Poszt ITT

Gyarmati Andrea: Stemami?

Csak feküdj fel a vízre, és lebegjél. Mert a víz elringat.
Korábban a témában:

Tegnap koradélután úgy döntöttél, hogy részedről ennyi.

Elaludtál, ami az elmúlt néhány hónap kínjai után nagy kegyelem; féltem, úgy lesz vége, hogy elfogy a levegőd, elfogy az erőd lélegzetet venni, de ettől szerencsére megkímélt a sors, mindkettőnket.

Álltam az ágyadnál és néztelek. Néztem azt a valakit, aki másoknak a Nemzet Sportolója, a Pillangó Kisasszony, a Nagy Bajnok, és ki tudja még, mi minden volt, van, és bizonyára lesz is, nekem azonban, és csak nekem: Anyu.

Rettenetes harc után csendesen léptél át, béke volt a vonásaidon és körülötted.

Hatvanhat fantasztikus közös évet kaptunk, és megadatott nemcsak a szülő-gyerek kapcsolat, hanem egy különleges edző-versenyző kapcsolat is, amit igazán és mélységeiben még a közvetlen környezetünk sem értett.

Az a bizonyos „úristen, de rémes lehet, hogy az anyád az edződ” kategória köztünk nem létezett. Mély, valahol az elején  megkötött egyezség szerint dolgoztunk, aminek sok leírhatatlan része van, de a lényege nagyjából az, hogy „addig csinálod, amíg örömöt lelsz benne”. Ezt fektettük le az „alapokiratban”.

Öröm volt a versenyződnek lenni, együtt építeni, együtt jutni a sportcsúcsokig.

Olvasom a neten a rólad megjelenő írásokat, szól megállás nélkül a telefonom, jönnek az üzenetek a világ minden tájáról. Nincs erőm mindre válaszolni, és bepötyögni az „igen, köszönöm, kedves vagy” és „igen, ő is, ti is, mi is” válaszokat. Inkább itt mondok mindkettőnk, sőt, az egész családunk nevében köszönetet a kitüntető figyelemért és szeretetért, ami most felénk árad.

Őrzöm a leveleidet, és hamarosan biztos eljutok az újraolvasásukig. Most még csak a fotókhoz van erőm. Nézlek fiatalon és boldogan, a vízben, a parton, apuval, velem.

Vendégnek születtünk a Földre, és mindenkinél eljön a pillanat, amikor véget ér ez a vendégeskedés, és te csak a két végpont közötti történésekre lehetsz hatással. Hát, Anyu, te igazán megtetted, amit lehetett. Szorgalmas voltál, tehetséges, vicces, melegszívű, okos és hihetetlenül kíváncsi. Egyszer azt  mondtad: „Andukám, ha tehetném, szívesen átkukucskálnék a kulcslyukon.”

Mindig a maximumot adtad, és elvártad másoktól is a hasonló hozzáállást.

Volt két év, amikor Apu külföldre szerződött, mi mentünk vele, s én kisgyerekként a sok jövés-menés alatt rád cuppantam, mint egy vinyetta. Utóbb mosolyogva mesélted, hogy folyton azt kérdeztem: „S te, Mami?”

Így is hívtatok egy időben: Stemami.

Aztán eltelt szinte egy egész élet, változtak a szerepek: gyengültél, bár a hited, az akaratod, a szellemed töretlen maradt. Akkor még. De tested már nem szolgált úgy, ahogy megszoktad. Eleinte morgolódtál, később ebből is  igyekezted kihozni a legtöbbet. Egyre gyakrabban hoztad fel, hogy „immár te látsz el engem.” Mígnem egy csendes délután így szóltál: „S te, Andukám? Jól vagy?”

Egyszerre tört ki belőlünk a nevetés, hogy a Stemamit a Steandukám váltotta. Onnantól Steandukám lettél.

Azt tanultam tőletek, akiket remekül választottam ki, hogy mindig van tovább. Hogy a legnagyobb bajban is fel kell állni, menni tovább a legjobb tudásunk szerint, és hogy igaz a közhely: nincs lehetetlen, csak tehetetlen.

Sose kételkedtem a szeretetedben, mindig tudtam, hogy jót akarsz. Hogy aztán az aktuális jót midig jól akartad-e, más kérdés, de mindez mostantól nem lényeges. „Minden úgy van jól, szívem, ahogy történt”, mondtad a minap.

Az utolsó évekre alig maradt valami a testedből, de még ekkor is nevetve emlegetted fel, hogy egyszer maga a diktátor, Rákosi Mátyás jegyezte meg neked évődve, hogy „Éva, maga milyen apró”, mire azt válaszoltad, hogy „hát, ön sem egy óriás”. Megúsztad a dolgot, alighanem a belőled sugárzó erőnek köszönhetően.

Már a vége felé egyszer átkaroltad a nyakam, és azt mondtad, jó lenne, ha még egyszer levinnélek az uszodába. Értettem, éreztem, mit jelent ez, és nekiindultunk.

Móci fiam, a te imádott unokád mondta, hogy te még a halál ellen is olimpiát akarsz nyerni. Mosolyogva bólintottál, hiszen harcos voltál az utolsó pillanatig.

Immár nincs miért harcolni.

Stemami, csak feküdj fel a vízre, és lebegjél. Mert a víz elringat.

Kiemelt kép: Gyarmati Andrea archívuma

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.