Nem nagyon tudunk mit kezdeni a megszokottól eltérővel. Ami nem siklik bele illedelmes diszkrécióval az életlen körvonalú háttérbe, ami úszik a szemünk előtt, míg mi időnk kétharmadát békés ábrándozással töltjük. És akkor jön egy arc, ami véletlenül más, mint a többi, és személyes sértésnek vesszük a kizökkentést. Legfeljebb, ha ügyesen elsajátítottuk a PC viselkedési szabályait, akkor némán/lágy hangon sajnálkozunk, puha tekintettel megsimogatjuk „szegényt”, túlfejlett empátiájúak esetleg elszórakoztatjuk magunkat a gondolattal, hogy milyen lenne az életünk az ő helyében – ezzel is feltöltve az ábrándozásra fenntartott időt. Nem tudunk természetesen viselkedni, hát persze, mi az a természetes, amikor a látvány nem az, olyannyira, hogy ugye, a fenti készségeket nélkülözők minimum félrenéznek, esetleg utálkoznak is. Ha gyerekek, akkor meg arcpirító leplezetlenséggel bámulnak, szörnyülködnek, majd nagy valószínűséggel csúfolódnak, olyan véres kegyetlenséggel, ami csak nekik van fenntartva.
Minthogy a fentiek igen általános dolgok, így nem csoda, hogy történetünk főhőse, a tízéves August, Auggie igencsak küzdelmes mindennapokat él át. Még most is, amikor az eddigi magántanulóskodás után végre elkezdhet igazi iskolába járni, mert már nem kell műtétről műtétre járnia csak azért, hogy például rendesen kapjon levegőt. Auggie egy ritka genetikai betegség miatt deformált arccal született, és ahhoz is számtalan műtét kellett, hogy egyáltalán funkcionálni tudjon, de hiába a tucatnyi beavatkozás, az arca sosem lesz még csak közel átlagos sem, mit kerülgessük, Ilyen értelemben pedig Auggie szépsége szemkápráztató, pusztán amiatt, mert a keresztje súlya alatti járástól kifejlődött a belső tartása, amihez nagy segítség volt támogató családja és az is, hogy van egy (vagy több is, de ez fontos) veleszületett jó tulajdonsága, hogy egyszerűen helyén van a szíve.
Ebben a filmben egyébként ezzel gyakorlatilag mindenki így van: nagyon kevés kivételtől eltekintve – akik különben is kellemetlen, bezárt, karót nyelt felnőttek – végső soron mindenkiről azt tudjuk meg, hogy vannak ugyan hibáik és időnként megvetendően viselkednek, de az ő szemszögükből mindez tulajdonképpen érthető. Vagy ha mégsem, akkor még ott van a bármikor bevethető kártya, hogy tudniillik emberekről beszélünk, akik nem tökéletesek, cserébe amint képesek felelősséget vállalni, belátni a hibáikat, megbánni, bocsánatot kérni, és főként változtatni, tulajdonképpen minden rendben van. Egy ideális világban ez nagyjából így működne, és Az igazi csoda ereje éppen abban van, hogy olyan világot mutat, ami úgy ideális, hogy azért egészen kis energiabefektetéssel elérhető – hiszen a hétköznapok amerikai kultúrájában ez például alap. A kedvesség ereje, vagy, ha ez túl nyálasan hangzik, mondjuk egyszerűen úgy, hogy Még egy torz arcú kisfiú is be tud illeszkedni a kegyetlen kisiskolások közé.
Auggie iskolaévét követjük az ötödik osztály első napjától az utolsóig, ilyenformán a történet vezetése kissé szokatlan: egy nagy konfliktus, egy nagy leküzdendő akadály helyett egész sor kicsi jön szembe, így a dramaturgia sem egy nagy ívet ír le, inkább egy lankásabb hullámvasúton zötykölődünk. Lankásabb, mert azért minden okos, fontos üzenete mellett ez egy nagyon felemelő, nagyon feel-good családi moziélmény: megható, de nem szívet tépő, érzelmes, de nem szentimentális, kedves, de nem irreálisan naiv, és közben nem felejt el nevettetni sem. Az Auggie-ra váró helyzetek nehezek ugyan, sőt, valódi árulás, fájdalom és szomorúság is akad, de nagy tragédiáktól nem kell tartani, és a főhős sem egy nagy hőstettel győz a kihívások felett, hanem csendes, és épp a folyamatosan érkező megoldandó helyzetek okán egyenletes kitartása viszi át ezeken. Tízévesen Auggie már beleszokott a helyzetébe, és ha néha fel is lobban benne az intenzív önutálat, alapjában véve nem csinál ő sem mást, mint a többi tízéves: navigál az iskola csataterén, igyekszik barátokra lelni, őrizni a kapcsolatokat a családjával – naná, ilyen angyali famíliával ez nem is csoda – miközben rendes tízéveshez méltóan kifogyhatatlan energiával ökörködik.
Jacob Tremblay A szobában már megmutatta, hogy mire képes egy igazán tehetséges gyerekszínész, és bár itt az arcát fedő maszk erősen korlátozta színészi lehetőségeit, még így is képes volt lelket lehelni Auggie figurájába. Az anyját alakító Julia Roberts ezzel a szereppel is meghálálta Hollywoodnak, hogy engedte továbblépni a súlytalan romkomok világából, figurája mögött van sztori, benne tartalom. Owen Wilson már kevésbé volt szerencsés Auggie apja szerepében, azon kívül, hogy rendkívül jó fej, az égadta egy világon semmit nem tudunk meg róla. Cserébe viszont Izabela Vidovic váratlanul érzékeny alakításában kapunk egy, az efféle történetekben általában elhanyagolt szereplőt, a testvért – pedig atyaég, micsoda hétköznapi mikrotragédia az, ha van egy beteg és/vagy az átlagostól eltérő testvérünk, és mi, az átlagos egészségünkkel és átlagos arcunkkal óhatatlanul háttérbe szorulunk a család működési képletében.
Ezt a hullámzó dramaturgiát még egy történetvezetési húzás teszi szokatlanná: a történetben előrehaladva időről időre nézőpontot váltunk, legalábbis névleg: Auggie mellett nővére, annak legjobb barátnője és Auggie egy osztálytársa is mesél egy kicsit, újabb adalékokat adva a történethez. Ez nemcsak azt mutatja meg, hogy pont ebben a történetben kinek mi a szerepe, de azt is, hogy a másság közös ügy, mely az egész közösségben érezteti hatását, mindenkire kihat, mindenkit megmér, mindenkitől valamilyen viszonyulást, alkalmazkodást követel, és nem mellesleg éppen ezzel hozhat el egy nagy, közös fejlődést. Ráadásul ezzel a többnézőpontúsággal elér még egy dolgot a film, éspedig hogy egészen sok és sokféle embert mutat meg, meséli el kis gyarlóságaikat, hibáikat, és fejlődésük útját – ez a korábban már említett ideális világkép. Hogy ennyi az egész, sokféle ember sokféle hibát elkövet, annak következményét megéli, vállalja, belát, tanul, fejlődik, és hoppá, lehet, hogy egy negyed százalékkal jobb ember, jobb társadalom jön ki az egészből. Nem baj az, ha erre az egyszerű üzenetre itt az év végén, a nagy számvetések időszakában emlékeztet egy film.
Az igazi csoda (Wonder) – színes, amerikai-hongkongi családi film, 113 perc – 8/10
