Néha, amikor felnézek, mert lehetőségem adódik rá, meglepődöm, hogy hol vagyok, hogy a telek melyik sarkán járok, hogy mi az, ami körülvesz, a kis faházak és virágok és fák és bokrok, mert máskülönben a földet nézem, mindig a földet nézem, este is, hajnalban is, a sötétben, a zseblámpával a kezemben és nappal is, amikor a napfény világítja előttem az utat, az utat, ahol a kígyókra kell figyelni, mert a dzsungel közepén nagyon kell figyelni, nehogy az ember egy kígyóra lépjen, és a kalitkában, ahol alszom, ahol reggelente, tehát reggel, tehát, amikor a nap felkel, olyan, mintha egy riasztószaküzletben ébrednék, mindenféle gyíkok és bogarak rohangálnak, de ezek egyáltalán nem zavarnak, mert csak a kígyók érdekesek, csak arra kell figyelni, nehogy egy kígyóra lépjen az ember, még egy patkány sem érdekes, a patkány egy ártalmatlan rágcsáló, a festő, a telek tulajdonosa minden este virslivel tölti fel a patkánycsapdát, és minden reggel az az első dolga, hogy a ketreccel, és benne a nyugodtan heverésző patkánnyal megindul a határba, hogy eleressze a patkányt, és közben a lába elé néz, nehogy egy kígyóra lépjen, és öklömnyi nagyságú darazsak repkednek, veszett kutyák csaholnak körülötte, de ez mind lényegtelen, egyedül a kígyó lényeges, és amikor a patkány elszalad a bokrok közé, őt is csak egyetlen dolog foglalkoztatja, nehogy egy kígyó útjába tévedjen, mindenki kerüli a másikat, mindenki vadászik mindenkire, a testek kúsznak, repülnek, futkároznak, élők, prédák, haldoklók, hullák, tetemek, aztán egyszer csak feltűnik egy kígyó, és látni, hogy ő is csak menekül, menekül, menekül.
