A True Detective az egyik utolsó olyan nagy durranás volt a sorozatpiacon, amely képes volt közösségbe rendezni a rajongókat, és hetekig izgalomban tartva arra ösztönözni őket, hogy folyamatosan kitárgyalják az aktuális részt. Természetesen ez a 2014 elején sugárzott első évadra igaz csak, amikor Matthew McConaughey és Woody Harrelson a louisianai mocsaraknál próbált megfejteni egy durva rituális bűncselekmény-sorozatot, mert a második évadnak ez nem sikerült. Ott az elvárások is nagyobbak voltak, és hiába sikerült újra remek színészeket felvonultatni, az az évad elzúgott a semmibe, és az egész True Detective brandet is kicsit parkolópályára tette. Nic Pizzolatto antológia-sorozata aztán hosszabb szünet után idén januárban folytatódott megint, a főszerepben korunk egyik legsikeresebb színészével, Mahershala Alival.
Azt már az első pár rész kritikájában megírtuk, hogy a sorozat a kitérő után visszatért az első évad hangulatához, újra egy elmaradottabb déli államban járunk (Arkansas), egy lepattant kisvárosban, ahol két eltűnt gyerek ügye változtatja meg örökre egy tucatnyi szereplő életét. A három idősíkban elmesélt történet ismét egy meggyötört nyomozópárossal ismertetett meg bennünket: Hays és West detektívekkel (Ali és Stephen Dorff), mindketten vietnámi veteránok, akiken kifog Will és Julie Purcell eltűnése, amely érthetően felbolygatja a teljes közösséget. Sőt, Wayne Hays a nyomozás közben ismeri meg későbbi feleségét, Ameliát (Carmen Ejogo), míg az ügy a szakmai előmenetelét, sőt, az egész életpályáját is megnyomorítja, akárcsak a Roland Westtel való viszonyát. A Purcell-ügy pedig makacsul végigkíséri az egész karrierjét:
Bár 1980-ban, az első nyomozáskor lezárják az ügyet, de Hays akkor is tisztában vele, hogy valami nem kerek. Tíz évvel később aztán újra előveszik az aktát, amikor kiderül, hogy Julie a feltételezésekkel ellentétben nem halt meg, és egyre több új adalék merül fel, amely nyilvánvalóvá teszi a tíz évvel korábban vétett eljárási hibákat. Csakhogy a nyomozóhatóság ismét a legkézenfekvőbb megoldást választja, és lezárja az ügyet. 2015-ben aztán a nyugdíjas, memóriazavaros Hays még egyszer utoljára kénytelen foglalkozni a Purcell-üggyel, miután egy dokumentumfilmes stáb melegíti fel a témát, és meginterjúvolják őt is. Ebben a 2015-ös idősíkban Amelia már nem él, Hays egyedül küzd a démonjaival, de aztán szerencsére újra előkeríti a magányosan élő, kutyákat tartó Westet, és együtt indulnak egy utolsó rohamra Julie Purcell elrablói ellen. (Egyébként pillanatokra bevillan egy negyedik, 1990 és 2015 közötti idősík is, de ott nem történnek komoly fejlemények.)
A fentiek alapján ez az évad is közösségi rejtvényfejtésbe torkollhatott volna, mint az első, de mégsem így történt. És hogy miért, arra a legkézenfekvőbb válasz, hogy Pizzolattót most egész más foglalkoztatta. Egyébként is, arra már a Westworld első évada is jó példa volt, miért nem annyira jó döntés manapság nagy csavarokra építeni egy hetente jelentkező sorozatot: akkor a Redditen és egyéb fórumokon gyakorlatilag hetekkel korábban megfejtették a sorozat nagy meglepetésnek szánt fordulatait, és ilyen körülmények között tényleg borzasztó nehéz úgy bonyolítani a cselekményt, hogy az tényleg mindenki számára meglepő legyen. Az első True Detective-nél ugyan emlékeim szerint nem okozott csalódást a befejezés, de még ott sem tudott felnőni a heteken át gerjesztett várakozásokhoz. Most más utat választott a sorozat, és az erős indítás után ugyan érte a nézőt pár meglepetés, de valahogy mégsem abban a tempóban sorjáztak a fordulatok. Egyrészt ez a bűnügy nem is volt annyira szövevényes, de fontosabb, hogy sokkal fontosabb volt a három főszereplő – Hays, Amelia és Roland – viszonya, és inkább egy lassan építkező karakterdrámát láthattunk, melyben speciel egy megoldatlan bűncselekmény körül forgott az életük.
És akkor innentől már csak az olvassa, aki látta az utolsó részt: bizony, ez az epizód sem tartalmazott olyan igazi, váratlan, sokkoló csavart, és azt kell mondjam, hogy ez jól is van így. Egyszerűen rendszeridegen lett volna egy ilyen azok után, hogy ez a sorozat nem erről szólt. Egyáltalán nem hiányzott az egyébként is korán elhalt rituális szál, még kevésbé egy pedofil banda vagy egy nagy hatalmú emberekből álló, ördögi összeesküvés. Az sem zavaró, hogy végül is nem kaptunk egzakt magyarázatot, hogy tényleg az történt-e, amit Hays feltételez, és az sem derült ki egyértelműen, tényleg Julie volt-e az asszony a végén a kislányával. Sőt, az sem biztos, hogy akkor most Hays tényleg nem volt tudatában annak, hogy mit keres azon a vidéken, és nem csillant-e fel a megvilágosodás a szemében egy pillanatra. Ránk hagyja, hogy mit hiszünk. Semmit se tudhatunk biztosan, és ez sokkal életszerűbb lezárás, mint az, hogy a bölcs nyomozó szállítja a tuti megoldást.
Azt viszont tudhatjuk, hogyan alakult Hays és Amelia házassága, kiderült az is, miért neheztelhetett előbbi az utóbbira, aki miatt fel kellett adnia a nyomozói állását, és arra is fény derült, miért hagyta abba a nyomozást ‘90-ben. És ami pedig meglepő lehet egy ilyen sötét tónusú sorozattól, a befejezés kifejezetten optimistára sikeredett: Hays a családja körében, kiegészülve az elhidegült lányával és Westtel, és csak egy pillanatra lesz rossz érzésünk, amikor a két unokája indul el biciklivel, pont úgy, ahogy Will és Julie az első részben. És marad még egy rakás kérdésünk: miért tette el Henry, Wayne fia a Julie feltételezett címét tartalmazó cetlit? Hogyan rendezték a viszonyukat Ameliával? Mi volt a konfliktus Hays és a lánya között? Hogy halt meg végül Dan? Elmondja-e Hays Westnek az új teóriáját Julie megrendezett haláláról és valódi történetéről? És még sok egyéb. De mint mondtam, az élet nagyon ritkán szól arról, hogy minden egyes kérdésre kerek, egyértelmű választ kapunk. Ugyanakkor az is igaz, hogy aki elsősorban krimiként tekintett a True Detective-re, az érthető, ha kicsit csalódott most.
Amiben a sorozat sokkal erősebb volt, mint a sztoriban, az a karakterfejlődés, és a színészek. Talán ezzel is kellett volna kezdenem: Ali tényleg meggyőzően alakította a traumatizált veteránt, a frusztrált, fekete nyomozót és a megtört, demenciás öregembert – különösen az utóbbi volt bravúros, és egyszersmind ez az alakítás volt a leghatásosabb is. Ahogyan az ő egyre homályosabb memóriája jelentette a kapcsot a különböző idősíkok között, és ahogy például a hetedik részben egyedül maradt az utcán az emlékeivel, az kifejezetten hideglelős volt. Dorff ugyancsak kiváló választás volt West szerepére, és méltó párja volt Alinak, Ejogo pedig csak azért lehetett kevésbé emlékezetes náluk, mert a szerepe pedig egy fokkal kevésbé volt hálás (és ugye az utolsó idősík kimaradt). Meg lehet még említeni a mellékszereplők közül a Tom Purcell szerepében sokadszorra brillírozó Scoot McNairyt, illetve a Lucy Purcellként rendkívül hitelesnek ható Mamie Gummert. És egy olyan elismert színész, mint Michael Rooker csak az utolsó részben kapott egy pár perces cameo szerepet.
A True Detective harmadik évada inkább szólt öregedésről, traumákról, betegségről és egyéb, a bűnügyeknél sokkal kevésbé szexi témákról, ezt azonban úgy csomagolva, hogy kénytelenek legyünk odafigyelni, és érdekeljen, mi lesz a sorsa ezeknek a szerencsétlen alakoknak. Akiknek végigkísérte az életét egy bűntény, és akik ez után a sok szar után, ami történik velük, mégis képesek jól érezni magukat – az ilyen pozitív befejezés manapság különösen ritka, becsüljük hát meg. Az pedig legyen a True Detective baja, ha esetleg a következő évad már jóval kisebb várakozásokat gerjeszt, mint az első évad után reméltük. De ahogy az utolsó részben elhangzott Delmore Schwartz-idézet fogalmaz: az idő tűz, amelyben elégünk, így hát nem élhetünk mi sem örökké 2014-ben. Ami volt, elmúlt, ez a True Detective ilyen lett, és ezt is lehet szeretni, csak máshogyan.
True Detective, 3. évad, 8 rész, 2019, HBO. Értékelés: 8/10
Borítófotó: Warrick Page/HBO
