Alfred Döblin ambiciózus regényét, a Berlin, Alexanderplatzot vélhetően többen ismerik Rainer Werner Fassbinder híres tévésorozata alapján, mint amennyien ténylegesen olvasták a könyvet, melyet montázsszerű, nem éppen olvasmányos stílusa okán leginkább az Ulysseshez szokás hasonlítani. Az 1920-as évek expresszionizmusának egyik csúcsteljesítményeként számon tartott regény is gyakorlatilag egy antik tragédiát ültet a húszas évek Berlinjébe, főhőse hiába próbál többször is tisztességes életet kezdeni, mindannyiszor elbukik. A Fassbinder-féle sorozat több mint ötven évvel a regény megjelenése után, 1980-ban készült, azt a történetet vitte színre tizenöt epizódban, és az egyik első példája lett annak, hogy egy neves filmrendező a tévésorozat műfajával próbálkozik.
Azóta viszont eltelt újabb négy évtized, a sorozat műfaja is rengeteget változott ahhoz, hogy Fassbinder vállalkozására ma már inkább kuriózumként tekintsünk, és Burhan Qurbani úgy érezte, itt az idő újra hozzányúlni a Berlin, Alexanderplatzhoz, de ezúttal napjainkba átültetve. Az afgán származású német filmrendező korábbi munkáit is a multikulturális Németországnak szentelte, így nem meglepő, hogy a főszereplő egy Bissau-Guinea-i menekült, Francis (Welket Bungué), szemben Döblin főhősével, a börtönből szabadult szállítómunkással, Franz Biberkopffal. A filmet 2020-ban a Berlinalén mutatták be, a nyilvános premier viszont a Covid-járvány miatt sokat tolódott, és mire a német mozikba került, már a BLM-ügy rétegei is rárakódtak a filmre.
Azt le kell szögezni, hogy Qurbani többszörösen is nehezített feladatot vállalt: az irodalmi alapanyag eleve óriási súllyal nehezedett a projektre, akárcsak a tévésorozat, azzal pedig, hogy napjaink legégetőbb társadalmi problémáit állítja a középpontba, újabb frontot nyitott. A film nem is aprózza el: kerek három órán keresztül követhetjük Francis felemelkedését és bukását, de a Berlin, Alexanderplatz a regény szellemében próbál több lenni egy sima sztorinál, így tele van poétikus képekkel, álomszerű flashbackekkel, belső monológokkal és egyéb művészi eszközök is utalnak arra, hogy itt nem mindennapi történettel van dolgunk. Rögtön az elején megismerjük Francis előtörténetét: menekülés közben szerelme, Ida, belefullad a tengerbe, és magát hibáztatja érte, majd megfogadja, mostantól jó emberként fog élni (a regényben Franz Biberkopf tényleg meggyilkolja barátnőjét, és a büntetését letöltve szabadul, hogy új életet kezdjen).
Az új élet Francis esetében azt jelenti, hogy illegális bevándorlóként feketén dolgozik egy építkezésen, munkásszállón lakik, meglehetősen nyomorúságos körülmények között. Összeismerkedik azonban Reinholddal (Albrecht Schuch), a drogdílerrel, aki új lehetőségeket kínál, és neki köszönhetően Francis egyre magasabbra emelkedik a berlini alvilágban. Pedig Reinholdról gyorsan kiderül, veszélyes, gonosz és valódi, érzelmek nélküli pszichopata, de Francis (akiből idővel Franz lesz) még azután is képtelen kikerülni a bűvköréből, hogy miatta elveszíti az egyik karját. Megismerkedik azonban a narrátorként már a film kezdetétől jelen lévő, de csak a cselekmény felénél megjelenő Miezével (Jella Haase), egy prostituálttal, akivel felcsillan egy jobb élet reménye.
Német autót vezetek, német nőm van, én vagyok a német álom! Én vagyok Németország!
– kiált fel egy ponton Francis/Franz, de természetesen csak azt hiszi, hogy így van. Mint Miezétől már a film elején megtudjuk, háromszor fut neki egy jobb életnek, de mindháromszor elbukik. Az öt részben elbeszélt történet minden realizmusa mellett végig allegorikus marad, de pont emiatt könnyebb Francisban nem valódi embert, hanem egy bibliai/mitológiai figurát látni, akinek növekvő távolságtartással figyeljük a küzdelmeit. Már csak azért is, mert az egész mű központi konfliktusa közte és Reinhold között zajlik, aki valósággal megbabonázza a főhőst, és mindannyiszor hagyja magát becsapni. Éppen ezért nagyon is meggyőző kellene, hogy legyen ez az illúzió, a film azonban képtelen igazolni ezt, a néző már igen korán meggyőződhet róla, hogy Reinhold egy szörnyeteg, aki elől menekülni kellene, nem pedig új és új lehetőségeket adni neki, Francis azonban mégis az utóbbit teszi. Így egy idő után egyszerűen képtelenek vagyunk szorítani neki, míg a regénybeli Franz mégis képes valamiféle együttérzést kicsiholni az olvasóból.
De nemcsak itt bukik el a nagyszabású vállalkozás: a főszereplők sorsa mellett Döblin számára az Alexanderplatz melletti munkásnegyedek lakóinak és mindennapjainak ábrázolása hasonlóan fontos volt, itt viszont szinte semmit nem látunk a pezsgő világvárosi Berlinből a kötelező éjszakai klubjeleneteken kívül, gyakorlatilag bármelyik nyugat-európai nagyvárosban forgathatták volna a filmet, még úgy is, hogy a Hasenheide parkban valóban sok afrikai drogdíler tevékenykedik, és ez a probléma néha bekerül a hírekbe is (Francis is itt csinál karriert). Míg Döblin regényében ott van a weimari Németország minden keserve, az elveszített háború utáni nyomortól kezdve a nácik felemelkedéséig, addig Qurbani filmje beszél ugyan rasszizmusról, gazdasági egyenlőtlenségről, bevándorlásról és bűnözésről, mégsem tud megközelítőleg sem tablót rajzolni korunkról. Ebben az univerzumban csak bűnözők és kizsigerelt feketemunkások vannak, a nők többsége prostituált vagy szexuális tárgy (leginkább Reinhold játékszerei), de hogy közben milyen világ van ezen túl, arról nem nagyon esik szó, maximum Reinhold egy-egy bő lére eresztett monológjában.
És ha már Reinhold monológjairól beszélünk, akkor érdemes arra is kitérni, hogy ezek sokkal inkább egy színházi jelleget kölcsönöznek a filmnek, a figura pedig nem drogdíler, hanem igazi Shakespeare-gonosz, egy nyilvánvalóan irodalmi alak, akárcsak maga Francis. Csak míg Albrecht Schuch még a ripacskodás határán éppen hogy innen, helyenként bravúrosan alakítja és teszi magáévá az egyébként hálás karaktert, addig Welket Bungué már jóval kevésbé meggyőző, és a forgatókönyv is megnehezíti a helyzetét a következetlenségeivel, és az életszerűtlen párbeszédekkel arról, hogy Francis „jó” akar lenni. Mert az, hogy a film nem tudja egy regény valamennyi erényét kidomborítani, nem feltétlenül lenne probléma, ám a Berlin, Alexanderplatz mindettől eltekintve sem az az átütő erejű nagyeposz korunk nyugati társadalmáról, hanem egy meglehetősen modoros és túlnyújtott film, amit valósággal agyonnyom az átlátszó szimbolika és különösen az utolsó harmadban a véget nem érő melodráma. Az, hogy Qurabi a főszereplők drámájára koncentrál, még érthető is lenne talán, ebben a történetben viszont egész biztosan nincs három óra, de talán még kettő sem. Így nem véletlenül éri az a vád a rendezőt, hogy gyakorlatilag csak kisajátít és hivatkozási alapnak használ egy irodalmi klasszikust, amiből egy-két elemet átvesz ugyan, de olyan messzire keveredik annak szellemiségétől, hogy nem sok marad belőle, ha csak a montázsszerű szöveghasználatot nem tekintjük annak. A film megint csak példa arra, hogy megfelelő témaválasztással ma még könnyen elérhető a pozitív nemzetközi visszhang, de nehéz elképzelni, hogy erről a filmről negyven év múlva sokat fognak beszélni.
Berlin, Alexanderplatz, 2020, 3 óra 3 perc. 24.hu: 5/10
