Három hónapja vacakolni kezdett a jobb csípőm.
Az első reakció: ne nyafogj, Andrea, majd elmúlik.
Szépen hallgatok is magamra: nem nyafogok, amúgy sem szoktam. Teszem a dolgomat továbbra is, ami, ugye, meglehetősen járkálós, következésképpen nem éppen ízületkímélő munka. Emeletre fel, emeletről le, ugrabugra a gyerekek körül, nos, ez is egyike az én imádott szakmám szépségeinek. És ez határozottan veszélybe került, ugyanis csak nem múlik a fájdalom.
Sebaj, van botom – még a térdműtétről maradt – elleszek valahogy, tényleg csak ki kell várni, hogy csillapodjék a fájdalom. Csöndesen azért megállapítom magamban, hogy pont úgy viselkedem, mint régen a betegeim az ortopédián:
Kapok gyógyszert, alig használ, és a többi konzervatív kezeléssel is csupán azt érem el, hogy komoly fájdalmak közepette munkaképes maradok.
De jó, legalább jogos, hogy fáj! – ez az első reakcióm. A második pedig az, hogy na, de hogyan tovább.
Műtét kizárva, hiszen térdig, illetve csípőig gázolunk a járványban. A fájdalom azonban nagy úr, szétveri az életet, kiforgat magadból; fájt nekem annak idején épp eleget az úszás, de ez egész más.
Hogy szórakoztassam magam, kitalálom, mi haszna ennek az egésznek: ha visszaáll a normális élet, lesz róla papírom, miért csipogok be a reptéri fémdetektornál. De egyre kevesebb kedvem van a viccelődéshez, ugyanis a fájdalom mind rosszabb, mondhatni, elviselhetetlen.
Lépni kell, csakhogy lassan nincs mivel.
Egy este leejtek egy darab csokoládét, leguggolok érte, és húsz percbe telik feltápászkodni. Ülök a szőnyegen, potyognak a könnyeim, és eszembe jut Cser Imre professzor úr mondása:
Ha az élete nincs veszélyben, ne beszéld rá a beteget a műtétre, csak hagyd gondolkodni, és egy idő után olyan fájdalma lesz, hogy könyörögni fog az operációért.
És tényleg! Én is hamar eljutok arra a pontra, hogy történjen valami, különben meggárgyulok.
Lám, ide vezet a falánkság, így marháskodom magammal, de nem támad jobb kedvem. Felgyorsulnak az események, rengetegen segítenek, olyan támogatást kapok, mint tán soha, pedig a szeretetnek szerencsére sosem voltam híján. Borzasztóan félek, de legalább látszik az alagút vége, s kezdem úgy érezni, mintha az ég is támogatna.
Találok kórházat, kapok műtéti időpontot: december tizennyolcadika. Az már majdnem karácsony!
Igyekszem mindent elrendezni: mire kórházba vonulok, a fa díszben áll, az ajándékok a helyükön, a menü zöme is kész. Azt kitalálni is komoly feladat, hogy mi lehet olyan karácsonyi vacsora, ami korábban elkészíthető.
Sok mindenki eszembe jut, aki már nincs velem: a szüleim és más szeretteim, köztük Tamás, a Wichmann, aki gyakorta használta azt a kifejezést, hogy szeretetcunami. Ezt érzem én is.
Abban a kórházban fogadnak, ahol apu is betegeskedett, és ettől valahogy barátságosnak tűnik minden. Amikor belépek az osztályra, annak a Csontváry-képnek a másolatát látom a falon, ami fontos volt valakinek, akit valaha nagyon szerettem – ezt is jó jelnek veszem.
Elérkezik a műtét.
Az jut eszembe, hogy mindig aranyra vágytam, igaz, nem ezen a módon. Lehetek még Nefertiti, esetleg golden body a James Bondból, vagy simán sellő, annak sincs lába.
Megkapom a gerincérzéstelenítést, semmit nem érzek, hallgatom a műtéti zajokat, és nagyjából tudom, épp mi történik, vagy legalábbis tudni vélem.
Fájdalmam nincs, egyedül az ágytáltól szorongok, de azt is megoldom. Másnap lábra állok, persze kerettel, még mindig nem fáj. Mozoghatok, sétálhatok, persze a járókerettel, és bevillan, hogy két emelettel lejjebb apu is így lábadozott, a szó szoros értelmében.
Nyílik az ajtó, beöltözött alak köszön rám. Maszk mindkettőnkön, rajta műtősruhaféle.
„Andrea?” – kérdezi. Bólintok. „Sok éve itt dolgozom, láttam bejárni Dezső bácsihoz, ő mászkált ilyen eltökélt arccal, mint ön.”
Mintha megöleltek volna.
Sokféle arca van, volt életemben a boldogságnak, sokféle kék madarat kergettem; karácsony van, és boldog vagyok, és tanulom érteni magamat és a világot.
Például azt: ha úgy vagy összerakva, hogy örömet okoz adni és ellátni, nem árt azt is megtanulni, hogyan kell elfogadni a segítséget. Remélem, hamarosan tehetem tovább a dolgomat, vagyis gyógyíthatok, mert ugyan minden szuper, de azért orvosnak (és történetírónak) lenni jobb, mint betegnek.
(És akkor a teljesség igénye nélkül: köszönöm Skaliczki Gábornak, hogy immáron másodszorra is lábra állított, és bár megállapítottuk, hogy összeszokott páros lettünk, nem vágyunk további közös műtétre; köszönöm Faluhelyi Anikónak, akitől fiatal orvosként rengeteget tanultam, és aki aneszteziológusként mindig elkísér a műtőbe, és aki azt mondja, így működnek a barátságok, szóval mindenkinek ilyen barátot kívánok; köszönöm Varga Péter Pálnak a lehetőséget az operációra; és persze köszönöm a családomnak és a barátaimnak, hogy mellettem állnak.)
