Én, ha az öngyilkosság mellett döntök, elegánsabban fogom csinálni. Nem fogok szaros gyógyszerekkel trükközni, Én az okos Ophelia leszek, a gyönyörű, az emlékezetes, a halálában is fenséges. Nyárnak kell lennie, érdemes előre megnézni a meteorológiai jelentéseket, hogy aznap garantált legyen a szélcsend, a feszülő víztükör, a napsütés. Délutánig kell várni, amikor már alábbhagy a hőség. Gyógyszerek, persze, ehhez is kellenek, jó előre érdemes őket összegyűjtögetni, kikalkulálni az épp elegendő adagot. Ezen felül csak egy kötél kell, és, persze, a búcsúlevél. Aki igazán stílusos akar lenni, az mindenkitől elbúcsúzik, és mindenkit feloldoz a bűntudat alól. Nem jó, ha nem marad levél, akkor a hátramaradottak évekig találgatnak csak, megeszi őket a bánat, a lelkifurdalás, és a végén még utánunk csinálják. Jobb a szálláson, a légkondis nappaliban sminkelni. Szigorúan vízálló legyen a make-up, vehetjük a legdrágábbat nyugodt szívvel, úgysem kell már másra költenünk. Hajat kiengedni, legszebb ruhánkat felvenni. Ezután következik a minimum két telefon, hogy egy óra múlva találka a parton, a szokott helyen. És irány a nádas. Ott szépen ki kell pányváznunk magunkat a legvastagabb szálhoz, ami elég erős, hogy megtartson minket.
Majd arccal a víztükör felé, és jön is az álom hamar. A találkára percre pontosan érkeznek, akiket meghívtál, és így találnak rád, teljes pompádban. A széklet, a nedvek, a gázok már eltávoztak belőled, de még nem kezdtél el puffadni. A szép halott. Az leszel. Nagyon sokat gondoltam erre a gyönyörű hullára, mindig más ruhában, más sminkkel képzeltem el magam. Hol rózsákkal a hajamban, hol apró gyöngyökkel, kagyló nyakékkel, egy rég elhagyott aranymedállal. Rózsaszín körmökkel, színjátszós körmökkel, vérvörös rúzzsal, duzzadt ajakkal, a halál engem ne sápadtra csókoljon. Erős pirosítót képzeltem magamra, ebbe a nőbe bele kell szeretni. Máskor nagyon körülményesnek tűnt az egész, és hirtelen túl sok hibát találtam magamon, el kell menni pedikűröshöz is, egy halottnak nem lehet csorba a lábkörme, és a szőrökre is ügyelni kéne, És fogyni is kellene még egy kicsit, ez a has nem túl esztétikus, ha nem húzom be, olyan, mint egy napon felejtett strandlabda, lifeg majd a víz tetején, pfuj, mindjárt elokádom magam. Nehéz feladatnak tűnt a legszebb halottá válni,
Buzgón jártam a fogyasztószalonba, mindennap egyre bőszebben tapasztgattam a romosnak ítélt homlokzatot, de hiába, csak pattogzott a festék. Őrjítő volt, ahogy a szépen pedikűrözött láb két hét alatt megint egy köpedelem lett; vissza a rosszarcú asszonyhoz, reszelgesse már még egy kicsit a kemény bőrt, de akkor meg az arcom esett szét; egy szó, mint száz, kezdtem belefáradni a hiábavaló és végtelen küzdelembe. Ajaj, böngésztem tovább elfelhősödött tekintettel a mellékhatások hosszú jegyzékét, bőrkiütések, pattanások, akné. Ami egy szernél előjöhet, rajtam elő is jön, az fix. Vagyis megint csúszik az Ophelia-projekt, Ahhoz, hogy újra szép legyek, tettre kész, össze kell szednem magam. Az állapotom katasztrofális, egyáltalán nem öröm rám nézni, nekem is elmegy a kedvem mindentől, ha magamra gondolok. És amíg ilyen tetű formában vagyok, esélyem sincs elmenni fodrászhoz vagy kozmetikushoz, foltos hínár, döglött hínár, virítanak benne az ősz hajszálak. Rendesen fogom szedni a bogyókat, határoztam el, és pár hónap alatt emberré varázsolom magam. Olyanná, aki már készen áll arra, hogy büszkén és fenségesen távozzon, a legjobb formájában mondjon hellót. Éjjel meg is ünneplem ezt a remekbe szabott elhatározást, határoztam el. Ahogy hazaértem, el is kezdtem. Mindig a legelső poharat szerettem a legjobban. Szagolgatni az italt, átadni magam a várakozásnak. Az első, lassú kortyokban a belefeledkezést kerestem, az örök újat, a lángolást. Jött is, menetrendszerűen. Olykor fél órán át is kitartott ez a jó, bár az utolsó kortyoknál nyugtalan lettem, alig vártam a második, átmeneti poharat, amin egyszerűen csak túl kell esni. Itt lettem igazán nyugodt, ellazult, itt már ugyanaz a szám ment bennem végtelenítve, ez már maga volt a biztonság. Jöhettek, bogyók, gondoltam, Tegretol, Xanax, Cymbalta. A második üveg felénél kezdtem érezni azt, amit addig soha. Elnehezültek a karjaim, húzódott a szemhéjam, milyen jó. Le a padlóra, tekintetet a plafonra, milyen gyönyörű, hogy úszik, mennyire szeretem én ezt a plafont, gondoltam. Oh, ez már a víz, egy tó, nem is tó, tenger, óceán, nem is földi víz, nincs-neve-víz, alattam elképesztő mélység, ringat, ringat, milyen színű lehet? Fehér, mint a mennyezet, kék, mint a mennyezet, pink, mint a mennyezet, kifordult a szoba, nem volt színe a mennyezetnek, hirtelen nem láttam semmit, örvény, örvény, segítség.
Milyen okos voltam, hogy vettem még két biztonsági üveggel, ugrott be, miközben feltápászkodtam, ilyen bűzlő pofával nem tudnék elaludni. A pohár kiesett a kezemből, a többi mocskos volt, hát üvegből vedeltem tovább. Be kell menni a kisszobába, sipirc, nyomás, nyomás, adtam ki magamnak az utasítást, fel kell jutnod a galériára, el kell aludnod. Mindig így beszéltem magammal ilyenkor, ez hatott, az Őrmesterre mindig hallgattam, tudtam, ő jó hozzám, tudja, mire vágyom, segít. Már üvöltözött is az Őrmester, bal lábat a jobb után, balt a jobb után, masírozni a hálóba, eljutni, felmászni a létrán, aztán végre jól kialudni magad. Mire odajutsz, gyenge leszel, elesett, úgy alszol majd, mint akit fejbe vertek, alszol, alszol, alszol. Ha nagyon-nagyon ügyes vagy, akkor egészen délig! Meg tudod csinálni, hajrá, na, lódulj, nem maradhatsz a konyhakövön. És sikerült, eljutottam a létráig. Az igazi Rossz azonban csak ezután következett.
Karafiáth Orsolya: Szirén
Scolar, 2017
