, Camilla Andersen sydneyi olimpiával kapcsolatos gondolatait korábban már megosztottuk, számára a csúcsot a magyarok elleni 2000-ben játszott döntő jelentette.
„A magyar válogatott szenzációs játékosokból állt, a jobbátlövő Bojana Radulovics talán a világ legjobbja volt, Siti Beáta jól irányított, balátlövőben Farkas Ágnes szintén posztja egyik legjobbjának számított. Kevés ember hitte, hogy meg tudjuk verni őket.
Az első félidő fantasztikus játékot hozott, Katrine Fruelund többször túljárt a magyar védelem eszén, Lene Rantala nagyszerűen védett. Én az első félidőben nagyon gyengén játszottam, lőttem pár kapufát, de ennyi. A félidő végére a magyarok jobban védekeztek, és 16-14-re vezettek.
A második félidőben a dolgok egyre rosszabbá váltak. 42 perc játék után 16-22-re álltunk, és úgy tűnt, a mérkőzés elúszott számunkra. Nagyon sok ziccert hagytunk ki, és nem tudtunk mit kezdeni a kilencgólos Raduloviccsal.
Emlékszem, a magyar edző, Mocsai Lajos a magyar szurkolók felé fordulva tapsolt, akkor azt gondoltam: »A fenébe is, ez a meccs még nem ért véget!«.
Összeszedtem minden energiámat, taktikát váltottunk, kivettük a játékból Radulovicsot. Aztán amikor Mocsai egyszerre ültette le pihenni őt és Farkast, azt gondoltam:»Hú, nagyon köszi!« Ez egy buta csere volt, de nekünk lehetőséget teremtett arra, hogy visszajöjjünk a meccsbe
Nem játszottam jól, de volt még hét perc a visszavonulásomig. Felálltam a padról, akcióból kilőttem a bal sarkot – 25-24. Siti egyenlített, akkor középről találtam be (26-25). Magyarország is kiegyenlített, akkor távolról szereztem gólt (27-26). Aztán Fruelund harcolt ki hetest, és tudtam, ez egy döntő pillanat. A kedvencemet választottam, a kapus jobb lába mellé céloztam. Nem volt a világ legjobb lövése, de a labda bejutott a kapuba. 31-27-re nyertünk és ismét olimpiai bajnokok lettünk.”
Christina Roslyng ferencvárosi kalandja
Meglepő, amikor több világversenyt nyert játékosok is inkább egy klubsikert helyeznek az előtérbe, így tett az olimpiai és Európa-bajnok Christina Roslyng is, aki a 2001-es, FTC ellen BL-elődöntőt tartja pályafutása csúcsmeccsének.
A szélső akkor a Viborgban játszott, csapata a hazai meccset annak ellenére megnyerte 24-21-re, hogy komoly hiányzói voltak.
„Sohasem felejtem el azt a látványt, amely fogadott bennünket, amikor megérkeztünk a budapesti csarnokba. Fekete ruhás emberek százai bámultak minket, amikor kiszálltunk a buszból. Nem szóltak semmit, nem is mozdultak. De átható pillantásaik közepette kellett bemanővereznünk a folyosóra. Minden volt, csak nem barátságos üdvözlés, inkább egy jel, hogy tudjuk, mi vár ránk a mérkőzés kezdetekor.
Amikor átöltözünk, és kimentünk a pályára, közel 2000 ember kiabált. A falon egy »Welcome to hell!« felirat várt bennünket, szinte meg akartunk fordulni, hogy visszamenjünk az öltözőbe. Ulrik Wilbek edző végigment az oldalvonal mentén, majd visszajött hozzánk és azt mondta: »Ez a pálya is 40×20 méteres, mint Viborgban, tehát nincs ok a félelemre.«
Az első félidőben nagyon küzdöttünk, szerencsére Susanne Munk nagyon jól védett.
A fekete ruhás nézők köpködtek bennünket, öngyújtókat dobtak a pályára, így a meccset alkalmanként meg kellett állítani. Szerencsére senkit sem találtak el.
De mégis történt valami: előbb megsérült Vibeke Nesse könyöke, néhány perccel később pedig Heidi Astrup nem folytathatta lábsérülés miatt. »Christina, menj és játssz irányítót« – szólt akkor Wilbek.
Ez a hatalmas bizalom olyan erőt adott nekem, amelyről nem tudtam, hogy a birtokomban van. 12-9-re vezettünk a szünetben, a védekezésünk erős voltak, de támadásban kezdtünk kifogyni az erőforrásokból.
A második félidőre úgy tettünk, mintha otthon lennénk. Lehet, őrültségnek hangzik, de elképzeltük, hogy az agresszív szurkolók velünk vannak. A mérkőzés hátralévő részében igazi csapatként dolgoztunk, megharcoltunk minden labdáért és segítettük egymást. A csatában egyszer sem kerültünk hátrányba, végig vezettünk, ritkán tapasztaltam ilyen nagyszerű harci szellemet egy csapatban. Végül nem csupán bejutottunk a Bajnokok Ligája döntőjébe, de a budapesti mérkőzést is megnyertük 22-21-re.
Nyertem olimpiát, játszottam sok döntőt, de ez a magyarországi mérkőzés volt pályafutásom során a legjobb.
Debrecenben indult el a Viborg hódítása
Ha már szóba került a Viborg, Ulrik Wilbek és Susanne Munk Lauritsen, akkor következzen utóbbi sztorija. Az olimpiai, világ- és Európa-bajnok kapus a legszívesebben az 1994. május 14-i EHF-kupa döntő visszavágójára emlékezett, amelyet Debrecenben vívott.
A Viborg felemelkedése Wilbeknek volt köszönhető, aki abszolút új ötleteket hozott. A játékosok hetente többet és célzottabban edzettek. Tanulmányozták, az atléták futás- és a röplabdázók ugrástechnikáját. Wilbek egykoron tehetséges hármasugró volt, ezért a saját tapasztalataival is hozzájárult mindehhez.
„Ötleteket loptunk más sportágaktól annak érdekében, hogy folyamatosan képezzük magunkat és erősebbé váljunk. A Viborg HK úttörővé vált a dán kézilabdázásban, addig egyetlen klub sem tartott annyi fizikai edzést” – mesélte Lauritzen.
„Nagy hatással voltak rám a külföldi csarnokok légkörei, némelyik igazi oroszlánbarlangnak számított” – mesélte, visszaemlékezve a lipcsei, a wroclawi, a zágrábi és a dijoni kalandra.
„A fináléra a Debrecen ellen kerül sor, otthon 23-20-ra nyertünk, és azzal álommal utaztunk el a visszavágóra, hogy végre hazavigyük az első nagy trófeát.
Tirstrupból egy chartergéppel repültünk és majdnem három órával később landoltunk. Megdöbbenve néztünk ki az ablakon. Úgy éreztem, hogy egy időutazás részese vagyok. A semmi közepén álltunk. Amikor kiszálltunk, nem volt repülőtér. Ehelyett át kellett mennünk egy fehér csempe padlóval üres házon, hogy felszállhassunk a ránk váró buszra.
A meccs a végső sípszóig nyílt volt, a szurkolóink olyan hangosak voltak, hogy szinte otthon éreztük magunkat. A vége 24-21-es vereség lett, bevallom, nem is nagyon számoltuk az idegenben szerzett gólokat, mert másodpercekbe telt mire leesett, hogy megnyertük az EHF-kupát.
Egy pillanat alatt minden szurkolónk a pályára rohant, körbeugráltak bennünket, velünk ünnepelték a győzelmet.
De a legnagyobb hatást a magyar nézők gyakorolták rám, akik sírtak a lelátón. Később megtudtam, ez volt a Debrecen negyedik elveszített kupadöntője. A csalódás ellenére a magyar drukkerek kezet ráztak velünk és gratuláltak. Ez volt az eredményünk elismerése.
Győrben nőtt fel igazán a dán légiós
A könyv szereplői között akadt két olyan játékos, aki jelenleg is Magyarországon kézilabdázik. Anne Mette Hansen, a Győri Audi ETO KC tagjaként a nagy álom valóra válásáról mesélt, arról, hogy a világ legjobb klubja szerződtette.
Pedig rosszul indult minden, hiszen a harmadik bajnoki után megsérült, részleges keresztszalag-szakadás miatt ki kellett hagynia a decemberi világbajnokságot. Ráadásul otthon gyógyult, így hónapokig nem látta az új csapattársait. Visszatérve Magyarországra pár napra ismét kidőlt.
„Hirtelen egy sms-t kaptam a klub vezetőségétől. Bartha Csaba és Ambros Martín várt rám az irodában, azt mondták, kölcsön szeretnének adni. A következő napokat azzal töltöttem, hogy átgondoltam, hová mehetnék. A magyar lapok azt írták, az Érd és az FC Midtjylland jöhet szóba.
De én maradni akartam, meg akartam mutatni a klub vezetőinek, hogy tévedtek. Felvettem a kesztyűt, és még keményebben dolgoztam az edzéseken. Nagy meccset játszottam a CSM Bucuresti ellen, a keretből többen is megsérültek, így végül maradtam. Megnyertük a Bajnokok Ligáját, és magasba emelhettem a serleget.”
Első szezonjának végén, 2018. május 23-án nem mindennapi körülmények között lett bajnok a csapata: a jobb gólkülönbség döntött a Fradival szemben.
„Pályafutásom legvadabb éve volt, amelyben játékosként és emberként is felnőttem, illetve szellemileg erősebb lettem” – mondta Hansen.
Lauge és a Flensburg kilépett a Kiel árnyékából
A könyvben szerepel Rasmus Lauge is, aki jelenleg a Telekom Veszprém játékosa, igaz, ő még korábbról, a bundesligás éveiből emelt ki mérkőzést. Mégpedig a 2018. június 3-i, Frisch Auf! Göppingen elleni hazai bajnokit, amikor a Flensburgnak nyernie kellett, hogy 2004 után másodszor is bajnok legyen.
„Flensburg egyik lakónegyedében éltem, és amikor a szezon utolsó bajnokija előtt sétáltam kutyával, az emberek kijöttek a házukból és megszólítottak, sok szerencsét kívántak. »Most meg kell lennie annak a bajnokságnak«, mondták.
Korábban még soha nem éltem át ezt. Flensburgban más volt a légkör. Ez a város a kézilabdáért és a kézilabda miatt él, lélegzik.
Csak a liverpooli futball fontosságával lehet összehasonlítani, a sportág egyben a város identitásának része. És csakúgy, mint a Liverpool, a Flensburg is hosszú ideje szomjazott már az aranyéremre.
A sajtóban örök másodiknak neveztek bennünket, mindig is a THW Kiel kis testvére voltunk.
A mérkőzés napján rajongók ezrei gyűltek össze, 6500-an szurkoltak nekünk a győzelemért. Mi teljes csapattal futottunk ki a pályára, a másik oldalon a sok sérült miatt mindössze hét mezőnyjátékos és két kapus melegített. De az egyik kapus rövidnadrágot viselt, készen arra, hogy ha még valaki megsérül, pályára kell lépnie a mezőnyben. Bármely más napon 10-15 góllal vertük meg őket, mégis túl idegesen léptünk pályára” – mesélte.
A mérkőzés alatt 30-35 fok volt a csarnokban, sokszor kellett a pályát törölni, így a megszakításokkal nem volt ritmus a meccsnek. Ez pedig a Göppingennek kedvezett, amely nagy küzdelemben tartotta magát, és a félidőben 12-12 volt az állás.
Kiemelt fotó: PATRICK KOVARIK / AFP
