Poszt ITT

Karafiáth: Ne hagyjuk kisemmizni a hajléktalanokat!

Akik ezt a törvényt meghozták, nem fogják fel embertelenségüket. Gyere, tiltakozz!
Korábban a témában:

Hétfőtől hatályba lép az alaptörvény nyáron elfogadott módosítása, melybe belekerült ez a mondat: „Tilos az életvitelszerű közterületen tartózkodás.”

Felfogjuk, mit jelent ez?

Azt, hogy innentől még szigorúbban büntetik és alázzák meg a hajléktalanokat. Azokat az embertársainkat, akiknek már úgysincs szinte semmijük. Innentől az utcán élőt a rendőr háromszor felszólítja, a szállóra irányítja, azaz az „elkövetés helyszínének” elhagyására kötelezi. Ha a felszólított ennek nem tesz eleget, a közeg szabálysértési őrizetbe veheti, elzárásra vagy közérdekű munkára büntetheti.

Mindeközben az eljárás alá volt hajléktalan holmiját elvehetik, amit később visszaadnak, levonva természetesen a tárolási költségeket. A nem tárolható dolgokat pedig egész egyszerűen megsemmisítik, azaz elégetik, ennek költségét is behajtva a „bűnösön”.

A javak elvételén és füstté válásán nem csodálkozom, ebben nagy a gyakorlatuk, gondoljunk csak a magány-nyugdíjpénztári megtakarítások elvételére. Érzem, persze, hogy meredek és nem is feltétlenül pontos az analógia, de a kérdés adott: meddig lehet elmenni? Mi vehető el egy állampolgártól? A méltósága, úgy látszik, réges-rég nem kérdés.

Lehet, késő tiltakozni.

Lehet, lecsúsztunk arról, hogy a regnáló hatalommal kommunikálni lehessen.

Akik ezt a törvényt meghozták, nem fogják fel embertelenségüket.

Jártam szállón, beszéltem fedél nélkül élőkkel. Aki tisztában van a hajléktalanellátás állapotával, pontosan tudja, hogy nem, nem lehet mindenkit szállóra terelni. Már csak azért sem, mert eleve túlzsúfoltak a helyek.

És ha valakit megfosztanak a tárgyaitól, ha elégetik szatyornyi ingóságait, azt gyakorlatilag megölik.

Komolyan nem értem, mire várunk, mi az, amit még eltűrünk.

Az értelmiség rég hallgat, de most végre írók emelik fel a szavukat. Azok az írók, akik szintén kezdenek perifériára szorulni, és akikkel épp azt akarják lenyeletni, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum is csak és kizárólag a NER-é. Mint minden pénz és minden hatalom. És ezzel a maguknak adományozott mindenhatósággal úgy takarítanak ki és számolnak le bárkivel (még a saját embereiket is beharapják) és bármivel, ahogy úri kedvük diktálja. És mivel módszerük az állandó fenyegetettség fenntartása, a többség magától igazodik, hátha így őt elkerüli a végzet.

Csak szólok: ez tévedés. A seggnyaló is csak addig van biztonságban, míg egy nagyobb spílernek nem kell a pozíciója.

Az „Egy mondat” címmel, a törvény életbelépésének előestéjére szervezett tiltakozó akció szervezői kortárs magyar írókat, költőket, színpadi szerzőket és dalszövegírókat kértek meg arra, hogy egyetlen mondatban reagáljanak a módosított alaptörvény inkriminált mondatára. A felhívásra több mint hetven kortárs magyar író (köztük Takács Zsuzsa, Tóth Krisztina, Radnóti Sándor, Csaplár Vilmos, Dragomán György) küldte el „egy mondatát”, melyek a demonstráción is láthatóak és hallhatóak lesznek.

Az otthontalanokat segítő Menhely Alapítvány 24 órában működő krízisautó szolgálatának munkatársa mozgássérült hajléktalan férfinak segít a főváros X. kerületében, a KÖKI Terminálon. Az alapítvány munkatársai a hideg idő miatt a nappali melegedőbe és az éjjeli menedékhelyre próbálják eljuttatni az utcán élőket.
(Fotó: Balogh Zoltán / MTI)

A tiltakozásra azokat várják, akiket felháborít, hogy a kormány a lakhatási válság megoldása és a hajléktalanok érdemi segítése helyett egyre kíméletlenebb eszközökkel és egyre szélesebb körű törvényi felhatalmazással folytatja az érintettek üldözését.

Megkértem öt, a demonstrációban részt vevő írót, ossza meg velem, mi van az ő egy monda mögött, és hogy miért  életbevágóan fontos a kiállás.

Parti Nagy Lajos ezt válaszolja:

Minden mondat egy kicsi jel, jele a szolidaritásnak a megalázottakkal és megszomorítottakkal, s mivel az írók mondatokkal bánnak, talán erősebb a megszólalásuk helyi értéke. Tettnek kevés, de több a hallgatásnál. Azt a rideg, kevély szemforgatást, azt a cinizmust amit az Orbán-rezsim az alaptörvénybe is beleírt, azt az állami embertelenséget lehet szó nélkül hagyni, de nem szabad és nem is érdemes. Úgy értem, nem szabad és nem érdemes dolog a hallgatás, még ha kézenfekvő is, hisz ‘úgyse történik semmi’. Most nem, de előbb-utóbb igen. Vagy nem, de ezeket a mondatokat akkor is le kell írni.

Áfra János költő, szerkesztő szerint:

Ez az Alkotmány-módosítás a szociális eszközök megteremtése helyett a hajléktalanok büntetésével szeretne elodázni egy egyre fokozódó társadalmi problémát, pontosabban megszüntetni annak láthatóságát. Nem minden érintettnek adódott lehetősége elkerülni a perifériára szorulást, a helyzetből való kitöréshez pedig egyre kisebb eséllyel kapnak érdemi segítséget. Túl sokan érintettek. A közterületen tartózkodás tilalma a szabadságjogokra nézve is problémás, alternatíva, lakhatási és reintegrációs lehetőség felkínálása nélkül etikailag is kifogásolható. Az pedig, hogy a szabálysértő ingóságait, ha azok nem tárolhatóak, megsemmisítik, szintén egy szög lehet a törvénymódosulásnak áldozatul eső emberek koporsójába. Gondoljunk csak bele: valaki a város szélén felépít magának hulladékanyagokból egy otthont, s egyszer csak letartóztatják érte, majd a kis lakrészt felszámolják, ezzel gyakorlatilag kisemmizik. Ez a módosítás értelmében bármikor megtörténhet, törvényesen. Életekről van szó, sokszor kilátástalannak látszó, de menthető és fontos életekről. Na meg morális kérdésekről, amikkel foglalkoznunk kell.

Bruck András író azért állt a Város Mindenkié kezdeményezése mellé, mert megdöbbentette, hogy Budapesten gyors ütemben nő az utcára szorulók száma.

A legcsekélyebb kétségem nincs afelől, hogy döntő mértékben a rezsim szinte középkori kegyetlenségű, az emberi szenvedésre és szükségletekre teljesen érzéketlen intézkedései okozzák ezt a katasztrófát. Rettenetes látni, hogy egy EU-tagország fővárosában a kapualjak, a padok, a terek tele vannak vegetáló emberi roncsokkal, hogy bármerre mész, egy már mozdulni alig képes test hever a fal mellett. Az október 15-én életbe lépő törvény ettől a rémisztő látványtól akar megszabadulni, de a felelősség, a tettesek bűne marad. A kihűlő testek mellett, és a már szinte kihűlt társadalmi részvét ellen szólnak ezek az egy-egy mondatok. Nem sok, de mégis csak valamiféle jelzés, hogy az írónak – általában az értelmiségnek – minden korban és minden rendszerben ugyanaz a feladata: leleplezni a hazugságot és elmondani az igazságot.

Sándor Erzsi újságíró gyerekkorában borzongva hallgatta, amikor az anyja elmesélte, hogy ha a Haller utcában a háziúr kilakoltatott egy családot, azon túl ők a kapuban laktak a lépcsőházban és a lakóknak ki kellett kerülni őket.

Aztán a rendszerváltás idején megtanultam tisztelni annak az emlékét, hogy a lakók nem jelentették fel őket és a háziúr nem dobta ki őket az utcára – mondja Erzsi. – Ma ebben az országban szegény, de semmiképpen sem gazdag környezetben felnövekvő, milliárdossá hízott férfiak és magukhoz választott hasonló karrierű nők a törvény erejével bélyegzik meg azokat a szegényeket, akik lehettek volna ők is, ha a politikai helyezkedés és a lelkiismeretlen tolvajlás nem változtatja meg gyökerestül az életüket. Abból a magaslatból ahová jutottak a mérhetetlen cinizmusuk és a visszazuhanástól való félelem kell ahhoz, hogy megbélyegezzék azt, ami ellen rengeteget tehettek volna. Igaz, akkor nem lennének sem ennyire gazdagok, sem ennyire gyávák. Viszont nagyon keresztények lehetnének, aminek szeretik állítani magukat. Nem azok. Farizeus tolvajok, akik megtiltják látni azt, ami az ő sorsuk is lehetett volna inkább, mint ez a hipergazdagság, amit élnek. Ez az ő sorstalanságuk. Nem hiszem, hogy az íróknak lenne külön felelőssége. Mindenkinek van saját. A szolidaritás kényelmetlen. Menni kell, ázni, kiabálni, stresszelni és néha még pénzbe is kerül és főleg sok időbe. Mégis  képtelenség, hogy elfásultan, érzéketlenül és legyintve nézzük azt, hogy a hatalom a saját megerősítése érdekében egymás ellen uszítsa a kiszolgáltatottakat, azokat,  akiket szolgálnia kéne. Ők a gyűlölet győztesei és, bár most nem úgy tűnik, a vesztesei is ők lesznek.

Kemény Zsófi író is azt hangsúlyozza, hogy nagyon fontos megszólalnunk ebben az ügyben.

Én ’94-ben születtem, vagyis jóval a rendszerválás után, és tisztán emlékszem arra a pillanatra (a Csaba utcán történt az óvodából jövet), amikor először ráébredtem arra, hogy nem természetes dolog, hogy vannak olyan emberek, akik az utcán laknak. Addig azt hittem, hogy ez a világ rendje. Emlékszem, a földbe gyökerezett a lábam, ahogy mesélték, hogy ez nem volt mindig így.  És hogy akik az utcán laknak, azok nem jókedvükből vagy kalandvágyból laknak ott, hanem mert nincs más választásuk.  De most, mikor ezt az aljas törvényt vagy mit olvastam, akkor jutott éltemben először az is eszembe, hogy az utcán, vagyis közterületen lakni jog. Elvenni ezt a jogot egy embertől csak olyasvalakinek juthat eszébe, aki nem tekinti embernek azt, aki az utcán él. És mi, a nép, nem adhatunk hatalmat magunk fölött olyanoknak, akik így gondolkodnak rólunk.

Arra kérek mindenkit, ne hagyjuk magukra az elesetteket. És nem csak azért, mert holnap bármelyikünk lehet a következő. Hanem mert ez az emberi minimum. És nem adhatjuk fel az emberséget.

Kortárs írók a hajléktalanságban élők méltóságáért – Demonstráció a hajléktalanságban élők védelmében.Vasárnap (2018. október 14.) 17 órától. A demonstráció szervezői: kortárs magyar írók és A Város Mindenkié csoport, helyszín a Kossuth Lajos tér, a Parlament épülete előtti terület.

Kiemelt képünkön: Hajléktalan férfi kunyhójában a főváros XIX. kerületében. Fotó: Balogh Zoltán / MTI

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.