Ilyenkor magunkban gyorsan osztályozunk is. Néha úgy: na, ezt soha többé. Máskor meg: nem volt rossz, de jobbat vártam. Időnként pedig azt mondjuk: ejha!
De akadnak olyan könyvek, melyek után nem szólalunk meg, csak várunk. Hogy leülepedjenek az érzések, hogy kicsit átjárjanak a gondolatok, letisztuljon a mondanivaló, és kezünket a borítón pihentetve még egy kicsit ízlelgessük.
Ilyen Neil Gaiman története is, az Óceán az út végén. A népszerű fantasy-, sci-fi-szerző legújabb könyvét nagy várakozás övezte, utoljára ugyanis öt éve állt elő regénnyel. A könyv egészen vékonyka, nincs kétszáz oldal sem, és mégis, a szerző bebizonyította, hogy nem csak ötszáz oldalban lehet valamit – úgy istenesen – átadni.
Középkorú férfi a történet narrátora, akinek temetés miatt kell hazatérnie. Haza oda, ahol több mint negyven éve nem járt. És ahogy felbukkannak a régi házak, utak, valami nem hagyja nyugodni. Egy emlék, ami az agyának hátsó, rejtett zugában motoszkál, az hajtja előre. Lassan rájön, hová tartott. Gyerekkori barátja, Lettie Hempstock házába. Megtalálja a házat, és megtalálja mindennek a kezdetét, a kis tavacskát. Ami nem más, mint egy óceán – Lettie szerint legalábbis.
Minden egy öngyilkossággal kezdődik, melynek nem lett volna szabad megtörténnie. Az esemény ugyanis sötét, varázslattal és mágiával teli folyamatot indít el, amit megállítani talán nem is lehet. Főleg, ha a gonosz a szívünkön keresztül nyit kaput a világunkba.
A történet alapszituációja persze mi más is lehetne, mint a jó és a rossz összecsapása. De a csodák, a rémségek, a misztikum – mind csak eszköz Gaiman számára, hogy tükröt tartson elénk. Benne láthatjuk gyermekkori önmagunkat, a csodát, amit valahol elhagytunk, menet közben elfelejtettünk. És mire kilépünk a nagybetűsnek hitt életbe, már csak a felszínt látjuk, azt is szürkén.
A regényben felbukkanó szereplők igazi mesebeli alakok. A gonosz mostoha, aki terrorizálja a hétéves fiút, megbabonázza édesapját, és csalóka kegyeket osztogat húgának. De mesebeliek a jó megtestesítői, a Hempstock család három női alakja: a legifjabb, Letti, Ginnie, az édesanya, Mrs. Hempstock pedig a nagymama, a megtestesült ősi bölcsesség. Jelenlétük megnyugtató, ismerik a gonoszt, tehát tudják, értik a világot. És végül az út végén ott az óceán – a mindenség. Ami ha kell, elfér egyetlen vödörben is.
Ártatlan gyermekkorról szól a regény, a világ felfedezéséről, megértéséről, majd elfelejtéséről – és a következményekről.
A szerző eredetileg novellának szánta történetét, de több lett, és nem csak terjedelmében. Gaiman ugyanis saját magából is merített, így a könyv ezúttal sokkal személyesebb hangvételű lett, mint a korábbi művek.
A hangulat, a karakterek nyomot hagynak az olvasóban. Talán azért, mert nemcsak gyermeki, de felnőtt szemmel is ráismerhetünk saját életünk mesés szereplőire, és ha már felfedeztük a munkahelyünkön, a barátaink között, a családi körben megbúvó bölcs tanítókat vagy gonosz mostohákat, legalább tudjuk, kit engedjünk át a saját szívünk kapuján.
Hasznos könyv, mondanám összegzésül, ami ritkán mondható el egy fantasy-ról. Gaiman történetéről azonban feltétlenül. Ha ugyanis legközelebb szörnyektől és rémségektől rettegő, síró gyermeket látok, nem mondom többé neki, hogy „Csacsiság, nem kell félni, mert ilyenek nincsenek.” Inkább azt mondom el, hogyan lehet őket megsemmisíteni!
Fordította: Pék Zoltán
Neil Gaiman: Óceán az út végén
Agave Kiadó, 2013
