A kisbusz középső üléssorán ülő kislány szemei kikerekedtek, a légzése felgyorsult, és ijedten hadoválva a szélvédőre mutatott. Bár a szürke égen semmilyen közelgő veszély nem látszott, és a dróndetektorok sem csipogtak, a „Rozi na Ruki”, azaz „Rózsa a kézen” nevű mentőalakulat kisbusza lelassított és félreállt.
A lány láthatóan nem volt jól, mióta elindultak, ezúttal egy piszokfoltra hitte azt a szélvédőn, hogy egy közelgő drón.
A tízéves, Malajának becézett ötödikes kiszállt, aztán leguggolva, a térdeit átkulcsolva előre-hátra imbolyogva próbálta megnyugtatni magát. Az édesanyja arcán nem tükröződött érzelem, csöndben várta, hogy elmúljon a lánya pánikrohama.
Negyedórája hagyták el Berezivkát, hogy jó eséllyel soha többé ne térjenek ide vissza: a falujuktól alig tíz kilométerre is észleltek már előretolt orosz csapatokat, igaz, a derékhad még csak a közeli Kupjanszk belvárosát ostromolja. Az orosz drónok és siklóbombák azonban akár 20–30 kilométerrel is megelőzik a közvetlen arcvonalat, módszeresen keresik és pusztítják a katonai és polgári infrastruktúrát, beleértve a lakóházakat is, amelyekben a frontról hátravont erőket elszállásolja a hadsereg.
Néhány nappal ezelőtt az ő kertjükben is felrobbant valami, pár méterre a házfaltól – ez győzte meg őket, hogy hátrahagyják szegényes, de tiszta otthonukat.
A szomszédok – akik még egy ideig ott maradtak –, vállalják a ház és a háziállatok őrzését, etetését. A front közeledtével azonban valószínűleg ők is elmenekülnek majd, így a ház végső lakói egy ukrán katonai alakulat tagjai lehetnek – mielőtt az oroszok lebombázzák az épületet.
A hajnalhasadás utáni szürke órában érkezett értük az evakuálást végző kisbusz, amikor az éjjellátó drónoknak már túl világos van, a rendes kamerával felszerelteknek viszont még túl sötét.
Jól időzítette a csapat az érkezést: a háromféle dróndetektor csak elvétve csipog – ettől függetlenül az óvatosság indokolt. A gyalázatos állapotú utakon dülöngélő katonai terepjárók mindegyikén be van kapcsolva az elektromos zavaróberendezés, a szántóföldön kiégett autóroncs áll mementóként.
A csodák csodájára még közlekedő sárga távolsági busz tetejére egy zöld álcaháló van terítve.
Malaja már épp visszanyerné a lélekjelenlétét, amikor egy katonai terepjáró húz el a félreállt kisbusz mellett – a hangos zajtól ezúttal a busz belsejébe ugrik ijedten. Nincs mese, menni kell tovább, sokáig senki nem szívesen időzik szabad ég alatt.
A kisbusz vezetője, Ara egykori volcsanszki üzletemberként maga is átélte a menekülés minden fájdalmát, amikor 2024 májusában Oroszország offenzívát indított a Harkivtól északra található település ellen. Előtte, 2022. február 24 és szeptember 11. között már átélte, milyen az „orosz világ”, 22 napot töltött orosz börtönben, miután a megszállók elvitték, mert „utálattal nézett rájuk”.
Kérdeztem utána őket, hogy miért, talán szeretettel kellett volna? Azt is megkérdezték, mit gondolok Putyinról. Mondom: vagy egy hatalmas idióta, vagy az amerikaiak téglája, mert ekkora hülyeséget csak az csinálhat. Lerohanni Ukrajnát!
– mondja Ara oroszul. Mint oly sokaknál Kelet-Ukrajnában, a nemzeti identitás és a mindennapokban használt nyelv nála sem zárják ki egymást.
Harkiv felé menet még nagyot csattan az elromlott ablaktörlő a szélvédőn, Malaja majdnem megfullad ijedtében. Harkivba érve édesanyjával együtt átadják egy, a menekülteknek ideiglenes szállást biztosító központnak. A kislány először jár az otthonától egy óra autóútra fekvő nagyvárosban.
Az evakuálást végző szervezet egy 2019-ben eltűnt kislányról kapta a nevét, akinek egy rózsa volt a kezére tetoválva. Vezetője, Olekszandr jómódú agglegényként élte életét, mikor megfogalmazódott benne a gondolat, hogy eltűnt személyek keresésével töltse a szabadidejét. A háború kitörése után javarészt civilek kimentésével, majd a bombázások utáni túlélők kutatásával bővült a portfólió.
Aki a leghamarabb odaér a helyszínre, felveszi a kapcsolatot a rendőrséggel vagy a katasztrófa-elhárítással, és megkezdi a mentést. Legutóbb én voltam az első. Szóltam a rendőröknek, hogy sebesültek a kilencediken – ahelyett, hogy az elsőről futkostak volna fel egyenként, beálltak csatárláncba, és leadogattuk az embereket
– meséli Olekszandr.
Máskor a környéket fésülik át: akár egy kilométerre a becsapódástól is elrepülhet egy kődarab, szilánk, eltalálva valakit a sötétben, ahol senki nem keresne sebesültet.
Napi átlag három-négy megkeresést kapnak, de legtöbbször az utolsó utáni pillanatban próbálnak meg kapcsolatba lépni velük az emberek.
Nagyobb offenzíva esetén ez lehet napi száz–százötven megkeresés is. Hiába voltunk ott pár hónapja győzködni őket, hogy menjenek el, nem veszik komolyan, amíg meg nem látják a holttesteket az utcán. De akkor már a legtöbbet vissza kell utasítanom, mert túl veszélyes lenne az FPV drónok miatt. Aztán egy kis részük utána megjelenik az orosz televízióban, hogy »engem magára hagyott Ukrajna…«
– mondja keserűen.
Szumitól Harkivon át Donyeck megyéig mindenhol vállalnak evakuálást, de a közeli Kupjanszkba – hiába van csak tíz kilométerre a hajnali mentés helyszínétől – már nem mennek be, pedig bent maradt nagyjából 1500 civil lakos. Minden újságírót és önkéntest kitiltott az ukrán hadsereg, annyira rossz a helyzet.
Így az önkéntesek ott folytatják a munkát, ahol lehet, miközben egyre kevesebb pénzből kell gazdálkodniuk, magát a szervezetet pedig paradox módon egy orosz offenzíva mentette meg nemrég a csődtől. „2024 tavaszán már láttuk, hogy Volcsanszknál lesz egy offenzíva, de az autóparkunk teljesen le volt amortizálva, mindegyik felújításra szorult, hiába figyelmeztettük az embereket, hogy hamarosan nagy szükség lesz rájuk, senki nem adott pénzt a felújításukra” – meséli.
Nagyjából 5–6 ezer hrivnya (mintegy 45 ezer forint) gyűlt össze, ez egyetlen autó nagyjavítására sem elég. Aztán májusban tényleg megindultak az oroszok, az autóink pedig tíz nap alatt szétestek a terhelés alatt, viszont közben megindult a pénzáradat. Nagyon hálásak voltunk érte, fel tudtuk újítani a járműveket, és folytattuk a munkát, de abban a tíz napban nem tudtunk olyan fordulatszámon dolgozni, ahogy kellett volna, és bizony haltak meg az önkénteseink. Sajnos, úgy tűnik, ez így működik
– panaszolja.
De mi lehet vajon annak az 1500 embernek a fejében Kupjanszkban, aki mindezidáig nem hagyták el a várost? Olekszandr nem akar a nevükben megnyilvánulni, de megosztja az ezzel kapcsolatos tapasztalatait.
„Minden ember más, ezért az okai is eltérők annak, hogy miért maradnak. Van, aki azt mondja: senkim nincs Ukrajnában, de Oroszországban vannak rokonaim. Elbújok, és megvárom hogy ideérjenek. Nos, ha közben nem árt Ukrajnának, ha nem dobja fel az ukrán katonák pozícióit és egyebek, megértem, ez az ő élete, az ő döntése, miért ítélném el?” – mondja.
De azért elmagyarázom neki, hogy ebben a várakozásban meghalhat, és elvileg Oroszországba Ukrajnán, majd Európán keresztül is eljuthat – egészségesen. De ezek az emberek általában a társadalomnak abba a rétegébe tartoznak, akiknek nincs pénzük, vagy nem tudják, hogyan kell vele jól bánni, nem ismerik a civilizáció összes vívmányát, és ezért könnyebbnek tűnik számukra a pincében kiülni az ostromot
– meséli.
„Aztán vannak olyanok, akiknek mozgáskorlátozott rokonaik vannak. Ezek az emberek évtizedek óta fekszenek a szobájukban, nem látják a körülöttük lévő világot, és számukra a szoba elhagyása szó szerint ijesztőbb, mint a halál. Ezzel az a probléma, hogy mindig van valaki, akik gondoskodnak róluk. És ezeknek az embereknek nagyon nehéz a helyzetük, például Volcsanszkban, három utcával arrébb, amikor egy férfi meglátott minket, odarohant, és könyörgött, hogy győzzük meg valamivel az anyósát, hogy muszáj elmenni innen. Megérkezem, hullanak körülöttünk a bombák, és körülbelül 40 percig beszélek vele, könyörgöm az asszonynak, hogy meneküljön el. Ő is sír, a veje is sír, a végén én is sírok, de az asszony nem hajlandó elmenni. A vő pedig ott marad vele. Nem tudom, mi lett velük. Aztán vannak emberek, akik az utcáról összeszedik az állatokat, etetik őket, és azt mondják: felelősek vagyunk azokért, akiket megszelídítettünk. És ennyi állatot elvinni lehetetlen. Meg persze vannak, akik teljes szívükből gyűlölik Ukrajnát, talán még valamit is tesznek, hogy segítsék az orosz csapatokat. Megint mások nehezen válnak meg a tulajdonuktól” – sorolja az okokat Olekszandr.
Az embernek van egy 30 éves, ócska, katódsugár-csöves tévéje, mégis ragaszkodik hozzá. Aztán rájössz, hogy 20 évig dolgozott valahol, hogy megvegye ezt a tévét. És nem érdekli, hogy nem modern. 20 éve nézi azt a tévét. Nem érti, hogyha bomba esik oda, akkor úgyis mindenét elveszíti. Azt mondja, ha elmenne, a szomszédai ellopnák. Mondom neki: hát, hadd lopják! Kit érdekel, ha az élete megmarad? Megpróbálsz minden emberrel különféle módon viselkedni, megegyezésre jutni, érveket találni. De nagyon ideges leszel, amikor nem sikerül
– darálja.
Annak ellenére, hogy Kupjanszkba már a katonaságon kívül senki nem mehet be, nem tart attól, hogy éhínség következne. „Három éve megy oda a humanitárius segély, többek közt élelmiszer is. Valószínűleg ezek fel vannak halmozva raktárakban meg magánembereknél, valószínűleg hat hónapig elég lesz” – jósolja.
„Mindez annak ellenére, hogy nagy vitáink voltak a többi szervezettel: amikor van egy evakuációs zóna, mindenki tudja, hogy az embereket onnan evakuálni kell, de ők továbbra is humanitárius segítséget nyújtanak. Megértjük, hogy vannak projektjeik, a pénzt el kell költeniük, az adományokat nem tarthatják vissza, de azzal, hogy mindezt odaviszik, nem motiválják az embereket, hogy tényleg elmenjenek, amíg még biztonságos.”
