A Mechwart liget helyén a XVIII. század végén született, egészen 1873-ig működött téglavető a századfordulóra, a terület nyugati határán megszületett Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatalnak (ma KSH) köszönhetően alakult kedves parkká, melyet délről a Margit körút, északkeletről pedig az akkor még jóval nagyobb területet elfoglaló ferences rendház határolt – ilyen környezetben született meg az Ismeretlen Budapest sorozatunkban ma bemutatkozó Kertész-villa, a két világháború közti nyomdászélet élén állt Kertész Árpád családi otthona.
Az épület helyén korábban a nem csak íróként és költőként, de irodalomtörténészként is jelentős Gyulai Pál (1826-1909) jókora kerttel rendelkező, a Klemm-féle cég és a XIX. század végén kiépülő Rózsadomb közé szorult otthona állt, ami 1886-os tulajdonosváltása után, az azt megvásárló dr. Csetneki Jelenik Zsigmond lánya, Ada (más források szerint Adél) hozományaként került a Kertész család birtokába.
– írja az épületről a Gyulairól elképesztő terjedelmű, kétkötetes munkát jegyző Papp Ferenc.
Így tett tehát szert a nyomdász a korábban Doktor utca 216., a század első éveiben azonban már Tudor utca 5. számmal jelölt házra, melynek 1903-as lebontása előtt készült fotóit a feleség, Jelenik Adél őrizte meg az utókornak.
A nyomda
A Kertész Árpád (1871-194?) apja, Kertész (Gärtner) József (1837-1895) által 1863-ban alapított nyomda a kiegyezés utáni évek egyik legfontosabb magyar nyomdája volt: számtalan fontos magyar lap, így a Magyar Hírlap és a Reform mellett politikai röpiratok, tudományos munkák, magyar és német nyelvű útikalauzok, illetve és a Magyar Képzőművészeti Társulat díszes évkönyvei is szép számmal hagyták el a kapuit.
A legszebb évek azonban hamar elmúltak: a cég fennállása jó részében kisnyomtatványokat, illetve egyedi levélpapírokat gyártott, köszönhetően a sorra megjelenő vetélytársaknak, akik egyre nagyobb szeletet haraptak ki a magyar könyvgyártás tortájából, a hírlapnyomtatás piacát pedig a három éves szünete – az alapító az 1870-es évek végén, immár többgyermekes apaként úgy gondolta, banktisztviselőként könnyebben biztosítja majd családja megélhetését, de csakhamar visszatért az eredeti hivatásához – alatt pedig a hirtelen óriásira nőtt vállalatok uralták.
Kertész József 1895-ös halála után kilenc gyermeke közül az akkor még csak huszonnégy éves Árpád, valamint öccse, Lóránt vette át, a Kertész név pedig csakhamar fogalommá vált. Ez lett az első magyar magánnyomda, ahol szedőgép segítette a munkát, sőt, a fiatal vezetők az országban elsőként vezették be az alkalmazottak nyári szabadságolását is.
Az 1926-ban a közgazdasági élet terén tanúsított érdemei miatt kormányfőtanácsosi címet kapott Kertész végül egészen 1935-ig tartotta fenn a gazdasági világválságnak köszönhetően egyre fenntarthatatlanabbá vált nyomdát, de jóval több lábon állt annál, mintsem hogy ez megérintse: a magyar nyomdászati közélet mindenható vezetőjeként ekkor már ő irányította a Légrády testvérek a Pesti Hírlapot is készítő nyomdáját (előbbit 1917-től), az évtized végére pedig a Magyar Nyomdászok Társasága és az Ipartestületi Szék elnöki, illetve a Magyarországi Grafikai és Rokoniparosok Főnökegyesületének társelnöki székét is elfoglalta.
Halálának éve nem ismert.
A hirtelen felszabadult telket Kertésznek esze ágában sem volt teljesen beépíteni, így az egykori Gyulai-ház helyén ma három épület áll: a villa, illetve a következő években az ő közreműködése nélkül megszületett, 5/b. és 5/c. számmal jelzett bérházak.
A mára erősen megkopott, egykori bájának már csak halvány jeleit mutató, de mégis figyelemfelkeltő saroképület persze jóval magasabb szomszédai mellett is felhívja magára a figyelmet – főleg, ha az eredetileg a Magyar Dolgozók Pártja II. kerületi székházaként 1952-re megszületett, 1957 óta azonban a II. kerületi önkormányzatnak otthont adó szocreál óriás (ép.: Körner József) felől közelítjük meg azt, és először az egykori tulajdonosok által használt emeleti lakáshoz vezető lépcsősorral, illetve a nem csak az Országház és a Széchenyi lánchíd felé, de akár a Budavári Palota, a Gellérthegy és a Margitsziget felé is szuper kilátást nyújtó íves sarokerkéllyel találkozunk:
A helyzet ugyanakkor össze sem hasonlítható azzal, amit az 1905-ben beköltözött Kertészék láthattak, hiszen az épület akkor még jócskán kilógott a fák közül:
Az egyemeletes épület eredeti állapotában leginkább egy historizáló és szecessziós jegyeket mutató lovagvárra emlékeztetett, ezen pedig jócskán erősített a helyzete, hiszen az épp ezekben az években gyökeresen megváltozó képű, apró házak helyett sokemeletes bérházakkal – így többek közt egy művészházaspár szerelmének emlékével, lakások egész sorát is rejtő szabadkőműves páholyházzal, valamint a modernizmus világítótornyával – megtelő Margit körút fölé emelkedve tényleg főúrnak érezhették magukat az itt lakók.
A villa tervezőjét a nyomdász a századforduló hasonlóan vagyonos építtetőivel ellentétben nem a kor legfelkapottabb építészei közül választotta ki, hiszen egyszerűen csak felkérte a pályájának hajnalán járó unokatestvérét, Kertész K. Róbertet (1876-1951), aki érdeklődésével ellentétben – nyilvánvalóan nagybátyja kérésére, illetve a korabeli villaépítészet fősodrába illeszkedve – egy tőle igen távol álló épületet tervezett, hiszen a műegyetemi diplomájával a kezében távol-keleti tanulmányútra indult, hazatérése után a japán, kínai, thaiföldi, burmai és Sri Lanka-i (Ceylon) építészetről hosszú írásokat (1905-1906), sőt, egy saját fotóival teli albumot (1907) is jegyző, útja során begyűjtött tárgyait Hopp Ferenccel közösen a Nemzeti Múzeum egy kiállításán bemutató építész a tervek megszületésekor lélekben jó eséllyel még mindig az ázsiai szigetvilágban járt.
A tervező életútja
Az építéskor még csak húszas évei végén járó, ideje jó részében a Királyi József Műegyetem Ókori Építészeti Tanszékének tanársegédeként tevénykedő Kertész K. Róbert 1905-ben két évre a magyar falu építészete felé fordult, későbbi tervezőtársával, Sváb Gyulával (1879-1938) együtt egy terjedelmes albumban tette közzé a magyar népi építészetet és bútorművészetet bemutató írását.
Kertész K. Róbert élete jó részét a vallás- és közoktatásügyi minisztérium egyik jókora íróasztala mögött töltötte, hiszen harminckét évesen, 1908-ban az építési, 1922-1934 közt pedig a művészeti osztályt vezette, de egyetemi tanárként, államtitkárként is megpróbált rendet vágni a húszas és harmincas évek Magyarországában.
A tervezéssel sem hagyott fel teljesen: számtalan tervpályázaton vett részt, megvalósult épületei pedig koruk tökéletes lenyomatai – így a gödöllői premontrei gimnázium egykori főépülete (1923-1924, ma a Szent István Egyetem főépülete), az első újkori olimpián is részt vett, később azonban orvosként, illetve a magyar természetjárás és sísport hazai megteremtőjeként ismertté vált Wein Dezső (1873-1944) Vérmezőhöz közeli otthona (1911-1912), valamint a két világháború közti modern építészet legszebb példája, a Napraforgó utcai kísérleti lakótelep 9-11. számú háza (1931).
Az emeleti, hatszobás lakást Kertészék jó eséllyel egészen Budapest – a díszek jó részét, illetve a tetőszerkezetet elpusztító, a toronyszobát pedig a már említett sarokerkéllyé romboló – ostromáig lakták, de a földszinti ötszobás otthonban sem igazán cserélődtek a lakók.
1912-től legalább huszönöt éven át a Szívós család élt itt: a Podmaniczky utca 14-ben lévő Elektronikai anyagok raktárát vezető Szívós Ottó okleveles gépészmérnök nyomai a húszas-harmincas évek fordulójáig tűnnek fel a kor legnagyobb lapjaiban, az Országos Orvosi Kamara taglistáján is szereplő dr. Szívós Anna pedig még a harmincas évek is itt hajtotta álomra a fejét.
A tulajdonos családot kiszolgáló személyzet az alagsorban lévő inas- és cselédszobát használhatta, de ezek tőszomszédságában működött a konyha, illetve kaptak helyet az egyéb kiszolgáló helyiségek is.
Az államosítás után ezeket a szobák természetesen üressé váltak, de a lakásokban élők is lecserélődtek: 1950-ben már a furnérraktárát a Rákóczi tér szomszédságában, irodáját és telepét pedig az Árpád hídtól néhány lépésnyire fenntartó fakereskedő, illetve erdőtermelési és faipari szakértő Szabó Vilmos lakott itt, szomszédjába pedig ugyanebben az évben Gordon Géza hites könyvvizsgáló költözött.
Az épület a szocializmusban szokásos lakásmegosztásokat sem kerülte el: a lakások egyikét 1955-ben kettéosztották.
A Mechwart ligettől, illetve a Margit körúttól mindössze öt percnyire álló épület mai állapotát látva mindezek elképzelhetetlennek tűnnek, az erre tévedők jó része pedig nyilván nem tartja valószínűnek, hogy a környék száz évvel ezelőtt leginkább fényűzőnek számító villájával néz farkasszemet. Nehéz is lenne, hiszen az egész utcát kis híján a földdel egyenlővé tették a bombák és a fegyverek – az általuk okozott állapotokról a színház- és irodalomtörténész Rédey Tivadar (1885-1953) még verset is írt:
A ház felújítása már hosszú évtizedek óta várat magára, a helyzeten pedig az 1993-as védetté nyilvánítása sem javított: a díszek helyett ma inkább az ázásnyomok, illetve a stukkó- és vakolathiányok dominálnak.
Öröm az ürömben, hogy a folyamat az ötöslottó nyerőszámainak eltalálásával még könnyen visszafordítható, sőt, a helyreállítás évtizedes részletfotók hiányában sem lenne megoldhatatlan – köszönhetően annak, hogy a szecessziós és historizáló részletek ma is jól láthatók, így például a földszinti lakás tornácának ajtaján lévő tulipánok, vagy épp a kapu díszei:
Kérdés persze, hogy az épületbelső mennyit őrzött meg a nagypolgári miliőből, illetve hogy visszatérhetnek-e valaha a tornyok, valamint a mainál jóval magasabbra emelkedő tető? Reméljük a legjobbakat – így tesznek az épület sorsát szívükön viselő lakók is, akik nemrégiben a 172 négyzetméteres padlástér értékesítésével próbálták meg rendezni az épület sorsát. A ma is elérhető, de már inaktív hirdetésben így fogalmaznak:
Szorítunk, hogy sikerüljön a tervük!
