HBO
Kultúra

Egy kis emberség, no meg a finom gofri, és a halálos ellenségekből is barátok lesznek

Alig pár nappal az izraeli-palesztin konfliktus legújabb háborús epizódja után mutatták be az HBO saját gyártású filmjét, mely a kilencvenes években tető alá hozott oslói békefolyamat nem mindennapi sztoriját dramatizálta. A film alapja egy rendkívül sikeres dráma, de mennyire sikerült ezt átültetni a képernyőre?

Az izraeli-palesztin konfliktus az egyik leghírhedtebb világpolitikai gócpont, és a megítélésben egyedül abban van konszenzus, hogy nagyjából reménytelen a lezárás. Idén májusban újra megmutatkozott, hogy hiába nem volt már példa hosszú évek óta hasonló erőszakra a felek között, a nemzedékeken átívelő feszültség bármikor újra nyílt konfliktushoz vezethet. Az ellenségeskedések legújabb fejezetét ugyan átmenetileg lezárta a május 20-án kötött tűzszünet, de talán még a legoptimistábbak sem bíznak abban, hogy ez biztosíték bármire is a jövőre nézve.

Kapcsolódó
Ezért lángolt fel újra az erőszak Izraelben
Mi vezetett oda, hogy Jeruzsálemben és egész Izraelben újra felélénkültek azok a konfliktusok, amik az utóbbi pár évben szinte teljesen elcsendesedtek?

Alig tíz nappal a tűzszünet után mutatta be az HBO az Oslo című filmet, amely az oslói békefolyamat háttértörténetét dramatizálja, nevezetesen azt, hogyan tudta egy norvég diplomata házaspár egy asztalhoz ültetni az izraeli kormány és a Palesztin Felszabadítási Szervezet képviselőit a történelem folyamán először. Az 1992–93-ban történt titkos tárgyalásokat talán még fűtötte a hidegháború utáni általános optimizmus is, mindenesetre az utólag okosak bölcsességét talán most érdemes félretenni, ha három évtized elteltével nekiállnánk gúnyolódni azon, mégis miben bízott Mona Juul és Terje Rød-Larsen. A jelenlegi nemzetközi közhangulatban már elképzelhetetlen, hogy volt a világtörténelemnek egy olyan rövid szakasza, amikor még az sem tűnt teljes őrültségnek, hogy az izraeli-palesztin konfliktus végére is pontot tegyenek. Sőt, el is jutottak odáig, hogy Jichak Rabin és Jasszer Arafat kamerák előtt kezet fogott, és jó pár, addig elképzelhetetlen mérföldkövet is sikerült elérniük a feleknek, mielőtt a békefolyamat végleg megakadt volna.

Az oslói békefolyamat korábban ismeretlen háttértörténetéből J. T. Rogers írt drámát, melyet 2016-ban mutattak be a Broadway egyik színházában. Az amerikai drámaíró a Rød-Larsennel folytatott beszélgetések alapján rekonstruálta, ahogy a Közel-Keleten dolgozó házaspár (Juul diplomataként, férje pedig a Fafo nevű külpolitikai think tank vezetőjeként) teljes titokban összehozta a PSZF képviselőit az izraeli kormány megbízottjaival Oslóban. A tárgyalások titkos mivoltát az is indokolta, hogy Izrael nemcsak, hogy nem ismerte el a Palesztin Felszabadítási Szervezetet, mint a palesztinok képviselőjét, de izraeli állami tisztségviselő nem is állhatott szóba velük, mint ahogy a PSZF sem ismerte el Izrael államot. Azaz mindkét fél részéről szükség volt a fokozott óvatosságra, ráadásul az amerikaiakat is ki akarták hagyni ebből a történetből, már csak azért is, mert az USA és az utolsókat rúgó Szovjetunió által tető alá hozott 1991-es madridi békekonferencia igen-igen kevés eredményt hozott. Végül a norvég közvetítés – melyben a külügyminiszternek, Johan Jørgen Holstnak is szerepe volt – sokkal hatékonyabbnak bizonyult, mint az amerikai, és 1993-ban végre áttörés történt a békefolyamatban: a felek kölcsönösen elismerték egymást, és megegyeztek az izraeli csapatkivonás feltételeiről is a Gázai-övezetből és Ciszjordániából.

HBO

Rogers már a korábbi műveiben is a közelmúlt nemzetközi eseményeivel foglalkozott, így a ruandai népirtással, valamint a nagyhatalmak afganisztáni kavarásaival a nyolcvanas években, ebbe a sorba tökéletesen illeszkedik az Oslo is, amely valamennyi műve közül a legsikeresebb lett. Nemcsak közönségsikert aratott, de számos díjat is nyert, így a legjobb drámáért járó Tony-díjat is megkapta, mely a legkomolyabb amerikai színházi elismerés. Nem véletlen tehát, hogy a drámának filmes változata is készült, melynek Rogers írta a forgatókönyvét is, rendezője ugyanaz a Bartlett Sher, aki a színházi premiert is rendezte, executive producerként pedig beszállt a filmbe többek között Steven Spielberg és Marc Platt (Kaliforniai álom, Kémek hídja stb.) is. A filmet tavaly kezdték forgatni Prágában, és az már a történelem fricskája, hogy jött a konfliktus újabb fejezete a múlt hónapban, az HBO pedig gyorsan be is mutatta a kész filmet, ha már egyszer újra az izraeli-palesztin konfliktusra figyelt hetekig a világ.

Bár idehaza nem láthattuk az Oslót színházban, anélkül is megkockáztatható, hogy a filmes változat sajnos nyomába sem ér a színdarabnak, legalábbis igen meglepő lenne, ha ahhoz hasonló fogadtatás övezné. Gyorsan el kell mondani, hogy mind Rogersnek, mind pedig Shernek ez volt az első filmes munkája, és ez meg is látszik. Bár észszerű döntésnek tűnhetett, hogy azok csináljanak filmet a darabból, akik azt a legjobban ismerik, mégis talán az vált volna a dráma javára, ha a készítőknek komolyabb gyakorlatuk van a filmkészítésben. Nem is feltétlenül az a baj, hogy túlságosan színdarab jellege van a filmnek, hiszen ez következik az alapsztoriból is, hogy emberek ülnek egy asztalnál és vitatkoznak. Az sokkal inkább probléma, hogy egyszerűen nem működnek a párbeszédek, és szinte leesik a képernyőről a legtöbb jelenet: amit humorosnak szánnak, az nem humoros, amikor izgulni kellene, csak ritkán érezhető a feszültség, amikor pedig érezni kéne, hogy egy nehéz és szövevényes folyamatot látunk, gyakran inkább csak unatkozunk. Pedig a darab háromórás játékidejéből egyet le is faragtak a készítők, de könnyen lehet, hogy pont olyan részeket távolítottak el a forgatókönyvből, amelyek segítettek volna összetartani azt.

Az is látható, hogy míg a darabról született kritikák szerint elsősorban Juul és Rød-Larsen közvetítői szerepe van a dráma központjában, a film már inkább magára a folyamatra, a felek közeledésére koncentrál, és ki is marad például a darab többször is idézett párbeszéde, amikor Juul figyelmezteti férjét, hogy ne várjon ezért elismerést, mert az ő munkájuk örökké a háttérben marad. A filmben viszont ez is zavaró, hiszen igazából nem ismerjük meg a főszereplő házaspár motivációit és háttértörténetét, egyetlen többször is látható flashback mutatja csak, hogy milyen szörnyűségeket tapasztalt Juul Gázában, de hogy ők miért veszélyeztetik karrierjüket és még a házasságukat is egy bizonytalan kimenetelű ügyért, az sajnos nem derül ki. Nem kerülünk közelebb hozzájuk, csupán annyit látunk, hogy egyszer csak tető alá hoznak egy történelmi megállapodást.

Kicsit jobb a helyzet a tárgyalófelekkel, részükről már inkább érthető a hozzáállás, ott viszont nem mindig hiteles a reakciójuk, sőt, már-már egy bugyuta ifjúsági filmet idéz, ahogy például Ahmed Qurei, a PSZF megbízottja elfelejti népe minden sérelmét egy harapás norvég gofri miatt. Pedig az érdekes adalék, hogy a norvég házigazdák ragaszkodtak hozzá, ők nem vesznek részt a zárt ajtók mögött folyó tárgyalásokban, cserébe viszont a felek együtt esznek, az étkezőasztalnál azonban tilos a politizálás. A film hangvétele azonban mégis inkább egy kedélyes dramedyt idéz, amiben mindig győz a józan ész, és nagyokat kacagnak az évtizedes ellenségek, nem pedig egy feszült és izgalmas tárgyalási folyamatot.

A színészválasztásban egyfelől érthető, hogy neves brit színészekkel akarják eladni a filmet: Juult Ruth Wilson (A viszony), Rød-Larsent Andrew Scott (Fleabag, Sherlock) játssza, utóbbi hozza is a tőle megszokott, neurotikus figurát, előbbi pedig a rejtélyes, szűkszavú nőt, de egyre nehezebb megérteni, miért nem bízzák ezt norvég színészekre, főleg, hogy náluk az angol nyelvtudás sem lehet probléma (a tárgyalások érthetően angolul folynak). A többiek közül kiemelkedik az Unorthodoxban is látott, itt valamiért a Mátrix Neójának öltöztetett Jeff Wilbusch és az Ahmed Qureit alakító Salim Daw, de valamennyiükön érződik, hogy egy filmes színészvezetésben otthonosabb rendezővel könnyebb dolguk lett volna, és hitelesebb alakítást nyújthatnának. Pláne, hogy a palesztin szereplők inkább tűnnek karikatúrának, nem egyszer rajtuk és nem velük nevetünk, míg a film próbál kínosan semleges lenni ugyan, mégis inkább az izraeli szemszögből látjuk az egész folyamatot, ahogy a megbízott tárgyalóktól el nem jutunk Simon Pereszig, míg a palesztinok nyilvánvalóan a „másik”, idegen oldal a filmben, és szó sincs, mondjuk, a Fatah és a Hamasz ellentétéről, csak egy-két tuniszi telefonhívást hallhatunk.

A film üzenete (lássuk meg az Embert a másik oldalon, és akkor minden konfliktus megoldható) ezért nemcsak most, az ismert friss események tükrében tűnhet naivnak, hanem még úgy is, hogy a film kötelességszerűen ismerteti az oslói békefolyamat későbbi bukását. De ne legyünk pesszimisták, hátha lesz egyszer a jövőben újra olyan, emberséges politikus, aki nem tud ellenállni a gofrinak.

Oslo, 118 perc, 2021, HBO GO. 24.hu: 5/10

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.