Poszt ITT

Karafiáth: Ráhel órája ketyeg felettünk

Karafiáth Orsolya
Karafiáth Orsolya

író, költő, publicista. 2018. 10. 06. 14:51

Mi pedig nézünk némán, bután.
Korábban a témában:

„Mintha direkt hergelne minket a repülőzéssel” – kommentálják sorra az ismerőseim a luxusgépes meccslátogatásokat.

„Nyílt provokáció!” – biggyesztik oda az értelmiségiek annak margójára, hogy az április óta tartó rágalomhadjáratnak, amit a kultúrharc jegyében tolnak, immár eredménye is lett. Leváltották ugyanis az úgynevezett nemzetvesztő írók szekerét toló Fidesz-kádert, Prőhle Gergelyt a Petőfi Irodalmi Múzeum éléről. Ráadásul Prőhlét a hírek szerint Takaró Mihály váltja.

„Azt tesztelik, meddig mehetnek el, meddig tűrjük!” – sóhajt másvalaki.

„Nem tetszik” – írja a Facebookon a megjegyzés alá egy másik kommentelő, miután a dühös jelet is kitette.

Én pedig már valóban fel tudnék robbanni.

Érdekes, ami ezeknek a mondatoknak a hátterében áll, érdekes és szívszorító. Mert nem, szó sincs hergelésről. Annyira sem zavarja a hatalmon, a mi pénzünkön dőzsölőket a felháborodásunk, aminek ráadásul egyre kisebb felületen tudunk hangot adni, lassan már úgy, hogy mi magunk se halljuk a hangunkat, mint egy légy a dagonyázó vízilovat. (Aki ettől még, ha túl hangosan zümmög, le lesz ütve, ne legyenek kétségeink.)

Akit hergelünk, annak tulajdonítunk legalább egy kis hatalmat. Itt erről már nincs szó.

Aki nem hódol be, az immár nyíltan kivéreztethető, a testét is kint hagyjuk, de nem azért, hogy példát statuáljunk, hanem mert szarunk rá. Ha tényleg provokációról lenne szó, annak legalább egy kis tétje lenne. Az, hogy elhisszük, vissza tudtok csapni. Hogy lássuk, mi történik. De nálunk tudható, hogy semmi se.

Kiderült elég világosan, hogy ez nem megy. Úgy látszik, igaz, hogy ezeréves történelmünk ezt nevelte belénk. Fejet hajtani, hallgatni, kibekkelni, túlélni valahogy.

Az „egyszer élünk” életigenlése nálunk a „csak túléljük ezt is” gondolatára silányult.

És még azt nézzük idiótának, aki szót emel, aki szolidáris, aki öt forintért nem hajol a lehető legmélyebbre.

Takaró Mihály, a vállalhatatlan jelölt sem azért vetődött fel, hogy hadd dühöngjenek már egy kicsit írókámék. Hanem mert Kásler szerint ez jó ötlet. Kásler meg OV szerint volt jó ötlet.

Ez a Takaró olyan klassz dolgokat mond, amiket mi is mind gondolunk. Őrá bízzuk a szép feladatot, hogy legyalulja a Petőfi Irodalmi Múzeumot. És ha mégsem őt teszik meg igazgatónak, akkor az nem a lenézett és utált, kiszorítani és eltiporni vágyott írók miatt lesz. Hanem mert támadt másik idea. Mert csak.

Az értelmiségi felháborodás kimerül a ventillálásban. Kiírom én is a falamra, hogy mondjon le az egész tudományos testület!

Az ellenzék adja vissza a mandátumát! Rákosi-éra! Szovjetunió!

De nem mond le szinte senki, és ha valaki felveti, hogy ez így nem megy, így nem jutunk semmire, annak nekiesnek azzal, hogy legalább mi ne ítélkezzünk, mi ne állítsuk morális csapdák elé az ezen intézményben dolgozókat. Hiszen ez nekik a megélhetésük.

És itt a borzalom mélye: hogy idáig jutottunk. El kell fogadnunk a tézist, hogy munkát állami intézményben/nek csak szervilizmusért és hallgatásért lehet kapni. És mindenki hallgat tovább.

És hát addig valóban őrültség lenne felállnia bárkinek, míg pontosan tudja, magányos bozótharcos lesz, és míg őt majd megpörgetik, a többség maximum annyit tesz, hogy lamentál tovább zárt csoportokban.

Kíváncsian várom, hol lesz a határ. Történelmi tükörben nézve még nyugodtan várhatok.

„Mi jöhet még?!” Ezt másnaponta olvasom évek óta.

Közben ömlik rám a szenny a megcsúfolt közszolgálati tévéből. És ezt is hagyjuk. Mindig, mindent.

A lelki egészségnek állítólag jót tesz az indulatok azonnali levezetése. Ráadásul azt is érezhetjük, kapszulában élünk, hiszen azok a vélemények jutnak el hozzánk, amik a mi véleményünket tükrözik. Jó érzés, hogy nem vagyunk egyedül, gondolhatjuk. És ebben a jó érzésben lehet aggódni, sajnálni a soron következő áldozatot. És mentegetni magunkat, a magunk kis kompromisszumait.

Kádárt emlegetjük, hogy még akkor is jobb volt, néha úgy érzem, felsikítok, ha még egyszer meghallom, hogy Aczél legalább művelt ember volt. Tehát nekünk oké az elnyomás, ha nem egy ostobaságokat fecsegő vadbarom nyom el?!

Be fogjuk nyelni a gyülekezési törvény szigorítását éppúgy, ahogy benyeltük az egyetemi röghöz kötést meg a sajtótörvény átszabását. Be, hogy lassan beszántják a teljes, nem az ő oldalukon álló médiát.

Közben én is szeretném hinni, hogy nincs minden veszve. De ehhez nem elég a siránkozás és a sóhajtozás. És nem elég az sem, hogy a disznóságokat kikiabáljuk. A Fidesz egyetlen ötlettel vitt mindent. Beteg ötlet volt, a gyűlölet szülte, de tarolt. Nem hiszem el, hogy nincs ellenötlet. Az önsajnálat kontraproduktív: gátol, a rossz, régi mechanizmushoz láncol, szorongóvá tesz.

Ha legalább ebből a rossz körből kitörünk, eggyel előbbre vagyunk.

És ennek első lépése a valódi összefogás. Nem kell sokat keresgélni: van mi ellen.

Vagy örökké csak bénultan ülünk, nem felfogva, hogy az utolsó percben vagyunk?

Ráhel órája oly gyönyörűen csillog, mutatja, hogy múlik el az életünk.

Kiemelt kép: Marjai János / 24.hu

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.