Gyarmati Andrea, MHSZ / Fortepan
Poszt ITT

Világcsúcsot úszott egykor pillangón, a minap megdicsérte egy kislány a technikáját

Partról zsűrizték Gyarmati Andreát.

Amikor Anyu már kilencvenhez közel egyik napról a másikra úgy döntött, hogy őt valaki megbántotta, és nem megy többet úszni, tudtam, baj lesz. Ahogy lett is. Hiszen, ha felrúgsz egy sok évtizedes rutint, a szervezeted fellázad.

Anyu minden hajnalban úszott, és előtte, utána boldogan beszélgetett bárkivel. Egyik edzés végén egy „ki sem látszik a földből” korú, magasságú fiú szólította meg, ekképpen:

„Ügyes vagy, néni.”

Anyu elmosolyodott.

Jött egy kérdés: „Hány éves vagy?”

Anyu: „Nyolcvannyolc.”

Mire a sporttárs: „Nahát, és még tudsz úszni!”

A sztori bekerült a családi legendáriumba, onnantól mindenféle helyzetekre reagáltunk úgy, hogy „nahát, és még tudsz úszni?!”.

Azóta a szüleim elmentek, de a Komjádiban mindig meglelem azt az érzést, hogy jelen vannak; köszönök is nekik belépésnél, távozásnál, és megérintem a márványtáblát, ahová az ő nevüket is felvésték aranybetűkkel.

És a „történelem” ismétli önmagát!

Közvetlenül a karantén előtt, épp túl egy lendületes edzésen, tolom ki magam a rajtkő mellett a partra, amikor rám köszön egy kislány; köpenyben, papucsban, kezében úszószemüveggel:

„Szia, szépen úszol.”

„Köszönöm, örülök, hogy így látod.”

Komolyan bólint. „Kitől tanultad?”

„Az anyukámtól.”

„Szerencsés vagy.”

Most én bólintok.

„Főleg a pillangót csinálod nagyon jól.”

Mosolygok, s magamban azt mondom, hogy: naná.

„Megmutatod még egyszer?”

Boldogan teszek eleget a kérésnek, majd ismét kijövök a partra.

„Nekem sajnos még nem megy így. Illetve csak egy-két tempót tudok, pedig ez a kedvencem.”

„Hát, tudod, én is rengeteget gyakoroltam, mire megtanultam” – mondom, és egyetértek, hogy nincs a pillangónál se szebb, se jobb úszásnem.

Elárulja, melyik egyesületben úszik, és azt is megtudom, hogy mindjárt kezdődik az edzése, rázza is a karjait, ahogy a nagyok a verseny előtt. Cuki.

Bemutatkozom, mire ő is, és azt feleli: „Tudom, ki vagy, az edzőm, Ili néni elárulta, hogy van egy csomó olimpiai érmed.”

Kérdem tőle, mi szeretne lenni, ha megnő.

„Olimpiai bajnok! Mi más?!”

Mintha angyal szállna el felettünk, leránt rólam bő hatvan évet, hiszen annyi idősen, mint ő, én is ezt válaszoltam erre a kérdésre. Kár, hogy az idő az emberek többségétől ellopja a gyermeki magabiztosságot. De az uszoda legalább segít felidézni.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.