Kultúra

Egy üres szívű, üres fejű, öntelt és felületes leányzó, akinek túl jó dolga volt

Az 1980-as évek közepére a Magyar Televízió rájött, hogy már nem fogja tudni történelmi tévéfilmekkel megnyerni a közönséget, amely egyre szívesebben látta volna viszont a képernyőn a mindennapi életből merített sorozatokat, csehszlovák módra. Az évtized egyik legkomolyabb tévés vállalkozása, a Nyolc évszak bevallottan ezt az űrt próbálta kitölteni, de erősen megoszlottak a vélemények, hogy ez vajon sikerült-e.
Korábban a témában:

Bár a Magyar Televíziónál tisztában voltak vele, hogy az igazi nagy sikereket a történelmi vagy szépirodalmi klasszikusokat feldolgozó sorozatokkal aratták, az is egyértelmű volt, hogy a közönség már nagyon vár valami olyat is, ami a jelenben játszódik és a mindennapi életről szól. Különösen a Kórház a város szélén, illetve a Nők a pult mögött (majd később a Mentők) című csehszlovák sorozatok irdatlan népszerűsége helyezett nyomást az illetékesekre, megmutatván, hogy korunk névtelen hőseiről, a kisemberekről igenis lehet nézhető sorozatokat produkálni.

Magyar kórházat a magyar város szélére

Valahányszor azonban ilyesmivel próbálkozott az MTV a nyolcvanas években, nem jött ki jól belőle: A 78-as körzet, a Dániel és a Szálka hal nélkül című sorozatok egyike sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, bár az is igaz, hogy ezek mind szatirikus hangvételű alkotások voltak, egyfajta szűrőn keresztül mutatták be tehát a kor valóságát. Pedig már idejekorán, 1983 őszén felmerült egy komolyabb hangvételű, akár a csehszlovák példaképek ellen is hadba küldhető saját sorozat ötlete:

A Szórakoztató és Irodalmi Dramaturgia osztály elhatározta, hogy kell egy olyan mai témájú, mai környezetben játszódó, szórakoztató jellegű sorozat, amely ízig-vérig kötődik a magyar valósághoz. Egy magyar Onedin, egy hazai Kórház a város szélén, szóval egy valódi »kedd esti« sorozatműsor

– írta a kezdetekről 1985-ben az Új Tükör. A rendező, Várkonyi Gábor személye adott volt (ő korábban a Vivát, Benyovszky! és a Zokogó majom című sorozatokban dolgozott), írónak pedig megnyerték az addig elsősorban újságíróként ismert Miskolczi Miklóst és a drámaíró Szabó Györgyöt, illetve Hankiss Elemér is beszállt a projektbe szakértőként. A sztori két évet, azaz nyolc évszakot ölelt fel nyolc részben, a rendező pedig fogadkozott: „A sorozatban annyi a humor, mint amennyi az életben van, s annyi a tragédia is. Lesz – mint az életben – szerelem, válás, házasság, pályakezdés és nyugdíjazás, budai villa, albérlet és gazdasági nehézségek. Mint mindannyiunk életében.”

Hasonló elvárásokat fogalmazott meg Miskolczi Miklós is: „Azt szeretnénk, ha sikerülne igaz képet adni a mai magyar valóságról, fiatalos, kedvesen ironikus, ugyanakkor mélyen humánus hangnemben. Ha közelebb hozhatnánk egymáshoz a generációkat, mert meggyőződésem, hogy ilyen mélyen gyökerező, persze nem kibékíthetetlen ellentmondások még sosem feszültek nemzedékek közt.” Szabó György pedig arról írt a Film Színház Muzsikában, hogy első perctől kezdve úgy gondolták, „nem szabad a tetszetősebb, de náluk már (s nemcsak a kórházi témában, de a csemegeboltban és a mentősöknél is) szinte szabadalmaztatott »egy helyszín – egy kis közösség« dramaturgiai elvét követnünk. Ezért egyetlen főhőst választottunk – egy fiatal lányt, aki megszökik hazulról, a fővárosba jön. Egy »karriertörténet« epizódjait építettük fel az időben.” A sorozat főszereplője Götz Anna volt, a további főbb szerepekben Horváth Sándort, Csomós Marit, Kállai Ferencet, Balkay Gézát, Tordy Gézát, Bubik Istvánt és Esztergályos Cecíliát láthatta a közönség, de jelentős szerepe volt még Gobbi Hildának és a fiatal Mácsai Pálnak is. Fontos volt még a zene, hiszen ez volt az első magyar sorozat, amely korabeli sikeres zenészektől, együttesektől rendelt a cselekménybe is gyakran beágyazott betétdalokat, kezdve az R-GO-tól a Dolly Rollon át a később nagy sikerré vált főcímdalt jegyző Balázs Fecóig.

A nézők csak szórakozni akarnak, nem magasművészetet

A történelmi sorozatoknál már említett pénztelenség problémája persze itt is jelen volt, de ezt úgy oldották meg, hogy a Magyar Hirdetővel társult a televízió, amivel Várkonyi szerint 15 millió forintot spóroltak meg az intézménynek. „Ennek a vállalatnak jól felszerelt és kitűnő szakemberekből álló reklámfilmstúdiója van, ahol jóval kisebb rezsivel és egyéb költségekkel tudjuk a sorozatot elkészíteni. Ráadásul: szűkített stábbal! A megszokott ötven helyett mindössze harminc emberrel és néhány külső munkatárs bevonásával” – mondta az Új Tükörnek Várkonyi, hozzátéve, hogy így 140 helyszínen forgathattak, vidéken és még a Tátrában is. A rendező azt se rejtette véka alá, hogy nem elsősorban a kritikusoknak, hanem a nagyközönségnek készítették a Nyolc évszakot:

Az embereket sokkal inkább érdekli minden olyan művészi alkotás, amelyet nem szükséges bonyolult kódrendszerekkel megfejteni

– mondta az Esti Hírlapnak még egy évvel azelőtt, hogy a sorozatot a nézők is láthatták volna. Azaz a Nyolc évszak esetében már hasonló célokat fogalmaztak meg, mint az azt követő Szomszédoknál. És kicsit a fogadtatásuk is hasonló volt.

Az 1987 tavaszán műsorra tűzött Nyolc évszaknál vált el egymástól ugyanis a legélesebben a kritika és a közönség ízlése, még a Linda esetében sem volt ekkora a különbség: a Nyolc évszakról ugyanis alig lehetett pozitív recenziót találni, olyannyira, hogy több újságban is rendszeresen bukott sorozatként beszéltek róla, miközben a nézettségi adatok ezt nem feltétlenül támasztották alá. Igaz, a szocialista Magyarországon ritka volt a mai értelemben vett bukás, hiszen konkurencia híján sokszor a nem kedvelt filmekről se kapcsoltak el a nézők. Az ezzel foglalkozó tanulmány is csak a Wagner és a Doktor Faustus boldogságos pokoljárása című sorozatokat emelte ki, mint tényleg pocsék nézettségű darabokat, így még a cikksorozat korábbi részeiben bukásként hivatkozott történelmi vagy vígjáték-sorozatokat is milliók nézték esténként, ezért inkább csak relatív kudarcról beszélhetünk a tényleg nagy sikerű sorozatok nézettségéhez képest. Ennek megfelelően a Nyolc évszak sem döntött negatív nézettségi csúcsokat, sőt:

A Nyolc évszak a többi mai tematikájú magyar filmsorozat között sikernek számít, a nézettség alapján feltétlenül: öt–hat millió 18 év feletti felnőtt lakos követte szereplőinek sorsát hétről hétre

– írta Szilágyi Ágnes és Valkó Emőke a Jel-kép folyóiratban. Eszerint mind a nyolc rész 70 százalék feletti nézettséget produkált, amely a kitűzött célhoz képest kevés volt ugyan, de az akkor készült hazai sorozatok túlnyomó többségét megelőzte. A tetszési index már kevésbé volt magas, ami azért meglepő, mert a bemutatót megelőző dunaújvárosi tesztvetítéseken pozitívabb volt a visszhang, mint amilyennek végül az országos bizonyult.

Ennyire azért még mi sem vagyunk szörnyűek

Hogy mi volt a baj a Nyolc évszakkal? A kritikák szerint sok minden, de visszatérő bírálat volt a túlságosan, a banalitásig hétköznapi hangvétele, vagyis már magát a koncepciót sem díjazták: „Nem lehet elégszer felemlegetni, hogy a valódi beszéd valódi közhelyei még közhely-jellegüket is elveszítik a képernyőn, nemhogy jelentésüket. A valóságosság és a fikció valódiságának igazi aránya a sorozat dialógusaiban sem mindig született meg. Vagy lapos és banális, vagy emelkedett, s környezetükben épp ezért nevetséges beszélgetések is betolakodtak a tévésorozat egyébként sokszor hangulatos nyelvi közegébe” – írta Csáki Judit a Kritikában, és erre rímelt Tímár György írása a Ludas Matyiban is, aki szerint „a minden ízükben naturalistán életszagú figurákból és helyzetekből ugyanis – hogy, hogy nem – afféle riportszerű »sajnos-így-élünk-ma« oktatófilm lett, fölkavaróan katartikus mű helyett.”

Figyelemre méltó, hogy ezek a kifogások később a Szomszédokkal kapcsolatban is visszatértek. Másoknak az volt a problémájuk, hogy egyszerűen nem olyanok a magyarok, amilyennek a sorozat ábrázolta őket:

Nekem nincsenek illúzióim magunkat illetően. Kicsinyesek vagyunk, önzők vagyunk, anyagiasság hajt bennünket, szívesen játsszuk a hatalom ágyasát, de hogy ennyire és ilyen redukált életet élnénk – morális és etikai értelemben – hát azt azért nem hiszem

– írta Boda István a Hajdú-Bihari Naplóban.

Szintén visszatérő elem volt, hogy a sorozat kissé hazug módon ábrázolja a magyar valóságot. Ahogy Lőcsei Gabriella írta a Magyar Nemzetben, ez nem egyedi, hiszen „a nyíltan vállalt példaképek, a csehszlovákiai sorozatok is mind »emelnek« egy kicsit a valóságon”, de „mégis fölismerhetőbb és főként: emberibb az a világ, amelyet szomszédaink sorozatai tárnak elénk, mint ez a Nyolc évszakbeli, lecsiszoltan és társaságian ábrázolt mai, magyar valóság.” Virág F. Éva a Magyar Hírlapban ezt azzal toldotta meg, hogy

egyszerűen túl jómódúak voltak a főszereplők ahhoz, hogy a közönség együtt érezzen velük:

„Így aztán az emberek többsége fütyül a vendéglős Géza – valódi – lelki szenvedéseire, aki ordenáré felesége pazar budai villája és hervatag szeretője elegáns öröklakása között »hányódik«. Nem nagyon sajnálja a tanár úr papát, aki tetőteraszos vidéki tündérlakjából indul a – valódi – mindennapi küzdelemre; cöcög a szegény Laci – nem is igazán hiteles – válságán, akit nyomaszt kacsalábon forgó emeletes háza, végül némiképp tán rosszmájúan figyeli annak a tizenkilenc éves leánynak a – nem igazán – kétséges jövőjét is, aki – bármily gyászos módon –, de ripsz-ropsz, egy antik bútorokkal berendezett, tágas fővárosi lakás főbérlőjévé és egy ifjú orvos reménybeli társává lett.”

Többeknek volt aztán problémája a főszereplő Bordás Brigitta figurájával: Bársony Éva az Esti Hírlapban egyenesen „üres szívű, üres fejű, érzéketlen, öntelt és felületes leányzónak” nevezte, míg Virág F. Éva szerint a „viselkedése, lépései, de még a ruházata is állandóan megosztja a közönséget, ha tetszik, nemzedéki ellentéteket provokál.” Sőt, Götz Anna alakítása sem nyerte el mindenki tetszését: „Hullámzó színvonalú, néhol bizonytalan játéka is ezt az érzést erősíti: színészi határozatlansága időnként áttétel nélkül válik a figura sajátjává” – írta Csáki Judit,

míg egy ma már nem hozzáférhető kritikában egyenesen „hegyes orrú, hegyes állú, penge szájú békának”

nevezték a főszereplőt, magát a színésznőt célba véve. Inkább a mellékszereplők, mint Kállai Ferenc, Gobbi Hilda, Mácsai Pál vagy Pápai Erika játékát emelték ki, nem beszélve az okostojás kisfiút, Székács urat alakító Papp Takács Andrásról, de összességében nem a színészeket okolták a „lelketlen”, „unalmas”, „fantáziaszegény” sorozatért, hanem az írókat. Pedig akkor már javában készült a részben ugyancsak a Miskolczi, Szabó páros forgatókönyveire támaszkodó Szomszédok, de a Népszabadság újságírója, Varsányi Gyula meg is jegyezte, hogy a Nyolc évszak is erősen „teleregényesnek” tűnt.

A televízió azonban meg sem várta a kísérlet eredményét, már akkor bemutatta a Szomszédokat, amikor a Nyolc évszak még javában futott. Az jól ismert, hogy az újabb sorozatnak mi lett a története, míg a Nyolc évszakot később utolérte a korabeli sorozatok szokásos sorsa, és ma már könnyes nosztalgiával beszél róla mindenki, aki megnézi az ismétléseket, benne a jellegzetes korabeli figurákat, mint a maszekoló vendéglős vagy a jogászból lett taxisofőr, Alex. Ezért a leginkább a Zala Megyei Hírlap újságírója, Hári Sándor véleménye tűnik pontosnak így utólag: „Kétségtelen van még tanulnivalójuk tévéseinknek a csehszlovákoktól, s más hasonló sorozatok, mint például az osztrák tévén korábban látott Dallas, s a most látható Dinasztia szerzőitől életszerűség, illetve cselekménybonyolítás tekintetében, de én semmiképpen nem szeretném elvenni kedvüket a további kísérletezéstől.”

 

A cikksorozat további részei itt érhetők el. A cikksorozathoz az Arcanum Digitális Tudománytár nyújtott segítséget.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.