A festés pont olyan, mint a szerelmeskedés

A férfi mezítláb, ing nélkül állt a festőállvány előtt, szürkés színű, bokáig felgyűrt, festékfoltos nadrágban, egyik kezében ecsettel. Reggeli napfény pásztázta a düledező bateau-lavoir-i műtermet. A festőállványt a lankás szőlőkertekre és legelésző juhokra nyíló ablak elé telepítették. A kilátást a város ferde, szürke háztetői és kéményei pettyezték.

A szerény helyiség hideg csempepadlóján rongyok és ecsetekkel, festékkel teli köcsögök hevertek szanaszét. A vakolt falakat képek borították. Pablo Picasso itt több lehetett festőművésznél. Itt olyan volt, mint egy nagy spanyol matador: a nedves vásznat ravaszul megadásra késztette.

Maga a festés mindenestül a csábításról és a megadásról szól.

Végül a vászon megadta magát. Amikor Picasso látta, hogy győzött, megalázkodott ellenfele előtt. Az úgy nyílt ki előtte, akár egy szerető, befogadta és szerelmes asszonyként birtokolta. Ez az összehasonlítás mindig szabadon kavargott a festő gondolataiban. Megadás után a munka, egykori kihívója a legegzotikusabb szeretőjévé vált.

Fülig festékes volt, az ujjai, a nadrágja, mellkasának fekete szőrzete, keze-lába. Arcán egy kárminvörös csík, egy másik festéksáv pedig hosszú hajában hagyott nyomot.

E korai órában csönd honolt a műtermében, és Picassót körülvette valami homályos nyugalom. Az ilyen pillanatokat mindig kedvelte. Rábámult a nedves vászonra, a kockák és vonalak szinte beszéltek hozzá. De a csend másféle gondolatokat is keltett benne.

Fernande az előző esti veszekedésük után megint túl sokat ivott, ezért ő fogta magát, és elment a Moulin Rouge-ba, hogy vigasztalódjék az ott lévő spanyol barátaival. Az az érzés, hogy Párizsban egyre híresebb, csillapította egy kicsit az aggodalmát. De tudta, hogy ha véget ér az est, Fernande odahaza lesz új, közös lakásukban, ő maga viszont az előző éjszaka még túl dühös volt ahhoz, hogy visszamenjen hozzá. Így aztán idejött, a műtermébe.

Szerette Fernande-ot. Ebben nem kételkedett. Ő előtte nehéz volt az asszony élete, egy bántalmazó férjjel élt, aki elől elszökött, és akitől mind a mai napig annyira rettegett, hogy nem mert elválni. Picasso mindig úgy érezte, hogy meg kell védenie az asszonyt. Az, hogy ők ketten együtt voltak az éhezés hosszú éveiben, együtt élték át az ismeretlen, kínlódó párizsi művészek életét, megerősítette együvé tartozásukat, annak ellenére, hogy házasságkötésük merő képtelenség látszott.

Mostanában Picassóban mégis felmerült a kérdés, hogy vajon elég-e mindez; és a kapcsolatuk iránti vegyes érzelmei az élete egyéb dolgaira is kiterjedtek. Közeledő harmincadik születésnapja miatt Picasso mindinkább úgy érezte, hogy valami hiányzik neki.

Felvett egy kisebb ecsetet, s belemártotta a sárga festékes köcsögbe. A szutykos ablakon túl ragyogott a nap. Egy pillanatig a legelésző birkákra összepontosított, amelyektől a Montmartre-nak ez a kis csücske falusinak látszott. Hirtelen eszébe jutott Barcelona és ott maradt anyja, aki minden áldott nap aggódott érte.

Gondolatai, amelyek a családhoz és egyszerű gyermekkorához vezették, nem hagyták békén. Eszébe jutott kishúga, Conchita nagy kék szeme és drága ártatlansága. Picassónak még ennyi év múltán is nagyon hiányzott, ám erőnek erejével rábírta magát, hogy másvalamire gondoljon. Ami megtörtént, azon nem változtathat. Mindaz lelkifurdalással bonyolított fájdalmat okozott neki.

Valaki kopogtatott, s ez a hang visszakergette gondolatai mélyére az emlékeket. Nyílt az ajtó, és betántorgott két fiatalember. Jóbarátai érkeztek, Guillaume Apollinaire és Max Jacob. Nevetgéltek, barátian átkarolták egymást, és erős alkoholszagot árasztottak.

– Na, ennyit Pablo ígéreteiről – motyogta Apollinaire, és lobogó, nagyívű mozdulata betöltötte a szobát. – Azt mondtad tegnap este, hogy a Moulin Rouge előadása után találkozol velünk az Au Lapin Agile-ban.

– Mondok én sok mindent, amigos – morogta Picasso, és visszatért a festményéhez. Ám amilyen bosszús volt, mert félbeszakították, annál inkább megkönnyebbült, hogy a barátai jöttek, nem pedig Fernande.

Picasso úgy szerette ezt a két, alkalmazkodásra képtelen poétát, mintha a saját fivérei lettek volna. Felkeltették az érdeklődését az eszmék, a költészet, a gondolkodás iránt. Együtt beszélgettek, ittak, vadul vitatkoztak és mélységesen bíztak abban, hogy Picassót már tényleg sokra értékelik. Ő maga nem tudta, hogy ki az, aki saját magáért szereti. Ám Max Jacob és Guillaume Apollinaire szeretetében nem kételkedett.

Max, kettejük közül a kisebb, egy breton szabó elegáns, olvasott és rendkívül szellemes fia volt. Ő lett Picasso legelső barátja Párizsban. Azon a tíz évvel ezelőtti télen Picasso sokat nélkülözött, a saját festményeivel fűtötte a kályháját. Max nyújtott neki alvóhelyet, ők ketten felváltva aludtak nyolc-nyolc órát az egyetlen ágyban. Max éjszaka aludt, míg Picasso dolgozott, Picasso meg átaludta a napot. Maxnak is kevese volt, de azt a keveset megosztotta Picassóval.

Általában úgy tartották, hogy Max vezette be Apollinaire-t szárnyaló fantáziavilágukba, ám ez nem volt igaz. Max az ópiumszenvedélye miatt hátrányba került az elbűvölő és okos Guillaume Apollinaire-hez képest, s most már ő irányította társadalmi kötelezettségeiket.

– Hol a whiskyd? – kérdezte elbicsakló hangon Max.

– Semmi nem maradt – mordult fel Picasso.

– Fernande mind megitta? – érdeklődött Apollinaire.

– Ami azt illeti, mind.

– Ó, ugyan már, ez hazugság! Tudjuk, hogy Fernande aligha jön vissza többé ebbe a nyomorba most, hogy megvetted neki azt az elegáns helyet a boulevard de Clichyn – vetette ellene Max.

– Nos, tegnap idejött. Veszekedtünk, ő pedig megitta a whiskymet, mert nem volt borom – válaszolta franciául Picasso, hangjában andalúziai gyökereinek vaskos dallamával. Mindenki tudatta vele, hogy ahogyan ő beszél franciául, az a rosszul használt igék és igeidők borzalmas kotyvaléka, s ezt ő is tudta, de ilyen kora reggel nem érdekelte.

– Ah – nyájaskodott Apollinaire, és egyik hosszú ujjával megérintette a vásznat, hogy meggyőződjék, nedves-e a festék. – Ez sok mindent megmagyaráz.

– Nos, bármit tett is, megbocsátod neki. Mindig megbocsátasz – mondta Max.

Pablo úgy érezte, hogy a szorongató nyugtalanság kemény csomót kötött a mellkasára. Legjobb dolgozni és nem gondolkozni. Nem gondolni Fernande-ra, a hiábavalóságra, a vad nyugtalanságra, amely napról napra erősebben ostromolja a szívét.

El kell temetnie, ahogyan azt is eltemette, hogy a kishúgára meg arra gondoljon, hogy hogyan halt meg.

Max körülnézett a műteremben, számba véve az új vásznakat. Aztán elácsorgott a két, durván faragott ibériai kőfej előtt, a Pablo keskeny ágyát elválasztó kis drapéria mögött.

– Ezek még mindig megvannak?

– Miért ne lennének? Ajándékba kaptam – szólt felcsattanva Picasso az antik mellszobrokról, amelyeket több munkájához is tanulmányfejeknek használt.

– Mindig furcsa ajándéknak tartottam. Úgy bámulnak rám, mint valami múzeumi darabok –mondta Max szárazon. Az egyik büszt torkán végigfuttatta a mutatóujját, a másiknak megérintette a fejét. – Hol a csudában találni ilyesmiket? Mármint legálisan – tette hozzá.

– Honnan tudhatnám? – replikázott Apollinaire. – A titkáromtól kaptam, ezekkel akart megzsarolni, hogy Párizs-szerte bemutassam. Nyilván azt hitte, hogy nagy benyomást keltenek bennem. Kettőt odaadtam belőlük Pablónak. Egyszerű, mint a pofon. Sohasem volt szokásom megkérdezni az ajándékokról, hogy honnan származnak.

– Vagy, hogy honnan jönnek a nők – vágott vissza Max önelégült hencegéssel. – És mégis mind idejön drága Picassónkhoz, és méghozzá milyen nagylelkűen…

– Befejeztétek már? – mordult fel Picasso, ahogy az egyik fekete hajfürtje makacsul visszaesett a szemébe.

– Könyörgöm, mi akar ez lenni? – váltott témát Apollinaire, mialatt a még nedves vásznat nézte Picasso festőállványán.

– Miért kell a művészetnek mindig valaminek lennie? – forgatta a szemét Picasso.

– Az a kör ott egy csellóra emlékeztet – találgatott Max. Hüvelyk- és mutatóujja között szépen ápolt szakállát dörzsölgette, miközben ő és Apollinaire a festményre, majd egymásra néztek.

– Engem inkább egy hölgy derrière-jére emlékeztet – vigyorgott sátánian Apollinaire.

– Nem mintha te akár egyet is láttál volna, Apo, drága barátom – kötekedett Max a kedveskedő becenévvel, amivel mindnyájan szólították Apollinaire-t.

– Na, te aztán a legkevésbé sem láthattál.

– Ti semmit sem éreztek, ha láttok egy festményt? Vagy csak a szemetekkel nézitek? – kérdezte Picasso bosszúsan, amiért megzavarták ebben a megszentelt órában, és ingerülten, amiért tréfát űznek a munkájából. – Dios mío, néha úgy érzem, hogy egy rakás hülyével vagyok körülvéve!

– Én meg valami zűrzavart érzek – kuncogott Apollinaire, és úgy tett, mintha tovább vizsgálgatná a vásznat. – Pablo, az agyad kész rejtély.

– Én meg szomjúságot érzek. Menjünk és igyunk valamit, jó? – mondta Max.

– Nincs még dél sem – förmedt rá Picasso.

– A délelőtt mindig a legjobb idő egy sörre. Az majd helyre teszi az egész napotokat – felelt Apollinaire, miközben úgy emelkedett ki mindkettejük közül, mint egy szeretetre méltó, hajlott vállú óriás.

– Ti ketten menjetek előre! Én még dolgozom egy darabig, aztán szunyókálok egyet – bökött a fejével Picasso a műterem sarkában álló kis vaságy felé. A fekhely rojtos, almazöld színű, vörös rózsákkal hímzett takaróját az édesanyja küldte Spanyolországból. Picasso hátravetette szeméből a hajfürtjét.

– Itt alszol? – lepődött meg Max, hiszen Picasso már rég túl volt a montmartre-i éhező éveken. Nem volt semmi oka arra, hogy a szükségesebbnél több időt töltsön ezen a rideg, lehangoló helyen. – Nem lesznek ettől még rosszabbak a dolgok otthon, La Belle Fernande-dal?

– Fernande és én kibékülünk. Mindig kibékülünk – biztosította barátait Picasso, de közben már kézbe vette egyik ecsetét, és elfordult tőlük. – Induljatok! Szombat este szokás szerint találkozunk Gertrude-nál – nyugtatta meg őket, mialatt elkezdett kikeverni egy fazéknyi festéket.

Picasso előre örült Gertrude Stein szombat esti szalonjának. Vágyódott az ottani új eszmék után és az intellektuális vitákra magával Gertrude-dal, aki mindig készen állt a szópárbajra. Gertrude tanította meg Picassót gondolkodni, és ő volt az, aki megkérdőjelezett minden társadalmi szabályt. Az az asszony maga volt a nyers természet. Bárcsak testileg is vonzotta volna a művész!

– És most hagyjatok dolgozni!

– Ugye nem felejtetted el? Megígérted, hogy holnap eljössz Apo felolvasására a Salon des Indépendants-ba – figyelmeztette súgva Picassót az ajtónál Max.

– Nem felejtettem el.

De tökéletesen megfeledkezett róla.

*

Fernande szeme még csukva volt, de az álomköd már kezdett felszállni. Álmában a férjét látta, azt a férfit, aki verte őt. Rémülten kinyitotta a szemét, de nem látott egyebet, csak egy kis majmot karamellszínű, kapucnis, elegáns piros kabátban, nyakkendővel, amit a kabátka hajtókájára varrtak. A teremtmény fekete gombszemével Fernande-ra bámult, Pablo meg mögötte állt és mosolygott.

– A kávéházi majom? – kérdezte Fernande, és igyekezett a mellére telepedett s buzgón tisztálkodó kis lényt észre téríteni. A pillanat abszurdnak tűnt, kivált rémes álma után, amelynek még mindig hatása alatt volt.

– Ma délelőtt a műteremből hazatérőben vásároltam. Tényleg egyedi példány, és jobb helye lesz neki itt a kis menazsériánkban, mint előző lakhelyén.

Fernande rápillantott Frikára, koszlott, hatalmas keverék juhászkutyájukra, Bijou-ra, sziámi macskájukra és az ablak melletti fakalitkában tárolt fehér egerükre. Igen, ez már valóban egy egész állatsereglet.

Felült, az ágytakaró lecsúszott meztelen melléről. Hosszú, gesztenyebarna haja végigomlott a vállán, és kiemelte zöld szemét. Az állat felugrott az öléből, onnan meg komikus mozdulatokkal az öltözőasztalra és a padlóra szökkent.

– De Pablo, egy majom?

Picasso odaült Fernande ágya szélére.

– Bántották és elhanyagolták. Ismersz, nem bírtam ellenállni annak, hogy megmentsem. Nem volt nálam elég pénz, hát leskicceltem egy vázlatot a főnöknek. Látszott rajta, hogy örül az üzletnek.

A lakást elárasztották a reggeli napfény sugarai, és Fernande végigtekintett a megmentett állatokon, amelyek befogadására Picasso rábeszélte.

– És ez különben is befektetés – folytatta Picasso. – Felhasználhatom egyik-másik új tanulmányomhoz. A majom a középkor óta szimbólum a művészetben, tehát nálunk is igen hasznos lehet.

– Ameddig nem piszkolja össze a padlót és a bútorainkat.

Fernande sóhajtva nézte a tócsát, amit a kis jószág máris a szőnyegen hagyott, majd négykézláb felmászott az íróasztalra. Picasso előhúzott a zakója zsebéből egy kiflidarabkát, és odaadta a majomnak. Bijou és Frika egymás mellett hevert a szőnyegen, és nyájas elfogadással figyelte a betolakodót.

Újabb sóhajtás után Fernande végre felkelt, hogy felöltözzön. Pablóban leginkább gyengéd természetét szerette. Egy napon talán, ha eléggé szereti a férfit, Isten valódi gyermekkel is megajándékozhatja őket. Fernande tudta, hogy Picasso mindenekfelett családot szeretne, olyat, amilyen neki volt Barcelonában.

Felvette az alsóruháját, és begombolta felette a blúzát, amikor észrevette, hogy Picasso szeme összeszűkült. A párna mögül kikandikáló Picasso rábukkant a ceruzavázlatra, amelyhez Fernande előző napon modellt ült, mialatt a férfi a Montmarte-on volt. Tudta, mit érez a férfi azzal kapcsolatban, hogy ő modellt ül más művészeknek is, mégis megtette. Hosszúak voltak a napok itt, ebben a szép lakásban, és nem egyedül Picasso az, aki megérdemli, hogy híres legyen. Pablo sikere több volt annál, amennyit Fernande el tudott viselni.

– Mi ez?

– Tudod, hogy mi. – Tisztában volt vele, hogy Pablo azonnal ráismert a stílusra.

– Ültél Dongennek?

– Pablo, légy belátó! Szinte minden nap hosszú órákra elmégy, és Kees az egyik legjobb barátunk. Az isten szerelmére, hiszen a feleségét és a kislányát is ismerjük!

– Akkor is férfi, te meg meztelenül modellt ültél neki – Picasso átsietett a szobán az asszony felé, aki épp hosszú, fekete szoknyáját gombolgatta. Picasso megragadta a csuklóját, és erővel magához rántotta. A mozdulata tele volt kétségbeeséssel. – Hát nem adtam meg neked mindent, amit valaha kértél? Ezt a lakást, az elegáns ruhákat, egy egész ruhatárat, kalapokat, kesztyűket, cipőket és azt, hogy bemehess bármelyik párizsi vendéglőbe, ahová szeretnél, és hogy nem kell többé azt a lealázó munkát végezned?

– Számomra az nem munka, hanem a szabadság.

Csend telepedett közéjük. Fernande kicsit mókásan lebiggyesztette az alsó ajkát, s zöld szemét még tágabbra nyitotta.

– Ez azt jelenti, hogy ma megint veszekedni fogunk? – kérdezte.

– Ez csak nézeteltérés. Semmi más.

– Félek, hogy túl sokat veszekszünk.

Picasso megcsókolta Fernande arcát, és eleresztette a csuklóját. Két keze ekkor körülfogta és végigsimogatta egészen a fenekéig, eközben magához húzta. Pablo nagyszerű a csábításban, gondolta Fernande, miközben azon igyekezett, hogy ne gondoljon megint arra a rengeteg nőre, akik segítségével Picasso megszerezte ezt a jártasságot.

Ő maga is jól tudott manipulálni, de mindketten tudták, hogy ebben Pablo a jobb.

Picasso a hüvelykujjával felemelte Fernande állát úgy, hogy az asszony ne tudja elfordítani róla a szemét.

– Mégis mindig egyetértünk abban, hogy melyik az élvezetes része a kapcsolatunknak.

Nehéz volt haragudni Picassóra amiatt, hogy milyen erőteljes tud lenni. Fernande legszívesebben azon nyomban visszabújt volna vele a nagy, meleg ágyba. Szerették egymást, és a nap végéig Fernande-nak ennyi is elég volt. És Picassónak úgyszintén elég volt.

– Meg akarom mondani Dongennek, hogy többé nem ülsz neki modellt.

– Nem bízol bennem?

– Ez nem bizalom kérdése.

Fernande kihallotta az élt Picasso hangjából, és azon töprengett, vajon mennyit tud arról, hogy mit csinál ő a hosszú órákon át, mialatt a férfi a montmartre-i műtermében dolgozik.

– De bizony az.

– Nem fogom azt mondani, hogy sajnálom, amiért próbállak megvédeni azok után, amiket a férjed tett veled. Ennél jóval többet érdemelnél.

Fernande arra gondolt, hogy megmondja, nem érdemelte meg azt a magas piedesztált, ahová Picasso öt évvel ezelőtt felhelyezte. De nem bírta rávenni magát, mert még mindig áhítozta a férfi imádatát. Ehelyett rászorította a kezét a férfi mellkasára, hiszen jól ismerte minden hajlatát, és tudta, mit fog erre válaszolni a teste. Ám meglepődött, amikor Picasso gyengéden eltolta a kezét, és tekintete a majmocska felé fordult, mert a kis állat rátelepedett a kutya nagy, bozontos hátára. Amint Picassót nézte, Fernande szíve hirtelen elnehezült. Maga sem tudta, miért.

– Menjünk át a L’Ermitage-ba ebédelni. Csak mi ketten, jó? – próbálta cicáskodóra fogni a hangját Fernande. Valami furcsa, új korlátot érzett kettejük között, ami cseppet sem tetszett neki.

– Jó. De ne ellenkezz, ha a maradékot el akarom hozni Frikának!

– Olykor azt hiszem, jobban szereted ezt a kutyát, mint engem.

– Dios mío, Fernande, hisz itt vagyok még, nem?

Anne Girard: Madama Picasso

Kossuth Kiadó, 2020