Most mutatták be a Pécsi szál című zenés, fikciós dokumentumfilmjét. Mikor kezdődött, hogy állt össze a projekt?
A Pécsi szál eredeti ötlete, ha jól emlékszem, 2014-ben született meg, Maruszki Balázs forgatókönyvíró barátommal találtuk ki együtt, akkor még játékfilmként, és azzal a tervvel le is pattantunk a Filmalapról. Aztán pár évig pihenni hagytuk az ötletet, és amikor újra elővettük, az volt a terv, hogy csinálunk belőle egy hibrid műfajú dokumentumfilmet. Amit talán úgy lehet legjobban érzékeltetni, hogy most a bemutató után (a Pécsi szál premierje május 6-án volt. – a szerk.) az egyik néző azt mondta, hogy nagyon jól szórakozott, de tudja, hogy ennek a fele sem volt igaz. Mire én: de a másik fele igaz volt. Ő meg azt felelte, igen, csak az egyáltalán nem tiszta, hogy melyik fele. Szóval, összességében egy szórakoztató vígjátékot látott. Az nem érdekelt, hogy csináljunk egy újabb zenés dokumentumfilmet, csináltam én ezt eleget már a Dob + Basszusban, és aztán több filmben is. Itt abból a teljesen valós alaphelyzetből indultunk ki, hogy Lévai Balázs producer bemegy a pécsi önkormányzathoz, és támogatást kér egy olyan filmre, ami bemutatja a pécsi zenei életet. Lábjegyzet: Pécs végül nem támogatta a filmet, de nem azért, mert nem akarták, hanem mert a város, mint tudjuk, csődben van. De minden más támogatást megadtak, nem kellett fizetni a helyszínekért, forgatási engedélyt kérni, adtak szállást, és egy csomó olyan dolgot, ami egy low budget produkciónak nagyon nagy segítség.
Oké, hogy erős a fikciós szál, de ettől eltekintve milyen tanulságokat találtak a város zenei életével kapcsolatban?
Akarva-akaratlanul kirajzolódik benne egy vonzó kép Pécsről, többen mondták, hogy legszívesebben azonnal indulnának a városba bulizni. Pedig nem imázsfilmet csináltunk, de a mi őrült sztorinkban mégis csak látunk egy várost, ahol nagyon sok zenész felnőtt, és ahol van egy olyan közeg, ami segíti elindulásukat, vannak klubok, fellépési lehetőségek, és az is egy nagy hajtóerő, hogy az a srác, akivel ugyanazon a buszon ültünk reggel, most éppen az Arénában játszik. Van ebben a Mecseken túliságban valami: ez az a nagyvárosunk, ahová legkésőbb épült autópálya. Nagyon sok hiánya volt a városnak. Beck Zoli fogalmazott úgy, hogy éppen ezért az ott élő embereknek folyamatosan meg kellett tudni fogalmazni, hogy kik vagyunk mi, pécsiek, és ez az újra-kitalálás inspiráló tud lenni. Talán az izoláltság is jót tett ilyen értelemben. Lovasi András mondja el a filmben, hogy az, hogy ők nem voltak benne a pesti zenei kavalkádban, nekik nagyon jót tett, nem zavarta össze a fejüket mindenféle aktuális nyugati trend, hogy éppen most mit kellene játszani, hanem azt a zenét játszották, ami az eszükbe jutott, és ez jót tesz annak, hogy kialakuljon egy egyéni hang.
Érdekes, hogy most ezzel a filmmel is a fikció és a valóság határán kalandozik, ahogy a Beállással tette. Az is fikciós regény, de sok megtörtént eseménnyel.
Erre így még nem gondoltam, de jó meglátás, valóban, a Beállás is olyan volt, mint most a Pécsi szál, hogy a fele igaz, de senki nem tudja, hogy melyik fele. Valószínűleg alkotóként engem mostanában ez izgat, hogy a valóságot és a fikciót hogyan lehet vegyíteni. Az is közös a két munkában, hogy a Beállás is egy kísérleti játék volt nekem, és a Pécsi szál is az. Lehet, hogy az egész életem egy kísérleti játék, vagy inkább egy örökös küzdelem a saját tehetségtelenségem ellen. Az ember valahogy a napok többségében tehetségtelenek érzi magát, és kínjában elkezd gondolkozni, hogy tudná kirángatni magát ebből az állapotból. Szerencsére szokott jönni egy-két jobb nap, amikor váratlanul megszületik egy ötlet vagy jön egy jó hangulat. De abszolút jogos a párhuzam. Nekem gyerekkoromban nagy élmények voltak Rejtő Jenő meg P. G. Wodehouse könyvei, ezek a könnyed, játékos ponyvaregények. A Beállás című regényemmel szerettem volna egy ilyen műfajú könyvet írni a magyar könnyűzenei élet díszletei között. Ma már látom, sok gyengesége van a könyvnek, és biztos, egy csomó mindent már máshogy csinálnék.
Átírná?
Át, de ezzel minden író így van, amint kiadta a kezéből. Ma már valószínűleg nem erőltetném a krimi-szálat, de akkor valamiért a filmes gondolkodásom győzött, és azt gondoltam, hogy kell bele valami „drive”, ami végigviszi a történetet azon túl, hogy van egy zenekar, ami a Sziget nagyszínpadra hajt.
Krimi-szál ide vagy oda, a Beállás leginkább gyakorlatilag a rocker tinik és garázszenekarok nedves álma.
Nézzük a jó oldalát: majd’ ötvenévesen tudtam egy olyan könyvet írni, ami tinikori élményeket idéz fel, és bejön a mai tiniknek. Én szándékosan lőttem kisebb műfajra, mint egy ponyvaregény, nem akartam nagyobbat vállalni annál, amit meg tudok csinálni. Nem gyávaságból, hanem mert szerintem iszonyú fontos az ambíció, a képesség és a téma összehangolása. Nem hiszem, hogy tudnék egy Trainspottingot írni, de nem is az volt a cél. De sok fiatal írt, hogy tetszett nekik a könyv, zenélésre inspirálta őket. Elsősorban azért inkább a harmincasok vevők rá igazán, a könyv kulturális referenciái se a tipikus lektűrirodalmi merítésből származnak: Kosztolányi Dezső, Hamvas Béla, Réz Pál, Aldous Huxley, J. D. Salinger, Kassák Lajos – csak pár név azok közül, akiket emlegetnek a szereplők. Ami friss élmény, és nagyon örültem neki, hogy megkeresett a Bekvárt színészzenekar, amiben Kaposváron végzett fiatalok zenélnek, pl. Lovas Rozi énekel benne. Színpadra akarják vinni a történetet. Nekik nagyon passzolna a sztori, hiszen ők egy létező zenekar, ráadásul színészek a tagjai. Reméljük, hogy lesz belőle valami.
Azzal a tervvel, hogy filmre viszik a Beállást, mi lett?
Abszolút észben tartjuk. Két producer is megkeresett a könyvem miatt, csak a nagyjátékfilmes produceri életem most annyira beindult, hogy biztos, hogy az elkövetkezendő egy-két évben erre nem lesz időm. Most egy játékfilmnek vagyok a producere, amit novemberben fogunk forgatni a Sohavégetnemérős stábjával, Tiszeker Dániel rendezővel, és Osváth Gábor producertársammal, ez egy karácsonyi romantikus komédia lesz. Van benn saját forgatókönyvem a Filmalapnál, ami átment az első szűrőn és támogatást kapott. Ez egy sportfilm lesz három ’50-es évekbeli magyar futóról meg az edzőjükről. Most itt van a Pécsi szál, illetve év végén Fábián Juliról készítünk egy emlékfilmet, annak nagyjából meg is van már a forgatókönyve: szép, nehéz feladat lesz.
Ami szintén egy zenészről szól, ahogy a legtöbben a zenei témájú műsorairól, filmjeiről ismerik. Látszólag a zene körül forog az élete, pedig a Dob+Basszus előtt, némi hangszeres zenei próbálkozáson túl nem is foglalkozott zenével, eredetileg nem ez volt a terv.
Az eredeti terv az volt, hogy kulturális televíziós műsorkészítő leszek.
Azért gondolom, a „mi leszel, ha nagy leszel” kérdésre nem ezt válaszolta.
Nagyon sokáig nem tudtam válaszolni erre a kérdésre. Sokáig vízilabdáztam egész jó szinten, felnőtt első osztályú játékos voltam, csak aztán felismertem, hogy a tükörből nem a Benedek Tibor néz vissza, ezt akkor el is engedtem. Itt jött egy hosszú újratervezési szakasz, jó pár évig nem tudtam, mit akarok csinálni. Nyolc évig egy általános iskolában tanítottam a pályám legelején, mellette kezdtem el újságíróskodni, és amellett jöttek annak idején az első tévés feladatok. Aztán megadatott nekem az az élmény, ami szerintem nagyon fontos, hogy amikor az első tévés riportot forgattam meg aztán vágtam, akkor tisztán emlékszem arra az érzésre, hogy kilépek a vágószoba ajtaján, kimegyek az utcára, és belém villan, hogy ez az, ezt kerestem, ez az, ami megy nekem. Aztán nyilván ez egy sokkal rögösebb pálya lett, mint gondoltam, mert ebben az országban az értelmiség jelentős része azért öt-hat-nyolcévenként újratervezésre van kényszerítve. De ez nem panasz a részemről, mert nekem ezekből az újratervezésekből nagyon sok jó dolog jött ki, nem írtam volna meg a Lovasi-könyvet (a Lovasi – Idáig tudom a történetet című életrajzi kötet Lovasi Andrásról – a szerk.) vagy a Beállást, nem rendeztem volna nagykoncerteket, és ebből lett a végén a filmezés is, ami remélem, hogy a végállomás. De valóban, az elején nem zenei műsorokkal kezdtem, később valahogy beleragadtam ebbe a terepbe, ami nyilván nagyon érdekelt, de az ettől független, hogy egyszerűen ilyen feladatok jöttek. Meg van is egy szűkülő lehetőség-mennyiség, amiben tudunk dolgozni, és valahogy még mindig a könnyűzene volt az, ahol a legszabadabban lehetett mozogni. Mindemellett az esetek jó részében nem arról csinálok filmet, amiről mindenáron filmet akarok, hanem amire tudok forrást szerezni, persze a kettőnek van egy közös halmaza, ami számomra alkotóként érdekes. Egy szűk határmezsgyén kell mozogni és egyensúlyozni.
Azt, hogy zenével azért jó foglalkozni, mert az kicsit távol marad a politikától, már máshol is említette, és akárhogy is nézzük, most már ez sem igaz.
Persze, most már mindenki politizál. A Pécsi szálnál egyértelműen azért buktunk el egy-két támogatást Pécsről, amiket már szóban megígértek nekünk, mert Lovasi András a parlamenti választások előtt egyértelműen az ellenzéki jelölt támogatására buzdított, aki nyert is, majd a rákövetkező hétfőn értesítettek minket, hogy mégsem támogatják a filmet. Ez a rendszer így működik, az ember nyilván őrjöng egy napot, aztán próbál olyan utakat találni, ahol ezeket ki tudja kerülni.
Kérdés, hogy a filmezés alkalmas-e arra, hogy az ember kívül maradjon a politikán.
Nem lehet kívül maradni a politikán. Sokáig azt gondoltam, hogy ha nem lesz soha semmilyen politikai megnyilvánulásom, mint ahogy nem is volt, akkor majd engem békén hagynak. Nyilván elmegyek szavazni, van politikai véleményem, de nem hangoztatom. Viszont rá kellett jönnöm, hogy ez nem így működik. Az a baj, hogy annyira frusztráló a magyar politikai élet, hogy ahogy öregszem, effektíve sajnálom az összes ráfordított percemet. Tudom, hogy ez kiábrándító, és a fejemhez lehet vágni az értelmiség felelősségét, de nekem annyi munkám van, annyi projektem, hogy emellett arra, hogy részt vegyek mindenféle politikai akcióban, egyszerűen nincs időm. Nincs is olyan politikai erő, amivel azonosulni tudok, és azt gondolom, hogy rengetegen vagyunk így. Meg azért sem politizálok, mert borzasztóan idegesít, hogy mindenki csak egy narratívában tud értelmezni mindent, akármi történik, arra rögtön mindenki megtalálja a saját olvasatát, és az általában az ő pártállásának megfelelő olvasat.
A műsorai sem voltak politikailag kifogásolhatók, 2010 után mégis kiszorult a közmédiából.
Ennek alapvetően személyes okai voltak. Egyik barátom szokta mondani, hogy nincsen veszélyesebb a szorgalmas középszerűeknél. Az én kiszorulásom egyébként egy hosszú, lassú folyamat volt, nem egyik pillanatról a másikra történt. És most is, amennyire látom, én a szürke mezőben mozgok: néha hagynak levegőhöz jutni, néha nyerek egy-egy pályázaton, elismerik, minőségi munkákat csinálok, ugyanakkor már nem hívnak meg a Petőfi TV-be. Felhívnak, hogy menjek be nyilatkozni, majd másnap visszahívnak, hogy bocs, te mégse jöhetsz – miközben a Fábián Juli-filmen ott fog lemenni. Vannak ennek a rendszernek abszurdumai.
Most már úgy beszél a közmédiás mellőzéséről, mint amiből végső soron jó dolgok fakadtak, de gondolom, akkor azért nem teljesen így élte meg a dolgot.
Sajnos egy-két évet elvesztegettem az életemből, mert azt gondoltam, hogy ez egy átmeneti időszak lesz, és pár év múlva minden visszaáll az eredeti rendbe, díjazni fogják a teljesítményt, elismerik a szakmai tudást. Iszonyú naiv voltam. Hogyha ott, akkor egy kicsit korábban észbe kapok, ha előbb felismerem, hogy lépni kell, akkor lehet, hogy ma már sokkal előrébb járnék a filmezés területén. De nagyon nem vagyok híve az értelmiségi panaszkultúrának, mert vagy az van, hogy folyamatosan sírunk, nyafogunk, gyűlölködünk és leisszuk magunkat, és így próbáljuk túlélni az életet, vagy próbálunk árral szemben is menni és dolgozni. Amikor vízilabdaedző voltam, néha azt hazudtam a csapatomnak, hogy az ellenfél edzője azt mondta, hogy öt góllal meg fognak verni bennünket, hogy jól felpaprikázzam a csapatom – ami nem volt igaz, de bevált, mert végül nyertünk. Jobb pillanataimban próbálom így felfogni ezt a helyzetet. Nem mondom, hogy sosem keseredek el, vagy hogy nem szenvedek a tehetségtelenségemtől, mert azért ez is sokszor van, de aztán valahogy átlendülök.
Ezt a tehetséggel kapcsolatos kételyt már többször említette. Mintha ezek legyőzésén ügyködne egész karrierje során.
Nagy szerencsém volt, hogy annak idején a Bestsellerben írónagyságokkal csinálhattam interjút. Fura volt látni ezeknél a világsztároknál, hogy ők is, dacára annak, hogy befutott, nagy nevek, akiket az egész világ ismer, mégis milyen bizonytalanság van bennük. Visszatérő motívum volt, amikor befejeztek egy könyvet, hogy „oké, ez most sikerült, de valaha tudok-e még egy könyvet írni?” Nem ezekhez az emberekhez akarom hasonlítani magam, de bennem is, amikor elkezdek valamit, rengetegszer vannak kételyek, meg az is előfordul nyilván, hogy valami nem sikerül annyira. Ahogy a Beállásban bizonyos dolgokat ma már másképp csinálnék, sőt, most, ahogy a premieren néztem a Pécsi szálat, annak ellenére, hogy szerette a közönség, mégis azt éreztem, hogy ebben is lehetett volna pár dolgot másként csinálni. Hogy mennyire vagyok önmarcangoló típus? Ezekből az interjúkból, amik készülnek velem, úgy tűnik, mintha egy boldog, sikeres csávó lennék, aki rengeteg mindent csinál az életében, és ez mennyire klassz dolog, és ez jórészt így is van. De azért az sosem derül ki, hogy menet közben azért…
…jönnek a kételyek?
Az is, meg azért sok mindent cseszek el. A Pécsi szál első három forgatási napján estem-keltem, mint ezek a fejnehéz focicsatárok. Több éve nem forgattam, és az első három nap olyan volt, mint amikor visszamész korcsolyázni tíz év után. Aztán persze magamra találtam, de ilyenkor fontos, hogy jó stábod legyen, mert akkor ők addig is tudják kezelni a helyzetet. Kőrösi András operatőr barátom mentette meg azt a három napot. De szerintem ez a munka bizonytalanság és kockázat nélkül nem megy.
Ma, ha csinálhatna tévéműsort, mert nem lenne sem anyagi, sem „ideológiai” akadálya, akkor mit csinálna?
Nem tudom eldönteni, hogy a helyzet hozta így, vagy valami belső evolúció, de gyakorlatilag teljesen elvesztettem a tévézés iránt az érdeklődésemet. Nézek persze tévét, inkább filmeket, sorozatokat, meg sportműsorokat. De ha akármit csinálhatnék ma, az biztos, hogy nagyon szívesen csinálnék még egy Bestseller sorozatot írókkal, a ma tizenkét legjobb íróját izgalmas kaland lenne megszólaltatni, azok közül az összes találkozás nagyon nagy hatással volt rám.
Mondott valahol egy olyat, hogy a dal az életünk időhatározója. Mit ért ez alatt?
A dal az esetek nagy többségében érzelemhez tapad. Vannak az életünknek olyan szakaszai, amikor nagyon érzékenyek, nagyon fogékonyak vagyunk, különösen olyankor, amikor intenzívebb életszakaszban vagyunk, szerelmesek vagyunk, éppen leérettségiztünk, szakítottunk, megismertünk valakit. És ezeket az intenzív szakaszokat előhívják emlékek, azok a dalok, amiket ezekben a periódusokban hallunk, mindenkinek örökre megmaradnak, én is tudok mondani három-négy-öt olyan dalt, ami egész konkrét élményeket hív elő. A dal megtapad, rákövesül az emlékeinkre, és ebben nem kevés szentimentalizmus van, mert közben le is gömbölyíti az emlékeket, szépek, finomak lesznek, egy ponton túl még a rossz emlékek is, és ebből a szempontból a zenészeknek nagy szerencséjük van, mert az emberek rengeteg személyes élményéhez tudnak akaratlanul is kapcsolódni. De egyébként a könyvek is ilyenek, csak a könyvhöz erőfeszítés kell, hosszabb ideig tart, de az is ugyanezt tudja. A jó könyv is konkrét időszakot idéz fel az életedből.
Most hogy már ennyi sikeres zenésszel dolgozott meg beszélt, sikerült megfejteni, hogy mitől lesz az egyik zenekarból a White Stripes, a másikból meg az örök futottak még?
Ha megfejtettem volna, akkor már lenne egy művészeti menedzsment irodám, ahol az összes felfutó zenekar próbálkozna, de nincs ilyen ambícióm. Épp ez a szép, hogy ezt sosem tudjuk. Ami biztos, hogy a sztárokat mindig a fiatalok választják ki. De azért is nehéz ezt átlátni, mert folyamatosan változnak azok az elvárások, amiket a könnyűzene felé támasztanak a hallgatók. Például a rendszerváltozás korában a zene egy nagyon fontos identitás-meghatározó elem volt: én kispálos vagyok, tankcsapdás, korábban az underground volt ilyen identitásképző. Mára ez a réteg lehántolódott a zenéről, nincs, vagy nagyon kevés ilyen rétege van, megerősödött a szórakoztatás rétege. Bár valószínűleg tévedünk, ez ilyen öreg duma: a zene ma is identitásképző elem, de az a fajta identitásképzés már nem jellemző, ami régebben volt, amikor az Első Emelet és R-GO összecsapások voltak a KEK Klubban, nehezen látom magam előtt, hogy a wellhellósok összecsapnak a Punnany Massif-osokkal. Azt látom, hogy ma már nem várják el a zenekaroktól, hogy megmagyarázzák az életüket, elég, ha ismerős hangulatokat, helyzeteket fogalmaznak meg és csináljanak jó bulit. Például a Halott Pénz dalai azért tudtak ennyire befutni, mert Marsalkó Dávid nagyon profi abban, hogy a dalaiban konkrét helyzeteket villant fel: „erre még meghívlak, aztán döntsd el”, vagy „kettőkor elindulni, na még mit nem.” Ezek szinte színházi helyzetek, rögtön látjuk a kontextust. És feldolgozásban is jól választanak: azt, hogy darabokra törted a szívem, mindenki tudja énekelni valakinek.
Kiemelt kép: Mohos Márton /24.hu
