Sport

Élve boncolták fel a magyar férfi kézilabdát

A világbajnokság tükröt tartott a magyar kézilabda elé. Egyetlen európai ellenfelet sem sikerült legyőznie a Csoknyai-Matics csapatnak. Összegeztük a lehetséges okokat, azokat a játékelemeket, amelyben csak Angola volt gyengébb nálunk a világbajnokságon. Kérdés, a magyar szakemberek is azt látják benne, amit a játék képe és az eredmények kristálytisztán bizonyítanak? Elemzés.
Korábban a témában:

Nincs itt semmi látnivaló! És tényleg nincs. Csak az történt a magyar férfi kézilabda válogatottal a világbajnokságon, amit a dolgok logikája diktált. Még akkor is, ha az utolsó meccsig megközelítően minden a tervek szerint haladt, és közeledni látszott a cél, a 7. hely, és az olimpiai kvalifikációs tornán való részvétel.

Szokott lenni egy bravúr. Ez a magyar férfi kézilabdázás egyik alapvetése, de úgy látszik, hogy azt most a selejtezőben, a szlovénok elleni továbbjutással ellőttük.

Ami pedig utána jött, az a magyar férfi kézilabda élve boncolása. Ha minden betegség nem is, de a szervezet működését jelentősen veszélyeztetők kiderültek.

Tünetegyüttes

Először is, nem kell hozzá nagy tudomány, mert a tünetek évek óta láthatók: nincs szélsőjátékunk. Ez bármely csapat számára egyenlő lehet a fulladásos halállal, hiszen hiába akadnak máshol erősségei, az ellenfelek nagyobb energiákat összpontosíthatnak azok ellehetetlenítésére.

Az, hogy szélsőink vannak-e, szintén kérdéses, de így ki sem derülhet. Azon kívül, hogy meccsenkénti átlagban a magyar együttes próbálkozott Angola után a legkevesebbet a sarokból, ennek a magyar specialitásnak akad más vonzata is.

A magyar kapusok – szintén Angola után (milyen meglepő) – a második legrosszabb hatékonyságot mutatták az ellenfelek szélsőlövéseivel szemben. Lehet összefüggés a között, hogy már-már hagyományosan nem játszanak egy bizonyos kézilabda kultúrában a szélsőkre, és pont ott a kapusok sem jók a sarokból jövő lövések hárításában? Most ezt talán nem magyarázom el.

Mikler Rolandnak nem ment, de tény, a kapusok teljesítményét mindig masszívan befolyásolja a csapat védekezése Fotó: Getty Images Hungary

De feltűnő itt más is. A világ élvonalához tartozó csapatok játékosai – és különösen a szélsők – olyan színes repertoárból válogatnak, hogy ahhoz képest a mieink szemcsés, fekete-fehér filmkockákon látszanak kapura lőni. Ezen a poszton ennek kifejezetten fontos szerep jut, hiszen az élesebb szögekből pörgetett lövéssel, húzott lövésekkel növelhetők a szögek és lehetőségek, és lephetők meg a kapusok.

Ez egy elhanyagolt, nálunk kissé lenézett poszt is. Az itt játszó kézilabdázó kiszolgáltatott a többiek kényének-kedvének, önzetlenségének; védekezésben pedig elvileg a legkönnyebben végrehajtható feladat az övé. A hazai felfogás szerint.

De máshol erről egészen máshogy gondolkodnak: egyre több a támadásban nagyobb terhet cipelő, az átlövők válláról védekezésben súlyt átvenni képes sarokember.

Ne tévedjünk, a képzettségre vonatkozó megjegyzések a játékosaink többségére illenek. A magyar átlövők nagy része nem képes test mellől, elhajlásból, ütemtelen közbelövésből veszélyeztetni. Szinte csak az alapmozdulatok megszokottak. Ez ugyanígy igaz a beállóknál: más csapatokban briliáns technikai megoldásokat felvonultató játékosokat látunk, készség szinten cundereznek ezek az erős emberek is. Ez nem a magyar válogatott játékosainak kritikája, hanem azoké, akiknek ők a nagy világkiállítás kihívásainak leginkább megfelelni képesnek gondolt termékei.

A szél nem az összes gond helye, pusztán csak a legalkalmasabb része a pályának arra, hogy világossá váljon, milyen gondokkal küzd a magyar férfi kézilabda.

De az azért tényleg egészen rendkívüli, hogy a mindenkit sokként érő Argentína elleni nyitómeccs alatt nem akadt olyan a padon –pedig a magyar csapatén kétszer annyi kapitány ül, mint a többin – akinek eszébe jutott volna a szélsőjáték azonnali alkalmazása. Pedig azon a döntetlennel végződő találkozón ennyi elég lehetett volna a győzelemhez. És ha hiszik, ha nem, ez a meccs is az utolsó pillanatig, egészen a norvégok elleni összeomlásig hatott.

Két másik súlyos probléma miatt

  • Az első és második sor közötti minőségbeli különbség ezek közül az egyik, mert tényleg nincs elég nemzetközi szintű magyar kézilabdázó;
  • a másik pedig, hogy a legjobbjaink közül többen is cserélendők támadás és védekezés között.

A világbajnokság előtti felvezető cikkünkben már esett szó róla, hogy támadásban a belső posztokon a Bánhidi-Bodó-Balogh-Lékai négyesnek nincs igazi alternatívája.

A kézilabda-válogatottnak a demográfiai robbanással is szembe kell néznie
A férfi világbajnokságra készülő csapat három kulcsjátékosának is a torna idején születhet meg gyermeke. De nem csak ez szokatlan kihívás, hanem az is: két kapitány irányítja a társaságot.

Jamali a sérüléséig Bodó válláról a sajátjára vette át időnként a mázsás köveket, és Nagy László is talán már a civil életre félretett energiáit élte fel Balogh kiváltására, de ez sem volt elég ahhoz, hogy sikert hozzon a magyar kapitányok örök artista mutatványa: a kártyavár építés kötéltánc közben.

Mert az a feladat, hogy

  • a két legkreatívabb, de védekezésben kevésbé hasznos játékos, Balogh és Lékai;
  • a kiöregedés elől utolsókat szaladó Nagy László,
  • a játékát a fizikai küzdelemre építő Bánhidi,
  • a világszínvonalon folyamatosan maximum negyed órát bíró Bodó

pont a kellő pillanatban legyen friss, és teljesítsen csúcsformában, és közben a cseretaktika is működjön a megszámlálhatatlan védőspecialistával, csak ehhez hasonlítható.

Az pedig egy ilyen sorozatban természetes, hogy ezeket a játszmákat még tovább bonyolítják a sérülések.

Az argentinok elleni döntetlen okozta riadalomban több minden történt:

  • egyrészt a magyar kézilabda nagy revelációjaként az együttes szélsőjátékkal is készült az Angola elleni meccsre, ami olyan mint amikor valaki az első napi leégés után a tengerparti nyaraláson másnap már használ naptejet, mert rájött, hogy kell.
  • Másrészt a tervezettnél lényegesen hamarabb, már a második meccsen egy fél meccsnyit játszott Nagy László, akiről tudtuk, hogy a tartalékaival spórolni kell. De jobb félni, mint megijedni gondolhatták a kapitányok, miután előző alkalommal már megijedtek, és teljesen feleslegesen játszatták Nagyot, és a többi kulcsjátékossal sem takarékoskodtak.

Azaz az argentinok elleni döntetlen miatt máris elkezdődött az energiák felélése, ez pedig a legfontosabb találkozón a magyar együttest tökéletesen ismerő edző figyelmét sem kerülhette el.

A kulcsmérkőzéssé – utólag már tudjuk – az Egyiptom elleni vált

David Davis, a veszprémi klubtréner az ekkor már Balogh sérülése által sújtott magyar csapat fáradására bazírozott a mérkőzésre kialakított alapstartégiájában, ezért legfontosabb játékosai közül többen nem is kezdtek. Terve sikerére rásegített Jamali kiválása az első félidőben. A felborult csererendszer és a meccs alakulása alapján a döntetlennek örülhetett a válogatott, de mint később kiderült ez a reménybe vetett remény pályájára állította.

Ugyanis innentől kezdve a magyar szakvezetésnek nem volt igazi terve, hanem csak abban bízott, hogy majd úgy alakulnak a dolgok, hogy kicsi vereségekkel és Tunézia legyőzésével jobb marad a gólkülönbségünk, mint az észak-afrikai ellenfélé, és akkor a nyolcba kerülünk.

És ezt a kézilabdásaink úgy kiszámolták, ahogy a matekosok kézilabdáznának. A svédek és dánok elleni meccseket alapjában véve fel is adták, a kis gólkülönbségű vereség elégítette ki az igényeket, amit racionális érvekkel alá lehet támasztani, de a sikertelenség jelenéből visszanézve

mégiscsak a sport lényegével mond ellent, hogy egy együttes, amelynek adott az esélye a világ négy legjobb csapata közé jutásra, ezt meg sem próbálja.

Ráadásul a Tunézia elleni találkozó – és a tunéziaiak teljesítménye általában – nem indokolta az elődöntős álmok elvetését az előző napi dánok elleni meccsen. Az egészen biztos, hogy a magyar kézilabdázás előző évtizedeinek nagy része ebben az egyensúlyozásban zajlott: a minimális célok elérésének kell megfelelni.

Az egyiptomiak ezen a téren nyilvánvalóan rászolgáltak a jobb eredményre: legalábbis látszólag minden meccsen a győzelemre mentek.

A magyar szakvezetés, a magyar televíziósok, a magyar újságírók és szurkolók pedig számolgattak, ahogy azt már a futballból nagyon jól ismerik. És hasonló eredménnyel.

Mit hoz a jövő?

Császár Gábor (fehérben) nem kapott lehetőséget a bizonyításra Fotó: Getty Images Hungary/AFP/Philippe Desmazes

A dánok elleni mérkőzés sok szempontból kiemelhető. Császár Gábort előtte cserélte le az edzőpáros, és hozta be helyette Szita Zoltánt a keretbe. Császár Gábor a magyar kézilabdában nem akárki: a magyar válogatott történetének második legjobb góllövője 845 góllal Kovács Péter után, és a mezőnyjátékosok közül ő húzta harmadik legtöbbször magára a címeres mezt, 243-szor.

Nem csak ő mondja, hanem tényszerűen megállapítható: megalázó módon bántak vele.

Valószínűleg részben meggondolatlanságból történt ez, de jóvá tehetetlennek tűnik. Császár a magyar nemzeti együttesben már nem játszhat együtt olyanokkal, akikkel igazán összeszokott lenne, ezért ki lehetett volna hagyni a keretből tisztázva vele a helyzetet, de december elején született csecsemővel a családjában végigcsináltatni vele az edzőtábort, majd sem a felkészülési meccseken, sem a világbajnokságon esélyt sem adni neki a bizonyításra, és végül az egyetlen mérkőzés előtt, amit alapvetően feladtunk, tehát mégiscsak játszhatna, elküldeni, legalábbis méltatlan.

Eközben egy ország ugrándozott örömében, hogy a fiatalok, Máthé Dominik, Juhász Ádám, Szita Zoltán és Ligetvári helytállt az olimpiai bajnok ellen. Azt azért nem árt tisztázni, hogy ismeretlenül és igazi tét nélkül, a játékban lubickolva mindig könnyebb. Ők ezúttal így kézilabdázhattak.

Valóban ők lehetnek a jövő, de rossz hír, hogy mától a jelennek kell lenniük. Az esetükben a mostani feltűnés után sok a kérdés. Például, tudják-e majd olyan irányba navigálni a pályafutásukat, ami segíti a fejlődésüket? Ebből a szempontból a magyar kézilabdában tapasztalható pénzbőség nem feltétlenül segít.

Az előrelépéshez BL-meccsekre vagy Bundesligára van leginkább szükség a vb tapasztalatai szerint is, márpedig

a magyar BL-csapatokban külföldi klasszisok foglalják a helyet, egy átlagos német csapat pedig nem feltétlenül fizet annyit, hogy érdemes legyen váltani.

Pedig ez a magyar válogatott további sorsát meghatározó probléma. A szövetségi kapitányok szempontjából jó döntésnek bizonyult a fiatalok bevetése, mert ez az, ami jól kommunikálható, magyarázható, holott ezt a meccset ezzel feladtuk.

A norvégok elleni találkozón aztán szembejött a modern kézilabda valósága. A vb egy részében a védőspecialisták cserélgetésének is köszönhetően mozgékony és jól működő védekezés összeomlott a norvégok robogása keltette rengésektől.

A védekezés-támadás cserék és az állandó energiabeosztási kritériumok miatt szinte minden meccsen lassítottuk a játékot, de létezik az a sebesség, ami a mi játékosaink számára alapból is elérhetetlennek tűnik. Most ez közvetlen összevetésben is kiviláglott.

Lékai Máté (középen) a norvég Christian O Sullivan (balra) és Goran Johannessen szorításában Fotó: MTI/Illyés Tibor

A gyermeke születése óta ingázó Lékai az argentinok elleni meccs óta először nem hozott világklasszis teljesítményt, és nem akadt aki helyette átvehette volna az irányítást. Miután a szélsőinket figyelmen kívül hagytuk az ellenfél betömörülve Bánhidi elől is elhalászta a labdákat, pont mint az Egyiptom és Svédország elleni találkozók hajráiban, és hiába állt készen a képlet, miszerint jó nekünk 5-tel is veszteni, arra sem mutatkozott esély.

A magyar kézilabda történelem egy fejezete most alighanem lezárult.

  • A világ kézilabdázásának előző két évtizedében meghatározó Nagy László,
  • a megbízhatóságot jelentő Ilyés Ferenc
  • és a már említett Császár Gábor

nagy valószínűséggel az utolsó világversenyén szerepelt. Ők hárman a 2004-es olimpiai 4. hely megmaradt hírmondói, nem mellékesen a 2012-es hasonló eredményből is kivették a részüket.

Most a 2020-as olimpiai részvételre alaposan csökkent az esély. A világbajnoki 10. hely nagy szerencsével jogosíthat kvalifikációs tornán való szereplésre, de ehhez az előttünk végzők közül kell kikerülnie az Európa-, a dél-amerikai (Brazília)-, és az Afrika-bajnoknak (Egyiptom) is. Meg persze ki lehet jutni az Európa-bajnokságról is, de ebből a szempontból nem különösebben biztató, hogy minden európai ellenfelünktől kikaptunk. Most akkor mi legyen? Matekozunk tovább?

Eredmény, férfi kézilabda-világbajnokság, középdöntő:

Norvégia-Magyarország 35-26 (16-13)
Herning, 9000 néző, v.: Schulze, Tönnies (németek)
lövések/gólok: 48/35, illetve 43/26
gólok hétméteresből: 2/2, illetve 6/6
kiállítások: 8, illetve 8 perc

Magyarország: Mikler – Hornyák, Bodó 4, Bánhidi 4, Lékai 5, Balogh Zs. 11, Bóka 1, cserék: Székely (kapus), Nagy L. 1, Schuch, Ligetvári, Sipos, Ilyés, Juhász, Szita, Máthé, szövetségi kapitányok: Csoknyai István, Vladan Matics

Kiemelt kép: MTI/Illyés TIbor

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.