Kultúra

Eljön az idő, mikor minden emberi munkát gépek fognak elvégezni

Vincze Miklós
Vincze Miklós

újságíró. 2018. 08. 18. 14:00

A 80 éve megjelent első magyar robotregény, Az acélember tanítva szórakoztatta a harmincas évek végének fiatal olvasóit.
Korábban a témában:

Az első modern, magyar nyelvű magazin, a hetente megjelenő, képekkel teli Tolnai Világlapja szinte uralta a XX. század első felének magyar médiavilágát, hiszen az 1901-1944 között megjelent újság olvasmányos cikkekkel és rengeteg képpel volt tele, szépirodalmi rovatában pedig a kor legnagyobb írói, így Molnár Ferenc és Karinthy Frigyes írásai is megjelentek.

Tolnai Simon legnagyobb mutatványa
Az első modern, magyar nyelvű magazin története: több volt, mint egy bűvésztrükk, a vége mégis szomorú lett.

Az eladási számokat persze nem csak ezek emelték meg drasztikusan, hiszen a Tolnai volt az első lap, ami kisebb-nagyobb ajándékokat csomagolt a számokhoz: lehetett ez akár csak egy villamosjegy, a Tolnai Világtörténelme sorozat egy kötete, vagy épp egy, a kiadó által nyomtatott, kortárs magyar vagy külföldi írók által írt, legtöbbször minden korosztály számára élvezhető könyv is.

Nyolcvan évvel ezelőtt épp így került a lap mellé a Tolnai Világlapja felelős szerkesztőjeként dolgozó, de emellett Spencer Walls néven számos ifjúsági- és detektívregényt író Havas Zsigmond (1900-1972) munkája,

Az acélember, az első magyar robotregény,

melynek borítóját és belső illusztrációit a XX. század egyik kevéssé ismert, de sokat foglalkoztatott grafikusa, Sebők Imre (1906-1980) készítette.

A gyerekkorában, utcai járdára való rajzolás közben a festő-grafikus Pólya Tibor által felfedezett Sebők előbb a karikatúráival addigra már ismertté vált művész inasa, majd pártfogoltja lett: szegény családból származó fiúként esélye sem lett volna bejutni azokba a rajziskolákba, Pólya neve azonban belépő volt a legfelsőbb körökbe. Huszonhat évesen rossz anyagi helyzete miatt azonban meg kellett szakítania a tanulmányait – ekkor lett a Tolnai Világlapja munkatársa, de emellett olcsó regényeket és kisebb lapokat is illusztrált.

A második világháború után sem maradt munka nélkül: a Dolgozók Világlapjává átalakult Tolnai Világlapja megszűnése után olcsó ponyvákat, napilapokat, az úttörőknek szóló Pajtást, a képregényfüggőket rejtvényekkel ellátó Fülest, valamint propagandakiadványok egész sorát illusztrálta, sőt, még diafilmekre – így az Apja fia című propagandafilmre (1951), a Ben Hurra (1962) vagy épp a Marco Polo kalandjaira (1960)  – is maradt ideje. Az 1956 után hirtelen nagyra növő magyar képregényvilágba bekapcsolódva tíz éven át a Magyar Ifjúság (1957-1967), tizenöt évig pedig a Népszava (1962-1977) képregényrajzolója volt, de saját köteteket is kiadott.

1980-ban, röviddel 74. születésnapja után hunyt el.

Na de térjünk vissza Az acélemberre, amit a lap ingyenes mellékleteként 1937 decemberétől 1938 tavaszáig érhettek el az olvasók. Sokan élhettek is a lehetőséggel, hiszen a lapszámok többek közt így hirdették a regényt:

“Második mellékletünk Havas Zsigmond “Az acélember” című páratlanul érdekes ifjúsági regénye, amelyet 128 oldal terjedelemben, pompás eredeti illusztrációkkal és többszínnyomású címlappal adunk. A modern technika varázslatos, ördöngős vívmányaiért rajongó mai ifjúságról és a mai ifjúságnak szól a regény, a robotemberről, a kincskutató varázsvesszőről és egy csapat vidám, külvárosi fickó izgalmas kalandjairól. Havas Zsigmond új ifjúsági könyve igazi kalandregény, amely azonban nemcsak szórakoztat, hanem tanít is. A felnőttet és a kisfiút egyaránt lebilincseli.”

(Tolnai Világlapja, 1937. december 8., p. 31.)

A történet az ajánlószöveggel ellentétben a felnőttek számára annyira talán mégsem lehetett lebilincselő, a tizenéves fiúk azonban jó eséllyel tényleg oda voltak érte – köszönhetően az abban leírt izgalmas kalandoknak, a már akkor is a fiúk álmát jelentő robotnak, illetve természetesen annak, hogy a történet nem egy ismeretlen nagyvárosban, vagy a már unalomig ismert belvárosi utcákon, hanem az elrejtett kincsekről szóló legendákkal teli Kőbányán játszódott.

A sztori

Havas a rövid – alig százharminc oldalas – könyvben bemutatta a kor több új találmányát, így például a fémkeresőt, amivel már a regény első oldalain találkozhatunk: a gimnazistákból álló, kalandokat kereső hatfős fiúcsapat egyik tagja, Opál Sanyi ugyanis egy ilyen, a könyv megjelenése előtt mindössze alig néhány hónappal szabadalmaztatott eszközzel keres kincset az Óhegy oldalában nyújtózó, szőlőföldeket felváltó réteken.

A rég eltűnt kőbányai szőlőskertekre emlékeztet a főváros utolsó csősztornya
A filoxérajárvány és a város fejlődése által elpusztított kőbányai szőlőkből egykor évi egy-másfél millió liternyi bor is született, ma viszont már semmi sem emlékeztet rájuk – leszámítva az Óhegy tetején lévő aprócska tornyot.

A varázsvessző

“Persze azelőtt babonával magyarázták a varázsvessző hatását és mindenféle hókusz-pókuszt csináltak vele. Mostanában azonban nagyon komoly tudósok kísérleteznek vele és a régi mogyorófavessző helyett műszert használnak.  Nézzétek ezt a műszert, amelyet én csináltam. Ezeket a magnélküli tekercseket ismeritek a rádiótechnikából… A tekercsek körülveszik a kis műszert, amely egy szabadon lengő mágnestűből áll… Ha most ezt a készüléket a kezembe veszem és elindulok, mondjuk itt a réten, akkor esetleg víz, vagy fémágyazatokra bukkanok. Ahol ilyenek vannak, ott úgynevezett földáramok keletkeznek, amelyek a műszer tekercseiben áramot indukálnak és ezek kitérítik a mágnestűt…”

Legnagyobb meglepetésükre tényleg kincsre bukkantak: elásott, lopott ezüstholmikra, amikért kisvártatva visszatértek a tolvajaik, egy rendőr a színen való megjelenése azonban véget vetett a további bonyodalmaknak.

A találmány sikerét látva a fiúk másnap úgy döntenek, meglátogatják az otthonában fura kísérleteket végző, a környékbeliek által csak varázslóként emlegetett híres feltaláló-tanárt, dr. Veres Győzőt. A férfi nem volt otthon, két, a kertben ülő unokahúga pedig nem engedhette be a fiúkat a rejtélyes házba.

A csapat két tagját, Mayer Tónit és Zab Karcsit ez persze egyáltalán nem érdekelte, így ők a ház hátsó frontján felfedezett, meglepő módon nyitott ajtón jutottak be az épület teljesen fénytelen szobájába.

Kiszökni már nem tudtak, köszönhetően annak, hogy az ajtó egyszerűen bezáródott mögöttük. Nem volt tehát más választásuk, mint továbbmenni, és felfedezni a házat. Néhány perc múlva egy ajtó elé értek, ami lassan kinyílt előttük, egy sejtelmes fénybe burkolózó laboratóriumot, és egyben az első magyar robotot felfedve a fiúk előtt:

A gépszörnyeteg

“A mély és fekete sötétség már megszűnt és most halvány fény derengett előttük. Ebben a fényben hatalmas termet pillantottak meg, amelyben különös gépek, bútorok és tárgyak magasodtak a mennyezet felé. Egymás kezét fogták, amikor a második ajtó küszöbét átlépték, de ugyanakkor újra ijesztő dolog történt: hangot hallottak. De milyen hang volt! Bömbölt és rikácsolt egyszerre.

– Mit kerestek itt? – hallották. – Vakmerő betolakodók vagytok és jaj nektek!

A két fiú remegni kezdett és tágrameredt szemmel nézett szét a halvány fény mellett, de sehol sem láttak emberi lényt.

– Lépjetek hármat előre! – parancsolt rájuk az előbbi hang és ők rémülten engedelmeskedtek.

– Állj! – hangzott az újabb utasítás és ebben a pillanatban vakító világosság támadt a teremben.

Semmit sem láttak ennek a teremnek a csodálatos berendezéséből, nem látták a hosszú márvány pultot, a lombikokat és csillogó elektromos gépeket, nem látták a hatalmas üvegszekrényeket, a különböző furcsa szerkezeteket, motorokat és kemencéket, ők csak egyet láttak, ami azonban mindennél félelmesebb és borzalmasabb volt.

Rögtön azután, hogy a teremben világosság támadt, tekintetük egy soha nem látott szörnyre esett. Emberi alakja volt. Különös, otromba lábakon hatalmas test, a vastag nyakon furcsa, hengeralakú fej nyugodott és az egész alak csillogó-villogó acélból volt. Az acélszörny ott ült a fal mellett, acéltrónuson. Két szeme helyén, két apró villanyégő izzott.

Amikor a fiúk megálltak előtte, az acélember felállt, felemelte jobbját és rájuk mutatott.

– Most ott maradtok, ahol vagytok! – kiáltott rájuk. Ha mozdulni mertek, vagy ha bármihez hozzányultok, a halál fiai vagytok. Jaj nektek azért, hogy ide bemerészkedtetek. Minden mozdulatotokat lesem és hiába is tesztek bármilyen menekülési kísérletet, a két zárt ajtón keresztül nem tudtok a szabadba jutni…”

A fiúk könyörögni kezdtek (“Kérem szépen, tessék kibújni abból a vasból… Szeretnénk hazamenni…”), hiszen meg voltak róla győződve, hogy egy ember ül a belsejében, aki csak rájuk akar ijeszteni – azt azonban semmi sem hatotta meg. Lassan hátrálni kezdtek, a gép azonban visszaparancsolta őket az addigi helyükre, biztosítva őket arról, hogy igenis figyeli minden mozdulatukat.

A kínos perceket végül az időközben hazaérő idős tanár szakította meg, aki a csoport kapunál maradt tagjaival együtt lépett be a házba, melynek előcsarnokában lévő, izzókkal teli táblán jól látszott: valaki belépett a laboratóriumba, a csoport így azonnal a gépekkel teli szoba felé vette az irányt.

Útközben az önműködő ajtók működésére is fény derült, köszönhetően a fémkeresőt feltaláló fiúnak, aki egyik társával osztotta meg a titkot:

“– Láttad, önműködő ajtó! Megszakítottuk az infravörös fénysugarat, az elrejtett fotocella működni kezdett és a láthatatlan szerkezet feltárta az ajtót.

– Én semmilyen vörös fényt nem láttam.

– Nem is láthattad, mert a vörösön aluli fény láthatatlan.”

A két vakmerő fiú kiszabadult tehát a robot fogságából, a csoport pedig újra egyesült. A tanár hamarosan meggyőződött Opál Sanyi rátermettségéről, és hamarosan kiderült, hogy az előző este megtalált arany- és ezüstkincseket néhány nappal korábban épp a feltalálótól lopták el.

Az idős férfi épp a fiúk jutalmán törte a fejét, mikor az egész házban elment az áram, egy távoli szobából pedig a fiatal lányok egyike kiáltott segítségért. Természetesen a tolvajok tértek vissza, akik a nyitott ajtón való bejutást követően első dolguk volt lekapcsolni az áramot, sőt, egyikük a kapcsolótábla felé induló lányt is elkapta.

A fiúk azonnal akcióba lendültek: a villámgyors Opál Sanyinak sikerült újra fényt csinálnia, a többiek pedig a két betolakodó felé indultak. Kisvártatva megjelent a gépember is:

“A bozontoshajú lerázta magáról támadóit, és éppen felemelte öklét, hogy lesújtjon Zab Karcsira, amikor tekintete véletlenül a nyitott ajtóra tévedt. Ökle megállt a levegőben, szeme kimeredt és szájából állati ordítás tört elő. Borzalmas látvány rémítette meg.

A küszöbön csillogó, acéltestű emberi szörnyeteg állott. Szeme helyén vörös fény égett. Feje tetejéről kékes szikrák pattantak. Acélteste megremegett az ajtókeretben, majd amikor lábát lomhán felemelte, talpa nagyot csattant az előcsarnok kőkockáin.”

A betörők nem meglepő módon kereket oldottak, a gép pedig szintén a kert felé indult. Nem a két férfit követte azonban, hanem az út felé indult:

“Két szeme vörösen világított és minden lépésénél nyikorgott a lába. Nem nézett feléjük, hanem egyenesen kiment az útra. Ment, mint aki megszabadult bilincseitől és most örül a szabadságnak. Az úton autó közeledett. Reflektorának fénye visszaverődött a gépember csillogó testéről. Hangos tülkölést halottak.

A kocsi vezetője fékezett, de már késő volt. Az autó sárhányója elkapta az acélembert. A gépember megtántorodott és már-már azt hitték, hogy elveszti egyensúlyát és végigzuhan a földön, de nem… Megfordult a tengelye körül, aztán tovább folytatta útját…”

A tanár még mindig nem bukkant fel a ház előtt, a fiúk pedig futni kezdtek az egyre távolodó robot után. Először Opál Sanyi érte el az egykori agyagbánya miatt megszületett szakadék felé haladó gépet, majd ráugrott, megpróbálkozva a kikapcsolásával – sikertelenül. Az utolsó pilanatban ugrott le a semmibe lépő robot hátáról, elkapva a szakadék szélét. Barátai épp jókor érkeztek, hogy megmenthessék, a gépember azonban nagy csattanással ért le a gödör aljára.

“Mintha villámlott volna odalent… Egy pillanatra kékes szikrák fénye világította meg a tó vizét, azután hirtelen mélységes csönd és sötétség támadt. Mintha a békák is abbahagyták volna a kuruttyolást és a tücskök sem ciripeltek volna…”

A gép azonban nem tört darabokra, sőt, a horpadásokon túl mindössze egy lábát vesztette el. A fiúk úgy döntöttek, visszaviszik azt a tanárnak, aki cserébe felajánlotta: másnap együtt szedhetik darabokra a gépembert, hogy lássák, milyen súlyos sérüléseket szenvedett.

“Túlzás nélkül merem állítani, hogy az automaták évről-évre jobban elterjednek és el fog jönni az az idő, mikor minden emberi munkát és tevékenységet gépek fognak elvégezni. Az embernek nem lesz más dolga, mint hogy felügyeljen a gépekre.”

Kiderült az is, hogy a feltaláló egy előző évben kiírt robotépítési versenyre építi a gépembert, aminek fél éven belül el kell készülnie, hogy aztán Londonban, vetélytársaival együtt mutatkozhasson be. Veres doktor bevallja, hogy egyáltalán nem biztos a műve sikerében, hiszen nem talált neki ideális célt. Opál a kincskeresést, azaz saját munkája, a fémkereső a robot kezébe helyezését ajánlja, ezt pedig a feltaláló is kitűnő ötletnek tartotta.

A korábban a hátsó kapun át a házba lopakodó két fiú időközben eltűnik a társaságból, és valami rejtélyes dolgon törik a fejüket. Néhány nap múlva elő is álltak a saját gépemberükkel, Mukival, amiről persze egyetlen pillanat alatt kiderült, hogy mindössze a testébe tett, bekapcsolt rádiónak köszönhetően énekel. A valódi gépember szétszedése persze továbbra sem érdekelte őket, így a többiekkel ellentétben inkább a kőbányai agyagbányák és borospincék nyomaként megmaradt földalatti barlangok egyikébe indultak kincset keresni, de nyilvánvalóan eltévedtek, és csak egy, a környéken kolduló idős asszony segítségével tudtak megmenekülni.

Másnap persze ők is feltűntek a tanár házában, a munka helyett azonban újra inkább a ház felfedezéséhez támadt kedvük – egészen addig, míg egyiküket egy ajtó előtt foglyul nem ejtette két jókora acélpánt.

A következő hetek lázas munkával teltek, Opál Sanyi pedig lassan a tanár társává vált, aki még a fiú taníttatásának költségeit is magára vállalta. Lassan el is készült a kezében varázsvesszőt tartó gép, a Varázsló, ami sikerrel vizsgázott a próbaútján:

megtalálta az egykor a kertben állt, évekkel korábban betemetett kutat.

A gép másnap több darabban, néhány jókora dobozba rejtve indult útnak London felé, rövidesen pedig a tanár is követte őt. A siker nem maradt el: a gép egy mindössze félórás sétával jókora széntelepet fedezett fel. Az angol lapok el voltak ragadtatva tőle, sőt, a kiállítás nagydíját is neki ítélték volna.

Így is történt: a Varázsló kapta az első díjat, a tanár táviratában pedig Londonba hívta Sanyit, hogy együtt vehessék át a díjat, ami nem csak százezer pengővel, de nem kívánt figyelemmel is járt – feltűnt ugyanis egy amerikai férfi, Mr. Blake, aki egyre nagyobb összegeket kínált a gépért, hogy azt Amerikába szállítva belépőjegyért mutogassa.

Veres doktornak a felajánlott jókora vagyon és az erősködés ellenére sem volt eszében megválni tőle, de Blake ezt persze nem hagyta szó nélkül.

“– Szerencséje van, hogy nem vagyunk Amerikában – suttogta az amerikai, mielőtt elment volna. – Odaát másképpen intéztük volna el ezt az üzletet…

– Engem nem lehet megijeszteni – válaszolta Veres hidegen. – De különben sem törődöm, hogy Amerikában hogyan szerezné meg a gépemberemet…

– Vigyázzon! Ezt még megbánhatja! – fenyegetett az amerikai és dühösen elment.”

A két feltaláló azt hitte, hogy a vita ezzel véget ért, ennél nagyobbat azonban nem is tévedhettek volna, hiszen a másnap szállodai szobájukba szállított, szétszerelt gép harmadnapra eltűnt. A pincér leírása alapján beigazolódott a legrosszabb rémálmuk:

Blake magát a doktor által megbízott szállítónak feltüntetve néhány felbérelt munkással együtt elvitte a Varázslót.

A rendőrség kisvártatva megtalálta a szállításhoz használt teherautót, néhány órával később pedig egy raktárban a gépet rejtő üres dobozokra is rábukkantak. Közel volt a Varázsló, Blake és a segítői is: Sanyi vette észre őket egy közeli domb oldalában.

“Az acélember nem sietett. Úgy járt, mint mindig. Lassan, ődöngő léptekkel és ez, úgylátszik, nem elégítette ki az amerikait. Megtehette volna, hogy sorsára bízza a gépembert, de még mindig abban reménykedett, hogy el tudja szöktetni üldözői elől. Dühös volt, amiért a gépember lassan cammog, ezért néhányszor alaposan hátba vágta a lopott jószágot. Ilyenkor a “Varázsló” mindig megbillent, de mivel éppen a dombra mentek felfelé, nem történt baj.

Más volt a helyzet, amikor már lefelé mentek a dombról. Blake nagyot lökött a gépemberen, mert azt hitte, hogy gyorsabban fog menni és akkor megtörtént a baj, amire az amerikai nem számított. Az acélember megbillent, elvesztette egyensúlyát és eldőlt. Blake belekapaszkodott és a következő pillanatban mind a ketten a földre zuhantak.

– Jaj! – kiáltotta Blake ijedten, és rémületében még görcsösebben kapaszkodott a gépbe, amely teljes súlyával rádőlt és a következő pillanatban lefelé kezdett gurulni a dombról. Az amerikai két cinkostársa rémülten állt a dombon és kimeredt szemmel nézte az ijesztő látványt.

A gépemberből szikrák pattantak ki, sistergés hallatszott, az acéltest csörömpölt és úgy látszott, mintha “Varázsló” kapaszkodna az amerikaiba és nem fordítva. A domb alján a gépember elterült és amikor Veres odafutott, észrevette, hogy Blake alatta fekszik, mozdulatlanul, élettelenül.”

Blake túlélte a zuhanást, a rendőrök pedig letartóztatták. Varázsló kisebb karcolásokkal élte túl a zuhanást, mindössze a varázsvesszőt tartó jobb karja görbült meg, a csodaeszköz pedig kilazult, a történet azonban elég volt ahhoz, hogy a robot másnap minden újság címlapjáról nézzen vissza. Üzletemberek tucatjai rohamozták meg Verest, hogy adja el nekik a gépet – köztük egy bányavállalat is, melynek a doktor megígérte, új, javított példányt készít a Varázslóból.

Hazatérésük után önjelölt, találmányaikat bemutatni vágyó, segítséget kérő feltalálók tömege ostromolta meg a doktor házát, akiket végül a fiúknak kellett kiszorítani a kertből, az élet ezután azonban visszatért a régi kerékvágásba: a fiúk újra mind együtt voltak, kalandok helyett azonban csak ültek az agyagbánya szélén, és arra gondoltak, mi lesz belőlük, ha felnőnek…

Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk

A hirtelen lezárt sztori nyilvánvalóan nem tett jót a könyvnek, egy ifjúsági regény azonban a harmincas években sem lehetett teljes némi útravaló nélkül: Havas úgy érezte, fontos tudatosítani a leendő olvasókban, hogy a tizenévesek élete nem csak kaland és szórakozás, a tanulás pedig mindennél előrébb való.

Az első magyar robotregény persze ezzel együtt is teljes, sőt, még mai szemmel is szórakoztató, Sebők Imre címlapra és a belső oldalakra tervezett drámai grafikái pedig még jobban kiemelik azt a két világháború közt született szórakoztató irodalom tengeréből.

A XXI. század

A robotok azóta a mindennapok részévé váltak: a gyári munkások helyét számtalan esetben gépek vették át, speciális gépek agyműtétet végeznek a sebészek helyettegy brit szupermarketben már gépek vásárolnak be helyettünk, az emberi arcú, beszélgetéseket elemző, és meglepően élőnek tűnő Sophia állampolgárságot kapott, sőt, akár már mi is kiborggá válhatunk.

Budapesten járt a robot, aki azt mondta, elpusztítja az emberiséget
Sophia is előadott a Brain Bar utolsó napján.
futuristic female cyborg, black glossy latex and gold textured, steam punk style
Már nem sci-fi: öt lehetőség, amivel bárki kiborggá válhat
A robotikus protéziseken túl már számos izgalmas fejlesztés létezik a testhekkelésre, azaz a „biohackingre”. Mutatunk pár megoldást.
vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Fotó: Bielik István / 24.hu
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.