Kultúra filmkritika
ENT_LD_221116_02862.NEF

A háború a normális, a béke a kivétel

Kránicz Bence
Kránicz Bence

újságíró. 2018. 05. 10. 10:12

Készült egy feszült és kemény film az 1976-os entebbei túszdrámáról. A 7 vérfagyasztó nap képes bonyolultan láttatni az arab–izraeli konfliktust, de olcsó moralizálásba csúszik.

Az 1976-os entebbei túszmentő akcióról rögtön az események után készült két amerikai tévéfilm és egy izraeli produkció, azóta viszont most először, negyven évvel később dolgozták fel a történteket. José Padilha filmje voltaképpen a semmiből jött, az elkészítését mégis indokolhatja, hogy az arab–izraeli konfliktusra máig nem született megoldás, sőt most távolabbi lehetőségnek tűnik a béke, mint a kilencvenes években.

Az ellenszenvesen hatásvadász magyar címet kapott 7 vérfagyasztó nap (7 Days in Entebbe) lenyűgöző táncjelenettel kezdődik, amelyben egy izraeli kortárstánc-társulat, a Batsheva Dance Company tagjai egy pészahi zsidó énekre alkalmazott koreográfiát mutatnak be. A tánckar egyik tagja a történet egyik szereplője, de a társulat és a produkció hangsúlyosan a mához kapcsolja a betétet. A 7 vérfagyasztó nap akkor a legjobb, amikor hasonló eszközökkel érvel amellett, hogy az izraeli-palesztin háború egyrészt egy olyan hálózatba kapcsolódik, amelynek nemcsak a konkrét összecsapások, hanem azok művészi reflexiói is a részét képezik. Másfelől ez a megoldás azt is mutatja, hogy a hetvenes években lezajlott események hatása ma is érezhető, az az izraeli, illetve palesztin kollektív tudat, amely éppen a háborúban talál önigazolást, ugyanúgy meghatározza a mindennapokat.

ENT_LD_281116_04622.NEF
Fotó: 7 Days in Entebbe

Ilyen szempontból jót tett a filmnek, hogy egy kívülálló, a brazil Padilha rendezte, aki korábban az Elit halálosztók sorozat két részével bizonyította, hogy a bűnözést, az erőszakot képes nagyobb társadalmi rendszerek elmaradhatatlan, és éppen ezért akár kormányzati eszközökkel is szított elemeként láttatni. Kicsit olyan ez, mint a Drót című sorozat, csak a 7 vérfagyasztó nap nyilván nem annyira komplex. De Padilha ezúttal is utal rá, hogy szerencsétlenebb helyeken a háború nem a békét időnként felváltó anomália, hanem maga a rendszer. Nem rendkívüli esemény, hanem strukturális alap.

1976 nyarán két szélsőbaloldali német és két palesztin terrorista térítette el a Tel Avivból Párizsba tartó repülőgépet. Váltságdíjként ötmillió dollárt kértek és azt, hogy engedjenek szabadon 53 palesztin, vagy a palesztin ügyet támogató ellenállót. Az ugandai Entebbében, a teljesen megbízhatatlan, véreskezű Idi Amin országában szálltak le. Egy héttel később rajtuk ütöttek az izraeli kommandósok – nem írom le, hányan és kik haltak meg, utána lehet olvasni, de aki fejből nem emlékszik erre, az inkább izgulja végig a filmet. Izgulni egyébként akkor is lehet, ha ismerjük a túszdráma végkifejletét, mert Padilha végig képes fenntartani a feszültséget. Az elsősorban drámaíróként dolgozó, de a ’71 című kemény brit thrillert is jegyző Gregory Burke forgatókönyve úgy épül fel, hogy a „hősszerepet” fokozatosan helyezi át az egyik német terroristáról Jichák Rabin izraeli miniszterelnökre. A hősszerepet azért tettem idézőjelbe, mert természetesen egyikük sem hős, csak figurák, akikkel lehet azonosulni. Amúgy mindketten hisznek az igazukban, teszik a dolgukat.

ENT_LD_201216_08449.NEF
Fotó: 7 Days in Entebbe

A 7 vérfagyasztó nap a témája miatt és részben stílusában is Steven Spielberg filmjére, a Münchenre emlékeztet, amely az 1972-es túszdráma utáni izraeli megtorló akciókat mutatta be. A München stílusa elegánsabb és nagyvonalúbb, de a díszletezés és az atmoszférateremtés Padilha filmjében is hasonlóan jól sikerült: sárgásbarna, szemcsés képek, a folyton cigarettázó férfiak miatt mindenütt szálló dohányfüst, és faberakásos irodai, reptéri helyszínek teremtik meg a hitelesség illúzióját. A színészi gárda egységesen kiváló. Padilha jó érzékkel épít arra a termékeny feszültségre, hogy Daniel Brühl eltökélt terroristaként is minden stáb legszimpatikusabb figurája, de a Rabint megformáló Lior Ashkenazi is mindent megmutat, ami néhány jelenetben megmutatható abból, hogyan nyomasztanak a döntési helyzetek egy roppant felelősségű politikust. Ráadásul csak a stáblista előtt derül ki, hogy az egyik mellékszereplőből is fontos politikus lett később, de hagyom, hogy a külpolitika iránt érdeklődő olvasók meglepődjenek.

Ám a 7 vérfagyasztó nap számos erénye ellenére sem válik igazán átütő erejű filmmé, sőt végső soron a München színvonalát sem éri el. Elsősorban azok a direkt kiszólások, kamerába szavalt erkölcsi eszmefuttatások nehezítik el a filmet, amelyeket sajnos Padilha képtelen volt kihagyni a filmből. A német terroristák vívódását, Rabin dilemmáit, az izraeli–palesztin konfliktus örvényszerű természetét akkor is pontosan értjük, ha a szereplők nem folytatnak róluk papírízű párbeszédeket. Egy alkalommal az egyik német gépeltérítő, Brigitte Kuhlmann (Rosamund Pike) egészen konkrétan egy süket telefonba mondja, hogy mi bántja őt. Bántóan primitív és az egyébként intelligens filmben kifejezetten disszonánsnak ható jelenet. Ez a legsúlyosabb hiba, de sajnos nem egyszeri tévedés, Padilha vagy a producerei máskor is szükségét érezték, hogy a túszdráma emberi oldalát, az egyénekre nehezedő nyomást minél harsányabb eszközökkel hangsúlyozzák.

A 7 vérfagyasztó nap ettől még meglehetősen jó film marad, azoknak pedig egyenesen kihagyhatatlan, akiket érdekel az izraeli politika és a közel-keleti helyzet. Feszült, szikár thrillerként, dús atmoszférájú dokumentumdrámaként is működik Padilha rendezése. Csak azokat a puhára csócsált tanulságokat kellett volna józanul kivágni a filmből.

7 vérfagyasztó nap (7 Days in Entebbe), 2018, 107 perc. 7,5/10

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.