Kultúra

Az egészségesen élők 99,9 százaléka is meghal

Míg Magyarországról nézve a szerdán 60 éves korában meghalt Mark E. Smith egy alig ismert kultzenekar énekese volt, addig az angol nyelvű sajtóban több megemlékezés olvasható róla, mint számos sokkal híresebb kollégájáról. Smith ugyanis jóval több volt egy rockénekesnél: egyszerre volt példa a kihalófélben lévő „angol különcre”, akárcsak a munkásosztálybeli entellektüelre, de mindenekelőtt egy borzasztóan szórakoztató, okos és nyilvánvalóan elviselhetetlen ember volt, amilyen egy rocksztárnak lennie kell. Még akkor is, ha inkább nézett ki alkoholista könyvtárosnak.

Hogy nagyjából érzékeltessük Smith jelentőségét, nyilván főművét, a negyven éven át működő The Fall zenekart kellene bemutatni, de ez csak a történet egyik része. Beszélhetnénk arról, hogy nagyjából csak Bob Dylannek van annyi lemeze, mint a Fallnak: 32 stúdióalbum, további két szólólemez, egy sereg együttműködés másokkal, és akkor még nem említettük a számos lemezre nem került kislemezdalt, no meg az iszonyatos mennyiségű koncertlemezt. Említhetnénk, ki mindenki tisztelgett az emléke előtt a halálhíre hallatán, de inkább emeljük ki most inkább a legszórakoztatóbb vagy éppen legmorbidabb momentumokat a tetemes életműből.

1. „1983-ban a Munkáspárt a Falkland-háború ellen volt. A helyi klubban mindenki arról beszélt, az egész csak pénzpocsékolás, adjuk oda a szigeteket az argentinoknak. Várjunk csak, mondtam, egy katonai diktatúráról beszélünk, amely náci háborús bűnösöket bújtatott, ezeknek akarjátok odaadni? Mivel senki nem értett egyet velem, kiléptem a pártból.”

Smith örök kívülálló volt: a manchesteri munkásosztálybeli közeghez képest túl intellektuális, mivel azonban a családja nem tudta támogatni a tovább tanulását, 16 évesen otthagyta az iskolát és elszegődött dolgozni, esténként pedig Vonnegutot, Camust, Huxleyt, Philip K. Dicket olvasott, no meg HP Lovecraft horror novelláit, melyek talán a legkomolyabb hatást gyakorolták a szövegírására később. De a különcség végigkísérte az egész pályáját: hiába a Fall is egy Sex Pistols-koncert hatására alakult meg, sosem tartotta magát punknak; bár radikális baloldaliként határozta meg magát, rendszeresen ellentmondott az épp aktuális balos politikai fősodornak, manchesteriként gyűlölte a manchesterieket, a saját kollégáihoz fűződő viszonyáról pedig majd később. Ami biztos: Smith sose kötött kompromisszumokat.

2. „Sok zenésszel elég nehéz együttműködni. Nem olyan okosak, mint én.”

Van rá esély, hogy Smithről egyszer még életrajzi filmet forgassanak, ennek a gerincét egész biztosan a Fallból kirúgott vagy elmenekült zenészek sztorijai tennék ki. Smith ugyanis hírhedten nem tekintette egyenrangú félnek a zenészeit, és úgy tekintett magára, mint Sir Alex Fergusonra, a Manchester United edzőjére, aki még a népszerűsége csúcsán lévő David Beckhamet is képes volt eladni, ha úgy érezte helyesnek. Egy újságíró, Dave Simpson egyszer nekiállt összeszedni a Fall valamennyi tagját – a kaland vége egy könyv lett, millió részeges, botrányos történettel, verekedésekkel, a furgonból éjszaka a hóvihar közepén kirakott zenészekkel. És ami a legfurcsább: a legtöbbjük utólag se bánta meg, hogy rövidebb-hosszabb ideig részese lehetett a Fall történetének. Na jó, kivéve azokat, akik akkor hagyták ott, amikor Smith 80 mérföld per órás sebességnél sört öntött a kisbuszuk sofőrjének fejére, ők kicsit neheztelnek azóta is.

3. „Reménytelenek, mint mindig”

Hogy Smithből mekkora intézmény lett öregkorára, arra a legjobb példa, amikor behívták a BBC-be, hogy felolvassa az aznapi focieredményeket. Nem véletlenül került persze oda: a műsor szignáljában ugyanis egy Fall-szám, a focihuligán tematikájú Theme From Sparta FC volt hallható évekig. A már láthatóan rozzant Smith mindenesetre teljesítette a feladatot, utána még kicsit ugratta a műsorvezetőket, majd amikor megkérdezték kedvenc csapata, a Manchester City teljesítményéről, csak annyit mondott: “Reménytelenek, mint mindig” (mondani se kell talán, hogy ez még bőven a mai sikercsapat előtti korszakban történt).

4. „Azt hittem, retardált ír folkénekesek”

Bár azt megszokhattuk, hogy egy másik manchesteri, ugyancsak szellemes zenész, Noel Gallagher utánozhatatlan a mai popsztárok elmarasztalásában, azért Smith ezt is viccesebben csinálta. Utolsó interjújában arról panaszkodott, hogy a betegsége miatt több idő volt tévét nézni, ezért sok mai előadót látott fellépni a Jools Holland Show-ban: „A mai zenék színvonala kibaszott szörnyű. (…) A legtöbb úgy hangzik, mint amikor 15 évesen átmentem valami hosszú hajú fazonhoz füvet szívni, és felraktak valami ócska szar Elton John-lemezt. Pont ilyennek hallom Ed Sheerant, egy ótvar hetvenes évekbeli énekes-dalszerzőnek, akinek a lemezeit leértékelve lehet ma kapni.” Ugyancsak Smith volt az, aki elmesélte, egy fesztiválon együtt léptek fel a Mumford and Sonsszal, akik annyira idegesítették, hogy hozzájuk vágott egy üveget, és meglepve vette tudomásul, hogy ez egy népszerű mai popzenekar, hiszen egy csapat retardált ír folkénekesnek hitte őket.

5. Nincs egy önálló ötletük, csak a Fallt majmolják

Senkit nem tudott azonban Smith úgy megbántani, mint a saját rajongóiból lett zenészeket (a fenti videóban a magát szintén rajongónak valló Lauren Laverne-t hozza kínos helyzetbe). Sportot csinált abból, hogy leszólta az összes olyan zenekart, amelyekre hatással volt a Fall. Megkapta a magáét a Sonic Youth ugyanúgy, mint a Pavement vagy a Franz Ferdinand, de emlékezetes volt az is, amikor egyszer azt mondta a Garbage koncertjéről, hogy annyira volt szórakoztató, mint a festéket nézni, ahogy szárad. De a legjobb ilyen sztorit a Suede basszusgitárosa, Mat Osman mondta, amikor a még pályája elején járó zenekar együtt turnézott a Fall-lal. A tagok nem kicsit tartottak a kezelhetetlen ember hírében álló Smithtől, ám alaptalanul, mert nagyon korrektül viselkedett velük, és a turné is jól sikerült. A turné végén aztán hazafelé a furgonban hallottak egy rádióinterjút Smith-szel, akit arról is kérdezett a riporter, hogy mit gondol az új zenekarokról, amelyek a Fallt is emlegetik hatásként, mint például a Suede? A tagok lélegzetvisszafojtva várták a választ, amely egy pillanatnyi csönd után meg is érkezett: „Soha nem hallottam róluk.”

6. „Ha bárki szerint alkoholproblémáim lennének, azoknak mondom, hogy tényleg problémám van: azzal, hogy hol ihatok este 11 után?”

Bár Smith életében az amfetaminszármazékok is fontos szerepet játszottak, az ő esetében az alkohol volt az igazi démon. Egy újságírónak mindig kihívás volt interjút készíteni vele, hiszen kevesen bírták azt a tempót, amellyel rendelte a korsó söröket. Smith azonban nem volt Keith Richards: neki ugyanis nemcsak összegyűrte a fejét az ivás, de élete utolsó éveire látványosan leépült – legalábbis fizikailag, mert szellemileg továbbra is ép volt. Ő azonban nem úgy tűnt, hogy bármit is megbánt volna, sőt, az ivásban saját bevallása szerint csak az zavarta, ha valaki az asztal alá tudta inni. “A többieknek nem tűnt fel, hogy az egészségesen élők 99,9 százaléka is előbb-utóbb meghal” – írta az épp tíz éve megjelent visszaemlékezéseiben.

7. Az ember, akit egyszer már megölt a BBC

Mark E. Smith tavaly márciusban ünnepelte a hatvanadik születésnapját, melyet a BBC tett feledhetetlenné azzal, hogy a Twitteren tévesen a halálhírét keltette. A közszolgálati csatorna gyorsan elnézést kért és emberi mulasztásra hivatkozott, viszont Smith a mondással ellentétben nem lett hosszú életű, hiszen kevesebb mint egy évvel később tényleg meghalt.

Búcsúzóul pedig álljon itt a Smith fanyar humorát legjobban bemutató interjúrészlet:

„Ami a világot illeti, nem is lenne rossz ötlet atomot dobni Oroszországra. Rengeteg embert kényszerítettek nyomorúságos életre. Elég elmenni Kelet-Németországig, hogy láthassuk. Szörnyű egy élet lehet az. Mintha Doncastert látnám*.”

*Hírhedten élhetetlen észak-angliai iparváros

Kiemelt kép: Kevin Cummins/Getty Images

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik