Honnan lehet tudni, hogy „1954 márciusának első vasárnapján” Kolozsváron minden megbolondult a hirtelen melegtől? Mert ezt állítja Európa szimfónia című, 2019-es regénye legelső mondatában.
Aminek lehet, aminek tudok, utánanézek, utánamegyek. A tények, az információk, az emlékek segítik az írói fantázia működését. De az embernek legtöbbször mégis a képzeletére kell hagyatkoznia. Például egy-két kivétellel nem maradtak fenn a Gonda János által írt családi levelek, csak a neki küldöttek. Az író a fantáziája révén bele tudja élni magát az eseményekbe, ráérezhet, megérezhet sok mindent. Ez köszönhető az írói szenzitivitásnak is, aminek egyik oldala az írói érzékenység vagy túlérzékenység, a másik oldala pedig egyfajta új valóság teremtésének a készsége.
Az Európa szimfónia egy tényleges, bár csak a regény világában létező zenemű, amit meglehetősen részletesen le is ír, meg is komponál, A jazzprofesszor szintén zenei közegben játszódik. Van valamiféle affinitása a zenéhez?
Nincs semmilyen zenei előképzettségem, komolyabb zenei műveltségem sem, sőt igazából elmélyült türelmem sincs a rendszeres zenehallgatáshoz. Az új regény írásakor azonban, amikor konkrét, létező műveknek kellett utánanéznem, mi több, bizonyos jártasságot szereznem a jazz történetében, ipari méretekben fogyasztottam jazzt, igyekezvén pótolni a hiányosságaimat.
Már a második kisregényében, az Én?-ben is hallunk zenét, Mozartot, Vivaldit, sőt Mahlert, az alcíme is zenei kifejezés: Da capo al fine, Elejétől a végéig.
Ott a zenének nincs különösebb dramaturgiai súlya, az Európa szimfóniában viszont van, ott meg kellett teremtenem egy fiktív zeneművet, ki kellett találnom egy olyan szimfóniát, ami egyszerre jellemzi a kort, a szintén elképzelt német zeneszerzőt, Wilhelm Kerrt és azt az élettörténetet, aminek részeként Wilhelm és Enikő találkoztak egy szovjet fogolytáborban, meghatározva a maguk és a gyerekeik sorsát. Az Európa szimfónia töredezett, huszadik századi zene, olyan, mint a hősök élete, akik találkoztak, aztán évtizedekre elszakadtak egymástól, hogy aztán, ha nem is közvetlenül, de újra kapcsolatba kerüljenek egymással. Nem harmonikus muzsika, hisz a huszadik század kevés lehetőséget adott a harmóniára. Wilhelm és Enikő szerelme nem teljesedhetett be, de emléke a regény jelenében is kínozza őket.
Rég állított össze verseskötetet, pedig ilyennel indult a pályán 1990-ben, kellő iróniával az Idill címet adta neki. És egy évvel később jelent meg a vékony Kövek a béke sírjára, amiben szintén költeményeket olvashatunk, pontosabban egy Izraelben, az Öbölháború idején írt szonettkoszorút. Elhallgatott önben a költő?
Azért 2010-ben még megjelent A szabadulás íze.
Amiből én nagyon kedvelem a Philón barátját, ami Kavafisz A héber című versére válaszol. Szeretem az ilyen, ínyenceknek való összefüggéseket.
Ez valóban fontos darabja a kötetnek. A modern zsidó író és költő dilemmájáról szól, aki egyaránt örököse a zsidó szellemi hagyománynak és a görög forrásokból eredő esztétikai gondolkodásnak, így olykor tagadhatatlanul belső konfliktust él át, amelynek persze újabb és újabb műalkotás lehet csak a következménye. Ma már csak prózát írok, ez tűnik számomra adekvátnak. Adott pillanatokban fontosak voltak a versek, azokban tudott például először megszólalni esetemben a vészkorszak második nemzedékének élményanyaga.
Egy pillanatra álljunk meg: mit ért azon, hogy „a vészkorszak második nemzedéke”? Én eleve nagyon pontatlannak érzem, bár, jobb híján, használom a nemzedék szót.
