A második világháború végeztével sem jöttek nyugodt évek Magyarország számára: a háborús romok felett a pártok eldöntötték: az ország államformája köztársaság lesz, melynek élére az addigi miniszterelnök, Tildy Zoltán, az ő elhagyott székébe pedig Nagy Ferenc került. Megszületett a forint, a Magyar Kommunista Párt pedig elérte a polgári pártok a politikai rendőrség segítségével történő visszaszorítását (szalámitaktika), a bányák államosítását, valamint sikeresen törvénybe iktatták az első, szovjet mintát követő hároméves tervet. A következő évben ennél is tovább jutottak: a kékcédulás jelzővel ismertté vált választásokon, hamis szavazólapok tömegével az MKP átvette a hatalmat, a sztálinista főtitkár, Rákosi Mátyás vezetésével pedig egyetlen év alatt eljutott az ország az egypártrendszerig, és megkezdődött a népünk bölcs vezéreként emlegetett politikus személyi kultuszának kiépítése.
A változások az élet minden területére, így az építészetre is komoly hatással voltak: 1956-ig az egyszerűen csak szocreálként emlegetett – a legtöbbek által egyáltalán nem ehhez kapcsolódó épületekre használt – szocialista realizmus határozta meg a magyar tervezőirodákat és építészeti projekteket. 1951. októberében a Magyar Építőművészek Első Országos Kongresszusa ezt megalapozandó három pontban foglalta össze az építészet legfőbb teendőit, valamint kikötötte, hogy az új építészetnek tartalmában szocialistának, formájában pedig nemzetinek kell lennie. – írja Simon Mariann Megteremteni elméletünk és gyakorlatunk egységét című tanulmányában.
De a magyar épített örökség mely része számít továbbvihetőnek, és milyen arányban alkalmazhatók az új épületeken? – merül fel a kérdés, melyre a válasz eleinte a reformkor klasszicizmusából való ihletődés, de nem annak direkt másolása volt. Az építészetkritikusok és tervezők mindennek tudatában sem lettek okosabbak, a vita pedig a következő években is folyt az elkészült épületek, tervasztalok és pályaművek felett.
Ugyanígy érezhették magukat a műtermeikben alkotó szobrászok és festők is, akik jó eséllyel szintén nem tudtak igazán mit kezdeni a nem épp egyértelmű iránymutatással. Az 1911 óta működő, a székesfőváros szélén álló házsorból alig három évtized alatt Budapest által körbeölelt, rejtőző csodává vált Százados úti művésztelepen élők is értetlenül állhattak a nemzeti forma és a szocialista tartalom viszonyának mindenki által elfogadható egyensúlyát keresve.
Művészeti éden
A kertészetek, temető, vasútvonal és egy laktanya által közrezárt, a Zugligetbe tervezett komplexum megépítéséig működő ideiglenes otthonnak szánt Százados úti telep tizenöt földszintes házába 1911. novemberében költöztek be az első lakók, az ezekben megbújó huszonnyolc, egy-, két-, illetve háromszobás műteremlakás jó részében pedig azóta is művészek élnek és dolgoznak.
Az Európa legrégebbi, folyamatosan működő művésztelepének számító, négyszög alakú óriástelken, a Hungária körút és a Kerepesi út szomszédságában álló házakba 1923-ban vezették be az áramot, a tágas termekben pedig olyan fontos alkotók dolgoztak, mint a többek közt a legendás telefonérmét (tantusz) és az Izabella utcai kutyaszobrot megálmodó szobrász, Boldogfai Farkas Sándor (1907-1970), Búza Barna (1910-2010), az ünnepelt avantgárd festő Kádár Béla (1877-1956) és Pór Bertalan (1880-1964), valamint a Szabadság-szobrot alkotó Kisfaludi Strobl Zsigmond (1884-1975).
A Wossala Sándor tervezte, a hatvanas évekig gázlámpák közt álló házakat gyakran keresték fel a kor legnagyobb művészei és sportolói, így Ady Endre, a grafikusként és szobrászként is zseniális világverő sportember, Manno Miltiades, vagy épp Móricz Zsigmond.
A mondat egyetlen percre sem hagyta nyugodni őket, hiszen a Százados út felőli kapun belépve máris arcon csapta őket a Sztálin száját elhagyott figyelmeztetés:
A telep egyik alapítója, a megnyitás után beköltöző Kossuth-díjas festőművész, a Tanácsköztársaságot toborzóplakátokkal segítő, a szocializmus első évtizedében (1948-1960) pedig tanító Pór Bertalan műtermének 1919-ig otthont adó épület utcára néző oldalának vakolatába jókora betűkkel belevésett szöveg ma, közel hetven évvel később is jól látszik, noha a felirat az épület sarka felé eső széle némiképp megkopott:
A szöveget természetesen nem mindenki nézte jó szemmel – a közel ötven éven át a telepen élő Búza Barna (1910-2010) 2008-ban a Józsefváros magazinnak a következőt mesélte, bár a megjelenés évében, és az aláírás létében is tévedett:
Ha valaki bejön a főkapun, a következő felirat fogadja 1946 óta óta: »A művészet, formájában nemzeti, tartalmában szocialista legyen! Aláírás: Sztálin« Vagy tizenkét levélben könyörögtem, hogy legalább ezt az egy falat vakolják be, ne legyen szimbóluma a közönynek. A kerület polgármesterével utoljára 1993 februárjában találkoztam. Rendkívül szívélyes volt, meg is beszéltünk egy következő találkozót, ahol beszélni akartam vele a művésztelep és az alkotás gondjairól. Ezt a találkozót 15 éve várom, még 98 évesen is türelmesen reménykedem. A legidősebbje vagyok az itt élőknek, mindent és mindennek az ellenkezőjét is megéltem. Befogadója és túlélője voltam egy kornak, amiben két világháború, forradalom, rendszerváltás sorakoztak és közben meg tudtam őrizni erkölcsi ideáljaimat, elveim, eszményeim érintetlenek maradtak. Talán ez az igazi értéke az életemnek, nem az alkotások.
A végletekig sulykolt mondatról a magyar művészélet képviselői így harminc évvel a rendszerváltás után sem feledkeztek meg, sőt, négy évvel ezelőtt a Gruppo Tökmag (Kovács Budha Tamás, Tábori András) a Derkovits Gyula képzőművészeti ösztöndíjasok kiállításán, szilánkokra tépve mutatta be azt.
Korántsem a nyüzsgő autóutak közelében fekvő épület az egyetlen, ahol megállt az idő, hiszen a pesti oldal legmagasabb lakásárait nyújtó, a jórészt a két világháború közti modernizmus gyermekeként megszületett Újlipótvárosban is találkozhatunk az 1948-ban Magyar Dolgozók Pártjává alakult Magyar Kommunista Párt nyomával, hiszen a Hegedűs Gyula utca Szent István parkhoz közeli szakaszán
felirat csak részben eltörölt szavai köszöntik az arra járókat.
