A történet, amiről mesélni szeretnék, jóval rendszerváltás előtti, amikor is mi, élsportolók az irigyelt kategóriába tartoztunk, legalábbis utazási szempontból.
Aki sosem sportolt, azt gondolhatja, csak utaztunk ide-oda, jobbnál jobb helyekre, beugrottunk a vízbe pár hosszra, aztán nézgelődtünk az aktuális városban. A valóság ehhez képest az volt, hogy az időszűke és a szerény anyagi lehetőségeink miatt a reptéren, a szállodán és az uszodán kívül egy nagyáruház és félórányi városnézés fért bele a programjainkba.
Barcelonában 1970-ben Európa-bajnokságot rendeztek, ahová mi, magyarok erős csapattal neveztünk.
Éjjel indultunk, és lehetetlen időpontban érkeztünk meg a helyszínre, csak hogy spóroljon a szövetség, pontosabban a szervező. Ráadásul a szállásunk rumlis, ócska, értsd: olcsó helyen volt.
Nyár, ezer fok. Anyu ezt látva azt mondta nekem: „Ebből nem ehetsz, Anduka, mert megbetegszel, inkább hozok valamit a boltból.”
És tényleg lefutott.
Kiflin, zsemlén és sajton élve nyertem két arany- és két ezüstérmet, míg a többiek zöme gyomorrontással, hasmenéssel küzdve rohangált vécére.
Mindez, ugye, a „spórolás” miatt.
Édesanyám úgy általában rosszul tűrte a hatalmaskodókat és a hozzá nem értőket. Ráadásul annak idején úszásban nem volt világverseny minden hónapban, „csak” négyévente az olimpia és szintén négyévente az Európa-bajnokság; még világbajnokságot sem rendeztek, pláne nem létezett külön rövid- meg fedettpályás esemény. Vagyis hatalmas téttel bírt egy-egy bajnokság, és igenis érmek úszhattak el a gondatlan szervezésen.
Ráadásul a „vezetőink” többsége esténként alaposan „beivott”, és emelt hangú beszélgetéseik a nyitott ablakokon át áthallatszottak hozzánk.
Miután megnyertem két számot, a főnökség örvendezett, dicsért, ám az estéjük még a szokásosnál is ordenárébbra sikeredett: sorra tették a megjegyzéseiket a családom származására, pártállására, mindenre. Anyu besokallt.
Hogy engem kritizálnak, elviselem, de hogy a gyerekemet is bántsák, nem hagyom!
– ezt mondta a szobatársának, és lecsörtetett.
Kopogott, belépett, és így szólt: „Tudja, K. elvtárs, mi itt a legfurcsább? Önök az uszodában azt állították, hogy a versenyzőké a dicsőség, nekik játsszák a Himnuszt, ezzel tisztelegve a teljesítmény előtt. Most viszont gyalázzák őket és az edzőiket. Hogy képzelik ezt?!”
A családi legenda szerint K. elvtárs erre csöndesen bocsánatot kér.
Aztán idehaza, szokás szerint, bezsebelte az elismerést a főnökeitől.
