Kultúra ismeretlen budapest

Budai sínpárok tövében bújik meg egy elfeledett magyar olimpikon lovagregénybe illő otthona

Buda XVIII. és XIX. századi képét meghatározták az agyagbányák: a Széll Kálmán tér, a Mechwart liget, a Feneketlen-tó, valamint a Pasaréti úti Vasas Pasarét Sportcentrum helyén is óriási lelőhelyek várták, hogy kiaknázzák őket – tökéletes helyet választott tehát magának az 1785-ben Budára költöző Kuny Domokos (Dominique Cuny), aki a Krisztina körút mentén alapított majolika-, azaz porcelánüzemét alig néhány év alatt Magyarország legfontosabbjává tette.

Régen agyagbánya volt, ma Széll Kálmán térnek hívják
Kereszteződés, domb, agyagbánya, "Gödör", sportpálya, közlekedési csomópont, "Kalef", Moszkva. Ez a Széll Kálmán tér története.

Újító szelleme alig két évtized után azonban a vesztét okozta – a napóleoni háborúk korában járva hiánycikké vált az ón és az ólom, Kuny azonban megoldást talált a problémára:

feltalálta az ón és ólom nélküli mázat.

A gyártást sokkal olcsóbbá tevő találmányát nem akarta azonban megtartani magának, így József nádornak írt beadványában kijelentette: korrekt díjazásért az eljárást közkinccsé teszi, hogy mindenki használhassa.

Fajansz dísztányérok Kuny gyárából / in: Magyar Iparművészet, 38. évf. 4. sz., 1935

A jogi pályáról rövid idő után a művészetek felé fordult, a mára elfeledett művelődéstörténész-esztéta, Dr. Siklóssy László (1881-1951) a Magyar Iparművészetben (38. évf. 4. sz., 1935) megjelent tanulmánya szerint

József nádor a budapesti egyetemnek adta az ügyet szakvélemény céljából. Кitaibel Pál, a vegyészet és növénytan tanára és még három professzor vizsgálták meg a bemutatott edényeket és kijelentették, hogy nemcsak ónt és ólmot, hanem még egy harmadik fémet: antimont is tartalmaznak és így az egészségre ártalmasak. Ma már tudjuk, hogy a tanár uraknak nem volt igazuk. […] Megfelelő égetés esetén az antimon-máz éppoly kevéssé ártalmas, mint az ólommáz, amely helytelen kezelés mellett szintén mérgező hatású. A hivatalos tudósok azonban öndicsőségüktől elkábultan nem álltak meg a véleménymondásnál, hanem egyidejűleg javaslatot tettek: Kuny tiltassék el attól, hogy találmányát bárkivel is közölje, gyár a pedig vétessék zár alá.

Erre végül nem került sor, hiszen a híreket hallva a gyáros maga zárta be az üzemet, majd Bécsbe költözött, hogy ott, majd édesapja egykori munkaadójánál, a durlachi porcelángyárban tegye pénzzé a Budán elutasított ötletet.

Egyik helyen sem járt sikerrel, Ferenc császár azonban végül mégiscsak felfigyelt az ötletre, az általa megbízott tudósok pedig Kunynak adtak igazat. Az uralkodó utasítására a bécsi és holicsi porcelángyárak alkalmazni kezdték a technikát, a tényleges feltaláló azonban a kezében lévő gyártási engedély ellenére nem tudta élvezni a sikert: a pesti gyár időközben tönkrement.

„Emberi roncs volt, akit súlyos gátlások tartottak vissza attól, hogy visszamenjen abba az országba, ahol szakmájában olyan sikereket ért el, amilyenre — mint egy ember munkájára — senki más nem tudott hivatkozni. Ezért a hivatalos tudomány tizenkétévi kínszenvedéses haldoklást mért rá. Кuny, aki közben feleségét is elvesztette, 1822 februárjában halt meg a bécsi irgalmasrendi barátok kórházában” – írja Siklóssy.

Nem meglepő tehát, hogy a keramikus nevét hosszú évtizedekre elfelejtették, sőt, a kutatók még a századfordulón sem voltak egészen biztosak benne, hogy Budán valóban létezett-e porcelángyár. Az igazságot végül Siklóssy derítette ki, sőt az egykori gyár pontos helyét is meghatározta.

A mai Pásztor lépcső környékén állt épületeket sajnos elsodorta a Tabán 1933-1936 közti bontása, Kuny nevét 1953 óta azonban utca őrzi a közelben.

Emléktábla az utca elején – fotó: Kispados

A gróf Karátsonyi Guidó által építtetett, egykor a város legnagyobbjának számító Karátsonyi-palota mellett induló, a Déli pályaudvarra futó sínpárok feletti Márvány utcai felüljáróig tartó utca első pillantásra teljesen érdektelennek tűnhet, pedig a XX. század különböző korszakaiban született óriások közt egy igazi kincs bújik meg.

A Déli pályaudvar mögött állt egykor a főváros legnagyobb magánpalotája
Helyén kis híján a náci Németország birodalmi iskolája épült fel, de aztán közbeszólt a második világháború.

A minden bizonnyal „az én házam, az én váram” mondás inspirálta 11. számú ház középkori minierődként fúródik egy húszas évek végén született ötemeletes bérház, illetve a magyarországi irodaházlázat egy hajszálnyival megelőző, 1987-re elkészült hatemeletes óriás közé:

A jókora zárterkéllyel megbontott, kétemeletes épület érdekessége persze korántsem merül ki ennyiben, hiszen még a felületes szemlélő szeme egy pillanat alatt megáll a szűk lépcsőházának ablakai között álló, furcsa mázas kerámiaalkotáson.

Fotó: Vincze Miklós/24.hu

A Máriát és a jászolban fekvő kisdedet angyalok közt, virágok és gyümölcsök koszorújában ábrázoló tondó jó eséllyel a reneszánsz szobrászművészet egyik legnagyobb alakja, a firenzei Andrea della Robbia (1435-1525) egyik művének másolata.

Az épületdíszeknek szánt kör alakú kerámiákból a budapesti Szépművészeti Múzeum is őriz néhányat, így a gyűjteménybe jó eséllyel a múzeum alapításakor bekerült A gyermek imádását, ami egyértelműen közeli rokonságban áll a gazdagabban díszített másolattal:

Fotó: Szépművészeti Múzeum / Vincze Miklós/24.hu

A pécsi gyár és Andrea della Robbia

A Zsolnay Vilmos és fia, Miklós által világhírűvé tett gyárban számos della Robbia-mű másolata készült el a századfordulón. Ezek jó része ma is eredeti helyén áll – így például a SOTE II. sz. Gyermekgyógyászati Klinikájának 1908-ban elkészült Tűzoltó utcai tömbjén lévő, pólyába csavart kisgyereket ábrázoló tondó, melynek eredetije az építésekor árvaháznak szánt, ma reneszánsz alkotók műveit bemutató múzeumként működő Ospedale degli Innocenti árkádsorát díszíti.

 

A Kuny Domokos utcai tondóval megegyező, bár színpompásabb darabok ugyanakkor az ország több pontján is felbukkannak – a Köztérkép ezek közül a biatorbágyi Biai Szent Anna-templom plébániának, illetve a baranyai Husztót római katolikus templomának egyik falát említi.

Az 1912-ben készült tondót 2004-ben restaurálta a Zsolnay-munkákra specializálódott Csáki Klára (1952-), így egyáltalán nincs veszélyben, bár közelről nézve egyre több jel mutat arra, hogy az állapota a következő néhány évben újra egyre távolabb kerül majd a tökéletestől.

Fotó: Vincze Miklós/24.hu
Fotó: Vincze Miklós/24.hu

Azt, hogy nincs veszélyben, nyugodt szívvel elmondhatjuk a ma kevéssé ismert, a két világháború közti művészeti életben azonban létfontosságú szerepet betöltő Kertész K. Róbert (1876-1951) tervezte épületről is:

Fotó: Vincze Miklós/24.hu

A Királyi Műegyetemen építésszé lett, majd a Távol-Kelet minden zugát bejárt Kertész élete jó részét a vallás- és közoktatásügyi minisztérium egyik jókora íróasztala mögött töltötte, hiszen harminckét évesen, 1908-ban az építési, 1922-1934 közt pedig a művészeti osztályt vezette, de egyetemi tanárként, államtitkárként is megpróbált rendet vágni a húszas és harmincas évek Magyarországában.

Mindez nem jelentette azonban azt, hogy teljesen hanyagolta volna a tervezést – jó példája ennek a cikkünkben említett otthon, valamint számos tervpályázaton aratott győzelme, noha az álmok sokszor sosem váltak valósággá.

Az új Városháza 1940-ben kiírt pályázatán I. díjat kapott, Weichinger Károllyal közös munkája, amihez lebontották volna a ma a Főpolgármesteri Hivatalnak otthont adó, egykor kórházként és hadirokkantak otthonaként épült, később kaszárnyaként használt Invalidus-házat és környékét

Akadtak azonban kivételek: Sváb Gyulával (1879-1938) közösen álmodta meg a gödöllői premontrei gimnázium egykori főépületét (1923-1924, ma a Szent István Egyetem főépülete), egyedül pedig a két világháború közti modern építészet legszebb példája, a Napraforgó utcai kísérleti lakótelep 9-11. számú házát (1931), illetve nagybátyja, a magyar nyomdaipar meghatározó alakjaként számon tartott Kertész Árpád lovagvárra hajazó, mára jócskán átépített villájának (1904-1905) terveit készítette el.

Galéria
Fotó: Globetrotter19 / Wikimedia Commons

Művelődéspolitikai és építészi karrierje előtt – jó eséllyel nagybátyjának köszönhetően –, alig húszévesen az újságírók életébe is bepillanthatott: az első magyar olimpiai tudósítóként, a Pesti Hírlap színeiben a helyszínről izgulhatta ugyanis végig a Hajós Alfréd két győzelmét hozó 1896-os athéni játékok versenyeit.

Itt ismerkedhetett meg az építtető Wein Dezsővel (1873-1944), aki a Budai Torna Egylet 1894-ben magyar bajnokságot nyert versenyzőjeként gyűrűn, lóugrásban, korláton és nyújtón próbálta meg legyőzni a vetélytársait, a svájci és német tornászokkal szemben azonban alulmaradt. Érem nélkül tért tehát haza, de sportkarrierjét egyáltalán nem adta fel: a Torna Szövetségben betöltött pozíciója mellett a természetjárás és a sísport hazai megteremtésének éllovasává vált, 1897-ben megszerzett orvosi diplomájával a kezében pedig praktizálni is kezdett.

Az athéni olimpián résztvevő magyarok – a jobb oldalon, teljesen indokolatlannak tűnő módon pulóverben ülő alak Wein Dezső / fotó: Bulgarian Archives State Agency

A budapesti vízművek igazgatójának fiaként középosztálybeli családból származó Wein hamar a magyar sportélet fontos figurájává vált, újságcikkek és hosszú tanulmányok – így az úttörő Érzéstelenítés a fogászatban (1908) – egész sorát jegyző fogorvosként és sebészként pedig alig másfél évtizeddel az olimpia után megengedhette magának, hogy a Karátsonyi-palota és a Budavári Palota közelsége miatt előkelőnek számító környéken építtesse fel a családi fészket, ahová feleségével, a magát a sport világában épp úgy otthon érző – korábban atletizáló, teniszező és korcsolyázó – Becker Hildával együtt 1912-ben be is költözhetett.

Wein és Kertész kapcsolata ennyivel nem ért véget: az 1930-ban megjelent A magyar feltámadás lexikona az építtetőről szóló szócikke szerint

1919-ben az ő kezdeményezésére és az ő házában alakult meg a Fehér Ház és a Keresztény Nemzeti Párt,

utóbbinak pedig Kertész az alapító alelnöki tisztét töltötte be.

in: A magyar feltámadás lexikona, p. 1129

A házaspárnak négy gyermeke született, felhőtlen életüknek azonban a feleség súlyos betegsége, majd 1920. szeptemberében bekövetkezett halála vetett véget.

A tragédia után négy évvel, 1924 júliusában Wein megvált az épülettől. Új gazdája az ekkor a Bőr és Faggyu Értékesítő Rt., az Ancora Tengerészek Hajózási Vállalata, a Tauril Pneumatik Rt., a Magyar vegyipari Gépgyár Rt., illetve az Abonyi Artur Műszaki Kereskedelmi Rt. igazgatóságában is jelen lévő Országh Róbert és neje lett, új tulajdonuknak azonban nem örülhettek együtt sokáig: Országh 1928-ban ugyanis elhunyt, a ház tulajdonjoga pedig özvegyére szállt.

A Kossuth-szál

A Pesti Hírlap 1935. november 14-i száma szerint a ház helyén állt Kossuth Lajos 1848-es pénzügyminisztersége idején is használt nyári laka, ahol július 11-én elhangzott híres megajánlási beszédét megírta. Ebben kétszázezer újonc fegyverbe hívását, illetve pénzügyi segítséget kért, elindítva a harcokat:

 

“Ha ma mi vagyunk e nemzet ministerei, holnap mások lehetnek, ez mindegy; a nemzet ezzel a ministeriummal, vagy másikkal, kell hogy megmentse a hazát; de hogy akár ez a ministerium, akár a másik megmenthesse, a nemzetnek erőt kell teremtenie. Azért minden balmagyarázatok kikerülése végett egyenesen, ünnepélyesen kérem, midőn azt mondom, – hogy adja meg a képviselőház a 200,000 főnyi katonát s az erre szükséges pénzerőnek előteremtését. (Nyáry Pál felemelkedik helyéről, példáját az egész képviselőház követi, e szó „megadja!” harsog az egész teremben. – Szűnni nem akaró lelkesedés.) Uraim! mit mondani akartam, az, hogy ne vegyék e kérést a ministerium részéről ollyannak, mintha maga iránt bizalmat kívánna szavaztatni; – nem! a hazának megmentését akarta megszavaztatni; – meg akartam kérni önöket, uraim, hogy ha van valahol a hazában egy sajgó kebel, melly orvoslásra, ha van egy kívánság, melly kielégítésre vár: szenvedjen még egy kissé e sajgó kebel, s várjon még egy kissé e kívánság, – ne függesszük fel ezektől azt, hogy megmentsük, a hazát. (Zajosan kitörő helyeslés.) Ezt akartam kémi, de önök felállottak; s én leborulok e nemzet nagysága előtt, s csak azt mondom: annyi energiát a kivitelben, mint a mennyi hazafiúságot tapasztaltam a megajánlásban, s Magyarországot, a poklok kapui sem fogják megdönteni! (Szűnni nem akaró lelkesedés, helyeslés és éljenzés.)”

 

A teljes beszéd a Közlöny 1848. július 12-i számában, itt olvasható.

A nő jó eséllyel kiadta azt, így 1931-től már dr. Dolecskó János, az Egészségügyi és Jóléti Szövetkezet igazgatósági tagja élt a házban, hiszen ettől az évtől kezdve többször is itt tartották a szövetkezet évi rendes közgyűléseit. A következő változás két évvel később állt be, a budapesti ingatlantulajdonosok 1933-ban megjelent címtára szerint a tulajdonos a feleség dr. Dolecskó Jánosné, aki jó eséllyel egészen az államosításig (de legalább 1942-ig) tartotta kézben a ma helyi védettséget élvező ház sorsát.

Az épület fehér kerettel jelölve (a kép bal szélén a Déli pályaudvarból kifutó sínpárok, a jobb alsó sarokban pedig a Magyar Telekom székháza) / Fotó: Google Earth

Az 1946-1955 közti évek lakásmegosztásokat hoztak, és kialakult a mai többlakásos belső tér, az épület azonban szűkebb értelemben vett környezetével ellentétben – a Karátsonyi-palota helyén a Kohó- és Gépipari Minisztérium Tervező Intézete számára 1951-ben emelt, ma a Magyar Telekom székházaként működő szocreál tömb áll, a környék épületeit jórészt átalakították, sokukat pedig modern irodaházakra cseréltek le – kisebbfajta csodaként ma is a születésekor kapott képét mutatja az utca felé.

A Déli pályaudvar mögött állt egykor a főváros legnagyobb magánpalotája
Helyén kis híján a náci Németország birodalmi iskolája épült fel, de aztán közbeszólt a második világháború.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik