Védik sokan, egyesek a szabadságjogok felől is, a „csinos és fiatal lányok keresnek gazdag, sikeres pasikat” oldalt.
Mondják, betiltani nem lehet. Nos, egy szabad országban valóban nem lehet betiltani, nem is szorgalmaznám ezt, de igenis társadalmi vitának tenném ki a gusztustalan és káros, és szerintem Korábban, amikor az oldal megjelent, azt gondoltam, semmi gond vele, tiszta üzlet az egész. Szabad emberek döntenek szabadon.
Ám aztán radikálisan változott a véleményem. Mert hol a szabadság? Mennyire szabad a választás a mi erős és büszke országunkban? Szabad-e, aki, teszem azt, szegény? Szabad döntései vannak azoknak, akik abban a helyzetben találják magukat, hogy választaniuk kell: ki tudnak-e venni egy albérleti szobát, tudják-e finanszírozni a továbbtanulást?
De ha nem is a puszta megélhetés a tét, akkor ugyan helyes-e az az üzenet, hogy fiatal nőként (főképp) a könnyű utat illene válaszd? Sőt, hogy ez az út. Ez van, és ha másfelé indulsz, szánalmas vagy, ügyetlen. Nem menő. Cikis. Pár éve általános iskolai osztálytalálkozón a sokadik kör után erőteljesen előkerültek a régi sérelmek. Az egyik lányon még most is látszott, mennyire fáj visszagondolnia a csúfolódásokra, hogy igazán a mai napig nem tette túl magát rajtuk. Hogy mi, többiek, a többség, rendre azon nevettünk, mennyire béna ruhái vannak. Szegényt a mamája elég sajátosan öltöztette: amikor nőtt, a régi farmer száraihoz (mely nadrág láthatóan a bátyjáról hagyományozódott rá) egyszerűen hozzáhorgolt, hogy a megfelelő hosszúságot elérje. Igen, nagyon nevetségesen nézett ki. És senki nem akar nevetséges lenni. A szegénység, a nincstelenség mindig is takargatnivaló volt. Nem a népmesékben és az undok, álságos riportok világában éltünk, ahol a szegény ember „tisztes” szegénységben élt, és a kevés pénz automatikusan bevonzotta a ’nemes jellem’ és a ’mindennek ellenére’ és ’tiszta, büszke’ szavakat. Persze mindig elhangzott, hogy nem számít, ki honnan jött, nem számít, kinek mennyi az, amit a tejbe apríthat, mindenki tudta, hogy de, de igen, de igenis számít. Sajnos. Talán, ahogy visszaemlékszem, kicsi korunkban, mondjuk az óvodában, még nem, de már általános iskolában is az volt a nagy szám, kinek milyen szuper játéka van, kinek hozott a kamionos szomszéd márkás csokit, kinek van szebb/jobb/érdekesebb játéka (wow, videójátéka! wow, floureszkáló babája! wow, disney-s melegítője!).
És azt is lehetett tudni, ki nem fog továbbtanulni, kinek merre vezet az útja. Mert míg az általános iskolában megteremtődött valami hamis egalitárius légkör, amire rájátszott a kötelező köpeny-váltócipő (nálunk még a gimnáziumban is) elfedő, satírozó (szintén hamis, hát perszehogy) üzenete. Megvoltak tehát a határvonalak, és megvolt már régebben is, minden ellenkező szándék ellenére is, a különbség az ’egyenlők’ között.
De azért megvolt még az illúzió, hogy tanulással igenis mehetsz valamire. Hacsak nem indultál, teszem azt, mélyszegénységből és/vagy behozhatatlan szociális hátránnyal, akkor lehetett előre jutni, kapaszkodni. Maximum nem volt annyi divatos csecsebecséd és nem közlekedtél már húszévesen kabrióval. De kifizetni az albérletet/kollégiumot, vezetni egy viszonylag vállalható életet menzával/szendviccsel/színházzal/mozival és bulikkal nem volt a csillagok magasságában. Engem, miután igen fiatalon már magam gondoskodtam magamról, nem állított az élet lehetetlen feladat elé. Szereztem munkákat, albérletet, és Ma már – és senki ne mondja, hogy nincs így, mert tapasztalom és látom – a gyerekeknek szuperklasszis telefon és számítógép KELL, lenézik, aki szar márkátlan cuccokban nyomul, halálra szívatják, akin észreveszik, hogy nem tudja tartani a versenyt. És a szülők is: inkább nem esznek, csak hogy összekaparják a gyereknek a kütyüket, amivel felvághatnak. Pontosítok: már nem felvágnak ezekkel. Létszükségletek. Mint a levegő. Később közröhej tárgya lehetsz, ha nem vagy megfelelően ellátva a földi javakkal. Mondhatjuk, hogy ez szörnyű, ez nevetséges, de attól még ez van, ezt mindannyian elrontottuk. Hogyan várjunk belátást a kicsiktől, mikor mi magunk is csillogó szemmel estünk bele annak idején a konzumőrület feneketlen kútjába?
Könnyű a már megbetegített, megfertőzött embereket még mélyebbre húzni, még rosszabb helyzetbe átkábítani. Mert a hatalmas hirdetésekkel reklámozott szájt ezt csinálja. És épp azokon a helyeken, ahol a potenciális áldozatok vannak. Édes vagyok, hirdeti magát az oldal, és édes életet ígérek. Amiből, te még nem tudod, hamarosan ki fog kopni ez a szép és vibráló naivitás. És igen, meg fogod bánni. Lehet, én is naiv vagyok. De akit megvehetnek, az tárgy lesz. És tárgynak lenni nem jó. Még ha gyönyörű ékszertartó is vagy. Még ha még ha a világ csúcsain sétáltatnak is a pénz drágakövekkel kirakott pórázának végén. Aki azt mondja a szép, fiatal lánynak, hogy csak teste van (és az eszessége kimerül abban, hogy jó helyre adja el ezt a testet), hogy ez az érvényesülés útja, Még ha ügyvédek garmada áll is mögötte, és a törvényt úgy csavarják, ahogy nekik tetszik. Egy hazug világ képével kábítani legalább olyan súlyos vétek, mint kábítószerrel visszaélni. És akkor még a közpénz szerepéről és a nevezett oldal tulajdonosi körének a művészeti élettel való összefonódásáról még nem is beszéltünk.
Ja, és azzal védekezni/érvelni, hogy dehogy kenyérre kell az összedugott pénz, nem, nem, ezek a nők ócska haszonlesők, középosztálybéli lánykák, akik magasabbra másznának. Kisebb a vétség? Nem hiszem.
Ugyanaz a mese ezeknél az eseteknél is: hinteni, hogy ez kell az élethez, hogy luxus nélkül nulla vagy. A tiéd lehet. Persze nem ingyen. Hát ezért a petíció, nem másért. És ami a legszörnyűbb az egészben, mindenki elfogad mindent: igen, ez a nő, a nő megvehető, a nő árucikk. (És eztán lehet úgy beszélni róluk, mint például a híres bocsánatkérésben, hogy személynek nevezik, például…)
És ne tartsák a feministák ócska visítozásának az egészet. Ne mondhassák, mint a durva beszólások, benyúlások kapcsán, hogy örüljünk inkább, hogy valakinek tetszünk; hogy hát a legtöbb nő csak ennyi, csak ezt akarja. És hogy kölcsönösség, blabla. Mert szemét modellt mutatnak és undorító, lealacsonyító módon igyekeznek sugallni, hogy a nők ennyit érnek. Most ott tartunk, hogy Én azt szeretném, hogy a társadalom öklendezze ki magából ezt az egészet.
