Drága Barátnőm! Remélem, Ürömön, a Pacsirtafészek utcában minden rendben van és egészségesek vagytok, mert tudd, hogy a legfőbb érték az egészség. Minden más csak ezután jön. Még a boldogság is… Azt is remélem, nem fáraszt nagyon, hogy locsolnod kell a növényeimet és etetned a kutyáimat, tudom, nagy kérés ez tőlem, de hidd el, drága Katikám, nem tudtam mást megkérni, a gyerekek külföldön, Ne értsd félre, nem vagyok féltékeny, főleg nem a szentesi Tisza-partra, az egy nyomortelep! Nagyon csúnyán viselkedett velem az Ervin, de hát huszonöt évet húztunk le együtt, jóban-rosszban, na jó, inkább rosszban, huszonöt év az azért huszonöt év, és valamiért aggódom érte, legutóbbi találkozásunkkor a szokásosnál is furcsábban viselkedett, rosszat sejtek. Ez ilyen női megérzés, biztosan érted, miről beszélek, nemcsak a szomszédasszonyom vagy, hanem a sorstársam, sőt a legjobb barátnőm is.
Már több mint egy hónapja eljöttem otthonról, itt az ideje, hogy beszámoljak neked az azóta lezajlott eseményekről, annál is inkább, mert nemcsak nagyszerű, de aggodalomra okot adó dolgok is történtek velem. De kezdem az elején, szép sorjában. Nem lesz rövid, de mindent el kell mesélnem neked töviről hegyire. Először Ferihegyről Párizsba repültem. Párizsban azután minden délelőtt a Louvre-ban csámborogtam, kivéve az első napot, akkor parfümöket, ruhákat, táskákat, cipőket és ékszereket vásároltam a belvárosban (jó, ha tudod, hogy a Louis Vuitton ékszerüzlete a Vendôme tér 23. alatt található, a Chanel-ház lenyűgöző luxusékszerboltja pedig a Ritz-cel szemben működik). Fantasztikus ez a Louvre, már a bejáratnál az a két káprázatos Botticelli-freskó, szinte elájultam a gyönyörtől, mikor megpillantottam őket, azután Raffaello és Caravaggio és Veronese, felsorolni sem tudom, annyi volt az élmény. Persze a Mona Lisát csak messziről láttam, mert seregnyi ázsiai turista fényképezte, szinte fellökték egymást. Most éppen az az újság Mona Lisát illetően, hogy a képet fedő üveget kicserélték, a termet pedig éjkékre festették. Az új üveg mögött állítólag sokkal jobban látható a hölgy és ez a hír valószínűleg eljutott Kínába is. Szörnyű állapotok vannak, oda sem lehet férni a képhez.
A Louvre-ban végig az járt a fejemben: hol voltam én negyedszázadig? És hol volt a világ nélkülem? Na, most bepótolom az elveszett éveket! Kitörök a „zöld özvegyek” siralmas sorsából és irány a nagyvilág! (Ha nem tudnád, drágám, minket hívnak a hátunk mögött gúnyosan zöld özvegyeknek, minket, akiket a férjük kirakott a „zöldbe”, az agglomerációba gyereket nevelni és háztartani, míg a férfiak élik víg életüket a metropoliszban, és néha-néha hazaugranak vacsorázni, aludni, önkielégíteni, és ha már itthon vannak, hát a székletüktől is megszabadulnak. De hát neked magyarázom?)
Szóval a negyedik párizsi napomon (ezúttal csak Velázquez-képeket néztem, imádom az ürgét) a képtár után taxiba vágtam magam, és ebédelni indultam. Még otthon a neten foglaltam asztalt a három Michelin-csillagos Epicure-ben, méregdrága étterem a Rue Du Faubourg Saint-Honoré-n. Hihetetlen volt, mintha egy királyi kastély étkezőtermében ültem volna, kilátás a pompás kertre, a mértani pontossággal nyírt bokrokra, a zöld gyepre, a barokk szökőkútra. Hófehér damasztabrosz, csillogó ezüsteszcájg, ódon fotelek, a falon arany lámpatartók, óriási barokk festmények, a plafonról roskadásig lógnak alá a kristálycsillárok, elegancia és luxus minden mennyiségben. Alig mertem belépni a kapun, pedig nem volt szégyellnivalóm, teli volt a bankkártyám. De – minden ez irányú igyekezetem ellenére – sajnos még mindig bennem van a vidéki kislány komplexusa, a marcali csaj ne járkáljon párizsi topvendéglőkbe, legyen jó neki a gánica a szőlőben a padon, az való neki, nem a Confit de Canard à la Lyonnaise.
*
Jaj, hányszor, de hányszor elképzeltem huszonöt év alatt, hogy itt fogok dőzsölni Párizsban! De most végre elkezdtem költeni Ervin pénzét. Micsoda fine dining koszt! Kaviár, osztriga, Szent Jakab-kagyló, királyrák, bélszín, libamáj, némelyik fogásról azt se tudtam megállapítani, hogy főétel vagy desszert. Végigettem az étlapot, aztán Kopi Luwak kávét rendeltem. Ez a világ legdrágább kávéja, a cibetmacska előbb megeszi a kávébabot, aztán megvárják, míg végigmegy a belein, végül a kávészemeket kikapirgálják a macskakakiból és alaposan megtisztogatják, ebből készül a Kopi Luwak. Egyébként nem egy nagy szám, de legalább méregdrága. Végül kikértem egy üveg prémium pezsgőt. Louis Roederer Cristal Brut, ha mond ez neked valamit, drágám, még egy szakadt otthoni italboltban is kb. hetvenezer forintért vesztegetik. Mikor elfogyott a pezsi, hoztak még egy üveg ugyanilyet. Azt hittem, a cég ajándéka, és közöltem a pincérrel, hogy köszönöm, de nem kérem, sok lesz ez már nekem így kora délután. A felszolgáló azonban közölte, hogy szó sincs cég ajándékáról, egy férfi küldi nekem. Nekem? Egy férfi? Milyen férfi? Igen, bizony, egy férfi, bizonygatta a pincér, és rámutatott a magányosan ebédelő úrra, tőlem háromasztalnyira. A pasas felém fordult, barátságosan bólintott. Őszülő halánték, okos szemek, igényes frizura, diszkrét borosta, elegáns, jól szabott öltöny, finom és huncut mosoly. Bátortalanul visszamosolyogtam, fogalmam se volt, mit kell ilyenkor csinálni. Csak vigyorogtam bárgyún. Amikor a pali befejezte az ebédjét, a pincéren keresztül érdeklődött, nem venném-e tolakodásnak, ha átülne egy pohár italra az asztalomhoz. Hozzám? Önhöz! Azt üzentem, hogy várom nagy szeretettel, mondtam.
Rögtön bevallottam neki, hogy a franciám meglehetősen gyatra, mire ő azt válaszolta, hogy sajnos az övé is, ugyanis ő sem francia, hanem orosz, egész pontosan szentpétervári, csak az őszt szokta Párizsban tölteni. Ilyenkor intézi nyugati üzleti ügyeit, felruházkodik egész évre, tájékozódik, olvas, koncertekre és éttermekbe jár, szóval lazít. Aztán hazamegy, mert október végén, november elején már kezdődik a karácsonyi roham az áruházában, merthogy neki van egy plazája, vagyis igazából kettő, az egyik Péterváron, a másik Moszkvában, de ezt csak úgy mellékesen mondta, olyan mellékesen, mintha azt mondaná, gárszon, kérek még egy doboz gyufát… Gróf Igor Karnyikoff, mutatkozott be, de hozzátette, a grófot nem használja, csakis akkor, ha mindenképpen imponálni akar, és most, bevallja, akar. Elpirultam, úgy éreztem magam, mintha egy tizenkilencedik századi romantikus regénybe csöppentem volna. Átváltottam tehát franciáról oroszra.
Felcsillant Igor szeme, és hevesen kezet csókolt. Próbáltam úgy nézni, mint Samantha Jones a Szex és New Yorkban. Emlékszel, hányszor próbálgattuk ezt a nézést, mikor rákattantunk a Sex and the Cityre? Ervin Kínában, a te Ferid az Isten tudja, hol, és végtelenítve néztük az HBO-t, közben boroztunk, a gyerekek már aludtak. Szóval elmeséltem Igornak, hogy annak idején a disszertációmat Alekszandr Szergejevics Gribojedov életművéről írtam. Miért pont róla, kérdezte Igor csodálkozva. Két oka is volt ennek, magyaráztam, egyrészt mert ennél rövidebb jelentékeny orosz életművet nem találtam, mindössze öt kötet, és én akkor már feleség és gyermekes anya voltam, nem volt időm könyvtárnyi művet elolvasni. Másrészt zseniálisnak tartottam a fickót. Az ész bajjal jár című komédiájának főhőse, Csackij az első „felesleges ember” az orosz irodalomban, a maradiságot ostorozó orosz Don Quijote. Tudja, hogy halt meg ez a szegény Gribojedov? Igor azt válaszolta: természetesen, hölgyem, hiszen Gribojedov az egyik kedvenc hazai szerzőm. A cár Perzsiába küldte miniszternek, mivel jól ismerte a terepet és beszélt perzsául, arabul, sőt még törökül is, mesélte lehengerlő bájjal Igor.
Teljesen paff voltam, drágám, még nem találkoztam élő emberrel (kivéve persze néhány savanyú tanszéki kollégámat anno), aki ismerte volna Gribojedov életét és művét. Micsoda műveltség, sóhajtottam. Ezután főleg Igor beszélt, de ezt csöppet sem bántam. Sztravinszkij iránti rajongásáról, meg hogy egyszerűen nem tud élni balett nélkül. Azt mondta, ha Párizsban van, minden délelőttjét a Louvre-ben tölti. Megreggelizik a hotelben és már indul is műélvezni. Érdekes, nekem is éppen ez a szokásom, válaszoltam elpirulva.
Két óra meglehetősen tartalmas és mély beszélgetés után sétálni indultunk. Ő előbb kifizette az én számlámat is, hiába tiltakoztam. Egy vagyon volt, képzelheted. Tényleg mérges lettem, hiszen már alig vártam, hogy költhessem Ervin pénzét, erre ő kifizeti a cechet. Átvágtunk a Szajnán és a Szent Mihály sugárút felé vettük az irányt, közben elszavaltam Igornak a Párizsban járt az Ősz című verset magyarul, majd röviden elmeséltem oroszul a költemény tartalmát. Nagyon tetszett neki. Valósággal meghatódott. Belém karolt. Szorosan. Csak andalogtunk a meghitt hangulatú, macskaköves párizsi utcákon, egészen addig, míg ránk sötétedett. Bizseregni kezdett a vérem, megkívántam Igort, és tudtam, hogy ő is kíván engem. Huszonöt éve nem feküdtem le Ervinen kívül senkivel (évek óta Ervinnel sem), így aztán fogalmam se volt, hogyan kell az ilyet csinálni. Végül úgy döntöttem, hogy nem bénázok tovább, felhívom a szállodai szobámba teázni. Miért pont teázni? Nem tudom, ez jutott eszembe, biztosan valami rossz filmből vettem. Nem mondott rögtön igent, de én ragaszkodtam ahhoz, hogy megigyunk nálam egy teát. Mikor a lakosztályomba értünk, letelefonáltam a portára, hogy hozzanak fel egy teli szamovárt.
Mit mondjak, drágám, fantasztikus éjszaka volt. Igor a szerelem művészének bizonyult, egyszerre volt gyengéd és vad, kemény és lágy, testemnek minden apró porcikáját végigcsókolta, és szinte fáradhatatlanul működött egészen hajnalig, ha érted, mire gondolok. Jó, persze, az Ervin erről nem tehet, ez egy betegség, úgy hívják, Peyronie-kór, és a hímvessző kötőszövetének megvastagodása okozza. De akkor is, olyan kiábrándító az a kis apró, görbe kérdőjel a lógó zacsi fölött! (Igornak a zacskója is feszes és kemény volt, mint egy kicsi bőrlabda.)
Szeretkezés után úgy aludtam el, amire sok éve nem volt példa. Ó, ezúttal nem kellett altató. Mint akin átment az úthenger. A névjegykártyája még ott lapult a kabátzsebemben. Beütöttem a számát, nincs ilyen előfizető, mondta a szolgáltató oroszul. Ekkor már tudtam mindent. A szekrényben lévő széf ajtaja nyitva, és persze hiányoztak az ékszereim. A jegygyűrűmön kívül mindet itt vettem Párizsban. Szinte szédültem a boldogságtól. Micsoda kaland! Mintha egy Maupassant-, egy Balzac- vagy egy Turgenyev-novellába csöppentem volna! Elcsábított egy igazi párizsi szélhámos! Ráadásul egy orosz! És szerencsére kirabolt, úgyhogy most Ervin pénzéből új ékszereket kell vennem. Repestem a boldogságtól, szinte repültem. Micsoda élet!
*
Másnap délelőtt megint a Louvre-ba mentem, egyetlen kép előtt álltam megbabonázva két és fél óráig. Delacroix a Szabadság vezeti a népet című festményét bámultam. Magamat láttam. A cilinderes férfi mellettem pedig Igor, nagy, hosszú, vastag és egyenes puskája a kezében, és csakis engem akar!
Délben átmentem az Epicure-be, bár ezúttal nem volt foglalásom. Szinte törzsvendégként fogadtak. Igor persze nem tartózkodott ott, és a pincér nem ismerte, azt állította, hogy tegnap látta először az orosz úriembert. Gondoltam, ha már itt vagyok, újra megebédelek. Egyetlen kívánságom az volt, hogy ne hozzanak olyan ételt, amit tegnap már ettem. Ezúttal én fizettem, majd ebéd után ékszervásárlásra indultam. Végre egy nap, gondoltam este, mikor sikerült tényleg jelentős összeggel csökkentenem Ervin vagyonát.
Napokig ebben csodálatos eufóriában úsztam, a föld felett tíz centivel lebegtem, festményeket és szobrokat bámultam a Louvre-ban, de valójában nem láttam őket, mert mindegyiken csak én voltam és Igor. Én voltam Lucas Cranach törékeny, ifjú Vénusza, aki piros kalapban, ruhátlanul epekedik Igor után. Én voltam Jean Goujon szoborcsoportjából Diana, aki a szarvasát, vagyis Igort ölelgeti. Mindig és mindenhol csakis Igor járt a fejemben, aki négy és fél órán át (!!!) ölelt, csókolt, simogatott Párizs egyik legdrágább hotelében. Ez az élet! Ez igen! Vajon mit szólna Ervin, ha látna? És mit szólnának mindehhez a szúnyogok a szentesi Tisza-parton, akik huszonöt évig szívták a véremet?
Cserna-Szabó András: Extra dry
Helikon 2020
