A héten a mozikba kerülő Vörös veréb egy része elvileg Oroszországban játszódik, a film készítői azonban egy pillanatot sem forgattak ott, hanem budapesti, dunaújvárosi és pozsonyi helyszínekkel helyettesítették a moszkvaiakat. Olcsóbb megoldás, arról nem is beszélve, hogy Magyarországon például már tényleg önálló iparágként kiépült a filmeseket fogadó infrastruktúra, fölösleges csak ezért elutazni Moszkvába, főleg, ha a film amúgy is részben Budapesten játszódik. Számos példát találhatunk rá a filmtörténelemből, hogy városok egyéb városok dublőrjeiként szerepelnek produkciókban, és ebben Budapest az élen járt az utóbbi két évtizedben: a Korda Stúdió honlapján is úgy hirdetik a várost, hogy „Budapestből lehet Amszterdam, Berlin, Buenos Aires, London, Párizs, Bécs vagy Moszkva is”.
Volt idő azonban, amikor nem szimpla takarékossági vagy logisztikai szempontok, hanem politikai okok döntöttek a forgatási helyszínekről. A hidegháború idején nyugati produkciók csak kivételes esetekben forgathattak a vasfüggöny túloldalán, ezért a filmeseknek máshol kellett megtalálniuk Moszkvát, Leningrádot vagy éppen Kelet-Berlint. Ezek a filmek ráadásul általában nem is állították be pozitív színben a szocialista rendszereket, úgyhogy alapból esélytelen lett volna elvárni a szovjet hatóságoktól, hogy forgatási lehetőséget biztosítsanak ahhoz, hogy mondjuk a KGB politikai ellenállókat üldöz. Ráadásul nemcsak a megfelelő helyszín keresése volt a filmesek feladata, hanem egy olyan világot kellett életre kelteniük, amiről sokszor nem is igazán voltak információik. Nézzük, mennyire sikerült vagy éppen nem sikerült a filmeseknek kreatívan megoldani ezt a problémát a szovjet-amerikai szembenállás évtizedeiben.
Orosz tél a spanyol nyárban (Doktor Zsivágó, 1965)
Borisz Paszternak regényét betiltották a Szovjetunióban, tehát nulla százalék esélye volt annak, hogy David Lean rendező a tényleges helyszíneken forgathatta volna le a könyvből készült nagyszabású filmjét. A Doktor Zsivágót ezért nagyrészt Spanyolországban forgatták, de néhány jelenet forgott Finnországban is, sőt, még Kanadába is utazott a stáb néhány téli snitt kedvéért. A film oroszlánrészét azonban spanyol területen forgatták, amit számos tényező nehezített: nem elég, hogy nyáron forgatták a téli jeleneteket, de azon a nyáron rekordmeleg volt Spanyolországban, így műhóban izzadtak a színészek vagy a partizánokat játszó statiszták.
A moszkvai jelenetekhez az alkotók egy Canillas nevű, Madrid melletti kisvárosban felhúztak egy Patyomkin Moszkvát, ahová még villamossíneket is telepítettek. A híres jelenetben a jégpalotává fagyott varikinói ház belsejét viasszal vonták be, a padlót belepő havat pedig szalicilsav-porral (ebből készül az aszpirin is) és szappanreszelékkel helyettesítették. A több mint tíz hónapig tartó forgatás után azonban kárpótolta az alkotókat a nehézségekért az öt Oscar-díj, és persze az is, hogy ez lett minden idők egyik legtöbb bevételt hozó filmje Észak-Amerikában. Utólag persze joggal tűnhetnek sterilnek a műtermi hátterek, mint ahogy a színészek lehelete sem látszik, de a körülményekhez képest egész jól pótolták az orosz telet.
Trabant helyett Volkswagen (Szakadt függöny, 1966)
Alfred Hitchcock már karrierje alkonyán készítette ezt a filmet, melyet nem szokás a legjobbjai közé sorolni, sőt ő maga sem volt vele igazán elégedett. Az NDK-ban információkat szerző, majd onnét nyugatra menekülő atomtudós története azonban nemcsak hogy laposnak hatott a virágkorát élő James Bond-franchise-hoz képest, de a szovjet megszállás alatt lévő Kelet-Németországot sem sikerült hűen bemutatni. Persze Hitchcock filmjeinek sosem a realizmus volt az erényük, de a Szakadt függönyben bemutatott NDK egy laza, félanarchikus ország benyomását kelti, ahol ellenállók zavartalanul üzemeltetnek egy egész hálózatot, a Stasi-ügynökök reménytelen hülyék, rendőrök lövöldöznek fényes nappal kalasnyikovval a nyílt utcán, és teljesen hétköznapi, hogy egy buszt szovjet katonaszökevények rabolnak ki.
Ehhez képest már apróság, de a gyakorlott kelet-európai nézőknek kiszúrja a szemét, hogy az alkotók arra sem figyeltek oda, hogy a Nyugat-Berlinben felvett kelet-berlini jelenetekben letakarják a üzletek gazdag kirakatait és portáljait, vagy a Volkswageneket Wartburgokra vagy Trabantokra cseréljék le. A fenti jelenetben is Mercedesszel furikázzák a nyugatról megszökő Paul Newmant a szállodájához, ahol csupa jól öltözött ember fogadja, meg persze az amerikai filmekből ismert ballonkabátos fotóriporterek. Ha ilyenek lettek volna a szocialista mindennapok, jóval kevesebben próbáltak volna átmászni a falon.
Magyar statisztákkal a szovjetek ellen (Egymilliárd dolláros agy, 1967)
Ken Russell második filmje egy ma már bugyutának ható, parodisztikus kémfilm, Michael Caine főszereplésével, de játszott benne Catherine Deneuve nővére, Francoise Dorléac is, akinek ez volt az utolsó filmje, mielőtt tragikusan fiatalon meghalt egy autóbalesetben. A film egy része az akkor a Szovjetunióhoz csatolt Lettországban játszódik, ahol egy őrült milliárdos egy földalatti hadsereget fegyverez fel (nagyjából ennyire lehet komolyan venni az egész filmet).
A lettországi jeleneteket Finnországban vették fel, Rigát pedig egy Porvoo nevű város alakítja a filmben. Avatatlan szemlélő számára vélhetően egész hiteles a behavazott Riga, noha aki járt már a lett fővárosban, az tudhatja, hogy jóval nagyvárosiasabb, mint itt a film mutatja. Számunkra pedig az lehet a legérdekesebb, hogy az említett lettországi lázadók között magyarok is vannak, legalábbis a fenti kaotikus jelenetben, ahol valaki Beatles-lemezeket kér a Harry Palmer nevű titkosügynököt alakító Caine-től, tisztán hallatszik, ahogy valaki magyarul azt mondja: „Tegye le a pisztolyt.”
Dosztojevszkij az Adrián (Tizenkét szék, 1970)
Az egyetlen szocialista ország, ahol egy amerikai produkció viszonylag szabadon forgathatott, Tito különutas Jugoszláviája volt. Az ünnepelt komikus-rendező, Mel Brooks is itt forgatta az Ilf-Petrov páros halhatatlan Tizenkét székéből készült filmjét, noha nem volt különösebben elégedett: interjúkban panaszkodott, hogy egy kukoricamezőn szállt le a repülő, és nem iható a csapvíz. „Este semmit nem lehet csinálni, mert egész Belgrádot egy tízwattos égővel világították ki, és nem mehetsz sehová, mert az autót Tito használja” – háborgott.
Lehet, hogy ehhez hozzájárult az is, hogy a Tizenkét szék az egyik legsikertelenebb filmje volt az amúgy sikert sikerre halmozó pályafutásában. Mindenesetre a film tényleg egy olcsó bohózatnak tűnik ma, ahol a színészeknek még az akkor divatos barkóját és frizuráját sem igazították a húszas évekhez. Belgrád még csak-csak elmegy Moszkva külvárosának, de Dalmáciáról még úgysem hisszük el, hogy a Fekete-tenger, hogy odaállítottak egy Dosztojevszkij-szobrot. (Belgrád egyébként a mai napig kedvelt Moszkva-dublőr, legutóbb a McMafia sorozatban lehetett látni, nem túl meggyőző eredménnyel.)
A Kreml is csak egy evangélikus templom (Levél a Kremlbe, 1970)
Itt fedezték fel maguknak a nyugati filmesek Helsinkit mint az orosz városok nagyszerű dublőrét, noha annak idején kevesen figyeltek fel erre a filmre. John Huston kora egyik legsikeresebb rendezője volt, aki A máltai sólyomtól a Moby Dickig számos nagy filmet jegyzett, a Levél a Kremlbe viszont bukás volt, még ha sokak szerint valósághű ábrázolása volt is a hidegháborús kémjátszmáknak.
Moszkva szerepében tehát Helsinkit láthatták a nézők, és olyan meggyőzően alakította a szerepét, hogy onnantól számos rendező is átvette az ötletet. Nézzük meg például a film főcímét, ahol bombasztikus és baljós zene kíséretében láthatjuk a címbeli Kreml tornyait. Zavar-e bárkit is, hogy ez valójában a finn főváros egyik turisztikai nevezetességének számító evangélikus székesegyház sziluettje?
Lakótelepi hokimeccs balalajkaszóra (Telefon, 1977)
Helsinkiben azonban nemcsak evangélikus székesegyház van, hanem egy ortodox is: az Uspenski hagymakupolás épülete tényleg olyan, mintha egy orosz városból lépett volna elő, nem csoda, hogy minden olyan filmbe belekerült, ahol Helsinki orosz várost alakított. Itt is rögtön az elején látványosan az Uspenski elé kell kanyarodnia egy szürke furgonnak, hogy még a felületes, a feliratokat nem figyelő nézőben is tudatosuljon: Moszkvában járunk.
Don Siegel filmjében egyébként Charles Bronson egy KGB őrnagyot játszik, aki az amerikaiakkal vállvetve próbálja megállítani a keményvonalas kollégáját, aki egymás után helyezi szolgálatba az Amerikában lapuló szovjet alvó ügynököket (akik később az Americans sorozatot is ihlették). Bronson, vagyis Borzov őrnagy kedvéért még Leningrádba is ellátogat a film: lakótelepen tart hokiedzést a srácoknak, és a biztonság kedvéért itt is szól a balalajka.
A szegény ember Szentpétervára (Vörösök, 1981)
Helsinki helytállt a forrongó Petrográd szerepében is, és az orosz forradalom krónikásáról, John Reedről szóló filmért a rendező-főszereplő Warren Beatty annak idején még a legjobb rendezésért járó Oscart is megkapta. A város központi tere, a Szenátus tér klasszicista palotái eredetileg egyébként is Szentpétervár mintájára épültek, adta magát az ötlet, és még az sem volt probléma, hogy hiányzik belőle az orosz monumentalitás (a statisztákkal sem spóroltak szerencsére).
Maga a film mai szemmel már jóval kevésbé tűnik kiemelkedőnek: Beattynek hiába volt szívügye a film, és harcolt érte évekig tiszteletet érdemlően, a szépfiú karakterével nem igazán hiteles az idealista forradalmár, Reed szerepében; és semmi nem indokolja, hogy több mint három órán keresztül (!) mutassanak egymással ordítozó kommunistákat. Helsinki viszont végre nyert is valamit az orosz uralom idejéből, és egész impozánsak az ottani tömegjelenetek.
Egy szem narancs miatt nem érdemes összeveszni (Éjszakai átkelés, 1982)
Valós történetet filmesített meg a Disney (a stúdió legkomolyabb filmjének tartották akkor), méghozzá a Strelzyk és a Wetzel család tényleg filmre kívánkozó menekülését: ők egy saját gyártású hőlégballonnal menekültek át az NDK-ból az NSZK-ba. A filmet a valódi eseményektől nem messze, de értelemszerűen a nyugati oldalon, Bajorországban forgatták, plusz néhány jelenet erejéig Nyugat-Berlinben.
Az Éjszakai átkelés egész akkurátusan adta vissza az NDK mindennapjait, de a Disneyről lévén szó pátosz is van bőséggel, a keletnémet hatóságok pedig mesébe illően gonoszak, ahogy azt kell. Egy jelenetben majdnem összevész két háziasszony az egyetlen szem kapható narancson, de aztán szerencsére győz a józan ész, míg a film nyitó képe olyan, hogy tíz másodpercbe belesűrítenek Trabanttól kezdve komcsi pártszlogenes vörös plakátig mindent, amit egy NDK-s faluról gondolnánk magunktól.
Gyerekek, akkor vetítsük oda a Vörös teret a Clint mögé! (Tűzróka, 1982)
Meglepő módon az itt szereplő filmek közül az egyik legismertebb és legdrágább teljesített a legrosszabbul a hitelességi versenyen. A Tűzróka nemcsak kasszasiker volt, de csak a speciális effektekre is 20 millió dollárt költöttek, ám ezt mind a repülős jelenetekre szánták. A főszereplő-rendező-producer Clint Eastwood filmjét Bécsben forgatták, és ez nem bizonyult jó döntésnek, már csak azért sem, mert eleve nehéz volt egy gazdag és virágzó várost Moszkvának álcázni.
De még ez se lett volna baj, ha mondjuk odafigyelnek rá, hogy letakarják az osztrák autóklub hirdetéseit az utcán, vagy éppen ne lehetne elolvasni, hogy a Südtirolerplatz metrómegállónál járunk. A gagyiság magasiskolája viszont az, ahogy egy pillanatra bevágják Eastwood mögé a Vörös teret (jobban megnézve látszik is, hogy csak oda van vetítve), majd a főszereplő átsétál egy teljesen oda nem illő mellékutcára a képből. Ez ma még egy független filmtől is amatőrség lenne.
A gyanúsított a Budapest szállóban lakik (Gorkij park, 1983)
Az egyik legjobb Szovjetunió-alakítást láthatjuk ebben a filmben, újfent Helsinkivel a főszerepben. Martin Cruz Smith regénye, amiből a film is készült, eleve attól is jó, hogy írója nagy súlyt fektetett arra, hogy minél valószerűbben ábrázolja a vasfüggöny mögé rejtett országot, és a film is láthatóan megkísérli ezt.
Ennek megfelelően Helsinkit egész hihető Moszkvának látjuk – már amennyire egy félmilliós város alkalmas eljátszani egy nyolcmilliós metropoliszt. Hatalmas Lenin-poszterek, cirillbetűs feliratok, Zsigulik és Volgák, kucsmás, szürke kabátos emberek az utcákon, sok katona, és ez már elég is az illúzióhoz. A fenti videón pedig látszik, hogy még a létező Hotel Budapestet is sikerült rekreálni a film kedvéért, a mai napig meglévő Lenin domborművel együtt.
Hogy lenne már ez Leningrád? A vak is látja, hogy Helsinki! (Halálbalett, 1985)
A hidegháborús korszak egyik utolsó, kényszerből nyugaton forgatott filmjében aztán Taylor Hackford megmutatta, hogyan működhet elegánsan együtt Leningrád és Helsinki: egy finn úti filmes stábot megbízott azzal, hogy forgassanak külsőket Leningrádban, ezeket láthatjuk többször is a filmben, sőt az autókban felvett jelenetek mögé is ezeket vetítették. Amikor azonban a szereplők (köztük Mikhail Barisnyikov és Isabella Rossellini) is ott vannak a külső képeken, azokat már Helsinkiben vették fel.
Úgyhogy ismét láthatjuk az Uspenskit, és a többi, a korábbi filmekből már ismert épületeket, viszont nagyon jól megoldották a vágásokkal, hogy nem igazán lehet megmondani, mely felvételek készültek Leningrádban és melyek Helsinkiben. A vicc az, hogy egyes kritikusok akkor az alkotók szemére hányták, hogy már megint nincsenek leningrádi felvételek, Hackford pedig nem árulhatta el, hogy mi a valóság, különben a titokban dolgozó finn filmeseket sodorta volna bajba. De már nem sokáig kellett titkolózni.
Így ért véget a hidegháború egy kanadai sportcsarnokban (Rocky IV, 1985)
Sokan meg vannak róla győződve (vagy legalábbis úgy tesznek, mintha elhinnék), hogy a hidegháborúnak Sylvester Stallone vetett véget, amikor Rocky Balboaként elmondta híres szónoklatát, miután kiütötte az orosz robotot, Ivan Dragót: „Ha én meg tudok változni, mindenki meg tud változni” – mondja, Gorbacsov és a szovjet politikai bizottság pedig felállva tapsol.
A filmben a Szovjetunióban játszódó részekhez nem erőltették meg magukat az alkotók: ezek eleve egy szibériai tanyán (valójában Wyoming) játszódnak, illetve egy vancouveri sportcsarnokban, ahol a statiszták között szétosztottak egy hadseregnek elegendő szovjet egyenruhát és tányérsapkát. A végén pedig kiderült, hogy nem kell ellenségeskedni. Ugye, hogy minden másként alakul, ha ezt a filmet jó harminc évvel korábban csinálták volna meg?
