Hat év után tavaly nyáron különösebb visszhang nélkül távozott a Siófoktól. Miért?
Több összetevője volt. A legdöntőbb az, hogy a családi állapotomban komoly változás történt. Feleségem beteg lett, kórházba került, így azt a munkát, amit ott végeztem, nem tudtam már maradéktalanul ellátni. Ez volt a kiindulási alap. Érthető módon lelkileg nehezen viseltem a kialakult helyzetet, és mivel a szerződésem is ekkor járt le, nem akartam tovább dolgozni. Azon gondolkoztam, befejezem a pályafutásomat. Másrészt a Siófok Kézilabda Klub további szakmai irányítása talán már nem az én kezemben kell hogy legyen.
Miért nem?
Halad a világ, halad minden. Talán jobb az, ha olyanok csinálják az utánpótlást, akik maiabbak, mint én.
A legnagyobb állami támogatást élvező, a magyar kézilabda jövőjét biztosítani hivatott Nemzeti Kézilabda Akadémiánál még úgy gondolják, elég korszerű ahhoz, hogy tud segíteni a gyerekeknek, az edzőkollégáknak. Siófokon már nem?
Tavaly júniusban, júliusban nem dolgoztam, pontosan az előbb említett indokok miatt. Hogy ide kerültem, Szilárd fiamnak köszönhető, rábeszélt, hogy lenne itt olyan munka, ami testhezálló nekem. Szerencsére Mocsai Tamás és Hajdu János is így gondolta.
Jobb tevékenyen?
Persze. De ott, abban a pillanatban másképp gondoltam. Mindig azt mondom,
Most azt mondom, lehet, azt a júniust, júliust is ki kellett volna dolgoznom.
Azt a helyet hagyta ott, ahol a koncepciójának, munkájának köszönhetően nulláról építettek egy nemzetközi szinten is helytálló kézilabda központot, hovatovább halhatatlanná tették, hiszen a sportcsarnok és az akadémia kollégiuma a Kiss Szilárd nevet viseli. Nem sajnálja a Siófokot?
Egyfelől igen, másfelől nem.
Kezdjük az igennel.
Nem akarok nagyképűnek tűnni, de nagyon sok munkát fektettem bele abba, hogy az az utánpótlás úgy összeállt, ahogy. A legkisebbektől a legnagyobbakig adott a folyamatossága a fejlődésnek. Siófokon minden iskolával leszerződtünk, ahogy a környező települések oktatási intézményeivel is kapcsolatban álltunk. Számos kézilabdával is foglalkozó testnevelővel dolgoztunk együtt, amelynek köszönhetően tanórák alatt is kézilabdát oktattak a diákoknak. Lefedtük a régiót, hat év alatt az egész rendszer remekül összeállt. Rengeteget dolgoztunk, de nemcsak én, hanem más kollégám is eljött.
Így még inkább obligát kérdés: mi az, amit nem sajnál ebből?
A kicsikkel különösebb problémánk nem volt. Ellenben az ifjúsági játékosok közül egyetlen egyet nem vittek fel a felnőtt csapatba. Még csak edzés szinten sem.
Akadt olyan, aki tudása, érettsége alapján méltó lett volna rá?
Ó, nem is egy. Sok.
Ők hol kötöttek ki végül?
Termány Rita már a válogatottságig vitte, Farkas Evelin az NB I-es Budaörsben bizonyított. Siófokon viszont nem maradt esélyük a felnőtté válásra. Látjuk jól, milyen koncepció mentén halad a klub.
Ezt szóvá tette Fodor János tulajdonosnak, netán akadt belőle vitájuk?
Ebben a dologban csak az volt.
Érdekes kettősség ez, hiszen mind a szakmai munkát, az oktatási rendszert, mind pedig feltételrendszert illetően minden igényt kielégítő bázis jött létre Siófokon. Szinte ugyanaz áll rendelkezésre, mint a NEKA-n Bogláron.
Azért a NEKA minden téren előrébb tart.
Ezzel együtt látszólag minden – bentlakásos kollégium, sportcsarnok, munkacsarnok – adott ahhoz, hogy ontsa a tehetségeket a Siófok, és a felnőtt csapat gerincét saját nevelésű játékosok alkossák. Még sincs így.
Így van, de ne felejtsük el, ehhez kellett egy tulajdonos is. Ő építette fel, biztosította az évek alatt azt az infrastrukturális hátteret, amivel éltünk, és megteremtődött a szakmai siker feltétele is.
Azok, akik a munkájuknak köszönhetően feljöttek az utánpótlásból, akikből egy kitérő után NB I-es, válogatott játékos lett, miért nem maradhattak Siófokon?
Ha megnézzük a 2018/19-es Siófokot, akkor választ kapunk mindenre. Az elvi szabály az, hogy kettő hazai játékosnak játszania kell, azaz jegyzőkönyv szerint a keretben kell lenniük. A 15., 16. játékosok a kispadot koptatták, bajnokikon elvétve játszottak egy-egy percet. A tulajdonos valamiért a külföldiekben hisz.
Mi ennek az oka?
Fodor János szerint egyrészt olcsóbbak, másrészt nem talál Magyarországon olyan játékost, akik tudják azt az eredményt, gyors sikert produkálni, amit szeretne, amit idén már el is értek, hiszen EHF-kupát nyert a Siófok. Nekem erről merőben más a véleményem.
Utóbbi körülbelül az a modell, amit a Ferencváros követ. Jobb lenne a magyar kézilabdának, ha a Siófok is ezt a mintát követné?
Persze, de a tulajdonos nagy eredményt akart és gyorsat.
Építkezik, éveket feccöl gyerekekbe, mégsem saját nevelésű játékosokra épít. Mitől lesz jobb így a siófoki kézilabdának? Nem könnyebb a szurkolónak azonosulni a fodrász, az orvos vagy a közérti eladónő lányával, mint a szerb, horvát, norvég légiósokkal?
Ez csak rövid távon működhet. Ha valaki hosszabb távon szeretne eredményes lenni, nem hiszem, hogy az alapokat külföldön kellene keresnie. Inkább a magyar játékosban. A Fradi nagyon jól csinálja. Van saját nevelés, például Háfra Noémi, vagy ha nincs éppen, mert nem lehet minden saját korosztály ugyanolyan nívós, akkor igazolnak 3-4 olyan magyar fiatalt, akikkel sok munkával, de hosszú távon is erős, meghatározó csapat lehetnek nemcsak itthon, de külföldön is. Évekre előre terveznek. Fodor Jánosnak egészen más a gondolkodása, jövőre is olyan csapat lesz, mint idén.
Állítólag havi 5-10 ezer eurós fizetés alatt nem lehet kipróbált, sokat bizonyított, válogatott sztárjátékosokat Magyarországra hozni. Kötve hiszen, hogy olcsóbbak, mint a saját nevelés.
Nem tudom, hogy ki mennyit keres, de minden bizonnyal így van, ahogy mondja. Ettől még Fodor úr állítja, olcsóbbak, mint a magyarok.
Mégis, hol az effajta csapatépítésben a ráció?
Nincs ebben ráció. Eredmény kell. Bármi áron. Kell egy jó menedzser, aki kapcsolati hálójának köszönhetően képes olyan játékosokat elérni és ajánlani, akikkel magyar és nemzetközi szinten tudok játszani, és akár az EHF-kupát is meg lehet nyerni velük.
Hat év alatt válogatottat, más NB I-es klubnak játékost adott a siófoki utánpótlás, azaz bizonyította, megütik azt a szintet, amely a világ legerősebb bajnokságában, a magyarban szükséges, mégsem nevelőegyesületükben játszanak. Ez elég furcsa ellentmondás, valahol a munkájának a semmibe vétele.
Az. Fodor János kiindulási alapja az, hogy csak a felnőtt csapat eredménye számít. Ebbe egyelőre nem férnek bele a saját nevelésű játékosok. Ezt kimondta. Nekem mint alkalmazottnak ezt kellett elfogadnom. De kifejezetten hangsúlyozom, a tulajdonossal emberileg semmi bajom. Nincs egyéb ellentétünk, soha nem veszekedtünk egymással. Becsülöm benne, hogy amit eltervezett, azt végigcsinálja. Sokat köszönhet neki a város, a siófoki kézilabda, személy szerint én is. Ha ő nincs, ma nincs csarnok, kollégium, nemzetközi eredmények. El kell ismerni, sporteredménye is van, EHF-kupa-győztes a csapat. Gratuláltam is neki. Külön hálás vagyok – bár kicsit túlkapásnak tartom –, hogy a csarnokot rólam nevezte el. De egyszerűen ebben a szakmai kérdésben nem értettünk egyet.
Milyen a kapcsolata azokkal a lányokkal, akik elkerültek más klubokba? Hálásak a siófoki évekért, az önök munkájáért?
Persze, a mai napig ápoljuk a kapcsolatot. Akárhol dolgoztam, a fiatalokhoz nyúltam, őket építettem. Dunaújvárosban Ferling Bernadették mellett felnőttek az ifiből Bulath Anitáék, majd Tomori Zsuzsáék, és még tudnám sorolni, akik rendszeresen BEK-meccseket játszottak, aztán válogatott játékosok lettek, így sokat tettek a magyar kézilabda sikereiért is. Ennél nincs szebb.
Bár ma már sajnos ez az idealista gondolkodásom nem feltétlenül állja meg a helyét. A felnőtt sport, így a kézilabda is elüzletiesedett. Hogy én kit, milyen szintre nevelek kevésbé lényeges, az eredmény a lényeg. Hogy a csapat úgy játsszon, hogy eladható legyen minden szinten. Ha a nevelés kicsit is az eredmény rovására megy – márpedig ez a fiataloknál benne van a pakliban –, akkor legjobb esetben is nehezményezik, rosszabb esetben azonnal menesztik az edzőt.
Régen ez másképp volt?
Türelmesebb időket éltünk. Amikor Veszprémben voltam edző, Éles Józsival szemben mindig a fiatal Károlyfi Viktort állítottam be az edzéseken. A fiatal hajtotta az idősebbet, aki eközben oktatta, átadta a tapasztalatát. Ma ez nincs. Vagy kevés helyen. A Fradi mellett a Vác és a Dunaújváros gondolkodik hasonló módon. Utóbbi azért esett vissza, lett a bajnokságban utolsó előtti, mert tíz saját nevelésű játékost dobtak mély vízbe. Ez most még nem térült meg, de meg fog.
A NEKA-n ez az üzleti szemlélet nem okoz gondot, elvégre csak utánpótlásképzés zajlik az intézményben 19 éves korig. Hogy érzi magát az új munkahelyén?
Jól. Ráadásul, ha azt mondanám, hogy továbbképzésen vagyok, nem állnék messze az igazságtól.
Ezt elég meglepő a sokat tapasztalt mesteredző szájából hallani.
Igen, mert olyan újszerű módszerekkel dolgoznak itt az edzők, amelyeket nemhogy én, de eddig a kézilabda sportágban sem nagyon láttak. Az erőfejlesztés, a rehabilitáció, a meccs- és játékosteljesítmény-elemző módszerek, a szűken vett sportszakma melletti társtudományok. Sokféle módszert alkalmaznak a nagyvilágban, hiszen nem egy út vezet el a sikerhez. Ami itt van, az merőben újszerű, és el kell fogadnom, mert ami a leglényegesebb, látható eredménye is van.
75 évesen befogadó az ember még az újdonságokra?
Mindig mondom a kollégáimnak: de jó, hogy megnéztem az edzést, mert megint láttam újat. Az ember előbb-utóbb csak megfiatalodik, és akkor fel tudom használni majd ezeket is.
A humora a régi, de a fiatal kollégák mit tanulhatnak még a mesteredzőtől?
Sokat beszélgetünk a kézilabdáról, a meccsekről. Mentori szinten persze, nem beleszólva a munkájukba. Figyelem a játékosokat és az edzők munkáját is. Nem kritikus, inkább előremutató, segítő szándékkal mondom el, amit látok. Szinte minden edzőnek szüksége lenne arra, hogy egy-egy avatott külső szem olykor megfogalmazzon dolgokat a munkával kapcsolatban.
Kiemelt kép: Mohos Márton /24.hu
