Sokadszorra veselkedett neki egy nyugat-európai lap annak, hogy megértse és megértesse, mi hajtja a jelenlegi magyar és lengyel kormányerők nacionalista fordulatát.
A Guardian szerzője, Nicholas Mulder azzal kezdi cikkét, hogy a Német Marshall Alap támogatásával pár fiatal kelet-európai ellátogathatott 1992-ben az Egyesült Államokba. Az egyikük a 29 éves Orbán Viktor volt, akit Los Angeles-i sétáján nem nyűgözött le túlzottan a Nyugat. Tény, hogy épp két hónappal azelőtt értek véget a súlyos faji zavargások a városban. A keletieket jobban érdekelte a technológia (például a walkmanek), mint az USA egyenlőségről, igazságról alkotott elképzelései.
Orbánt elvitték az Umatilla Indián Rezervátumba Oregonba, ahol a szerző szerint az őslakosokkal se találta igazán a kapcsolatot (miután egy földreformmal kezdte traktálni őket). Ami igazán lenyűgözte, az a demokrata konvenció volt New Yorkban, ahol hivatalosan is Bill Clinton lett a párt elnökjelöltje. A cikk szerint
Eközben a nyugati közbeszéd is változóban volt ahhoz képest, amit Orbán Soros-ösztöndíjasként Oxfordban megismerhetett. Őt hidegen hagyták a nyugatiakat egyre jobban foglalkoztató témák, mint a rasszizmussal szembeni fellépés, a faji és nemi-szexuális kérdések, a gyarmatosítás öröksége vagy a holokausztra emlékezés.
Lengyelország és Magyarország eközben gazdasági sokkterápiákkal próbált átlendülni a rendszerváltás nehézségein, a két állam jobboldal elitje pedig konzervatívabb irányba fordult, mint az európai mainstream. Orbán és a Kaczynski fivérek irányítása alatt a nagyra hízott kormánypárt elfoglalta a közintézményeket, a bíróságokat, a médiát, a baloldali szervezeteket és személyeket, ahonnan lehet, kiűzték. Ugyanakkor az uniós tagság változatlanul népszerű Budapesten és Varsóban is. Ahogy a Guardian fogalmaz,
Miért fordultak el a liberalizmustól?
A bolgár Ivan Krasztev és az amerikai Stephen Holmes elmélete szerint Orbán és Kaczynskiék amiatt lázadtak fel, mert nem sikerült a rendszerváltáskori álom: hogy a nyugati liberális intézmények és nézetrendszerek lemásolásával nyugati jólét teremtődjön. Úgyhogy a 2008-as gazdasági és a 2015-ös migrációs válság hatására úgy döntöttek, még nagyobbat kell változtatni.
Bár agyelszívás nagy méreteket öltött, a lakosság elöregszik és fogy, Orbán elutasította a bevándorlást, viszont állampolgárságot adott a határon túli magyaroknak, és rengeteg, a gyermekvállalást támogató intézkedést hozott. Pedig emiatt nem kéne az illiberalizmushoz fordulni, a rendszerváltás óta lakosságának 20-30 százalékát elvesztő Lettország, Litvánia, Horvátország, Bulgária és Románia sem lett autoriter állam, utóbbi kettőben éppen megerősödőben vannak az EU-párti, korrupcióellenes politikai erők. Eközben
Lengyelország és Magyarország uralkodó pártjai folytatják azt, amit igazabb szakításnak gondolnak a múlttal, mint az 1989-es délibábos átmenetet
– fogalmaz a Guardian.
Így kezdődött a Nagy Váltás
A lap felidézi az ezredfordulót, amikor Orbán a Független Kisgazdapárttal koalícióban kormányzott. A szerző szerint környezetében csírájában már jelen volt a holokauszt relativizálása, a rasszizmus a cigányság ellen, vagy épp az osztrák Jörg Haider szélsőjobbos pártjának támogatása. De a gazdaság szárnyalt, az ország belépett a NATO-ba, így nyugaton elnézték mindezt. Orbán aztán 2002-ben kikapott a választáson, és azt látta bizonyítottnak, hogy a kommunizmus után a vagyonukat megtartó, átmentő emberek diktálnak, sőt ők buktatták meg.
Lengyelországban Lech és Jarosław Kaczynski is úgy alapították meg pártjukat, a Jog és Igazságosságot, hogy a céljuk a kommunisták végső kiűzése volt. A bíróságok (némi uniós támogatással) megakadályozták a lusztrációt, azaz az egykori kommunisták kipurgálását minden intézményből. Ahogy Kaczynskiék hatalomra kerültek 2005-ben, rögtön elrendelték, hogy 350 ezer közszolga, újságíró, akadémikus, tanár és állami cégvezető köteles beszámolni állampárti múltjáról. Nagy ellenállás fogadta ezt, 2007-ben ki is került a hatalomból a Jog és Igazságosság.
2015-től aztán újult erővel roppantak neki a szerintük begyöpösödött rendszernek, azóta megy a heves vita az Európai Unióval is a bírósági reformról. Mindenesetre mindkét ország vezető pártjainak vezető politikusai úgy hiszik, a puha, tárgyalásos rendszerváltás a kommunista elit tisztára mosása volt csupán.
A világpiac kése a hátban
Philipp Ther német történész más magyarázatot ad, mint Krasztev és Holmes. Szerinte a világpiac viszontagságainak kitett társadalmak reakciója volt a nacionalizmus felemelkedése. Lengyelországban és Magyarországon is nagy sokkot jelentett a kapitalizmus betörése, sokan vesztették el állásukat, egzisztenciájukat, ezért 1993-94-ben vissza is szavazták a hatalomba a kommunisták örököseit. De a baloldali pártok már nem akartak állami gazdaságirányítást, maradt a szabad piac.
Az Európai Unió ugyan támogatta a volt kommunista blokk országait, de az alapokat inkább a piaci terjeszkedésre használták, mint a demokratizálódásra. Emiatt is gyenge maradt a középosztály a térségben, megnőttek a társadalmi egyenlőtlenségek, a vidék és város között ez különösen szembetűnő. Orbán meg is állapította 2014-es, az illiberalizmust meghirdető beszédében, hogy a nyugati liberális társadalmak már nem versenyképesek a világpiacon, új utakat kell találni.
Magyarországon és Lengyelországban már a nyolcvanas években ezeket a más utakat figyelték: ahogy Teng Hsziao-ping Kínája kinyitotta a piacát, ahogy az autoriter Dél-Korea gazdasági sikertörténetet írt. Aztán volt egy időszak, amikor Kelet-Közép-Európa lehetett a minta Afrika, Latin-Amerika és Ázsia feltörekvő országainak.
Európa felé forduló orca
A Guardian cikke szerint kulturálisan Európába van betonozva a térségünk, ezt már az 1970-80-as években felismerték az elitek. Elfordultak az antiimperialista, a harmadik világgal szocialista együttérzést valló ideológiától, és a közös európai örökségről kezdtek beszélni, aminek már ekkor volt muszlim- vagy épp Afrika-ellenes éle.
Manapság kétarcú a helyzet, amit a cikk Orbán politikájával illusztrál. Miközben elveti a nyugatias nyitott társadalom eszményét, az európai autóipar fontos telephelyeként az ország a kapitalizmusban maradt, katonailag pedig változatlanul atlantista vonalat képvisel. Bár ehhez hozzájön, hogy Orbán Oroszországgal és Kínával is szorosabbra fonta a viszonyt, a Budapest-Belgrád-Pireusz vasútvonal, amit kínai hitelből épít Magyarország, szintén ezt mutatja. Közben a demokratizálódott Dél-Korea is megjelent a térségben, a segítségével az autóipar nagy akkugyártójává válik Magyar- és Lengyelország is.
Mindez azt mutatja, hiába ment a riogatás azzal, hogy a nacionalizmus és a nagyhatalmi konfliktusok a nemzetközi politikai és gazdasági rend összeomlásához vezetnek. Így zárja a Guardian a cikkét:
Drámai deglobalizáció helyett sokkal valószínűbb, hogy azt fogjuk látni, hogy a nacionalista vezetők világszerte politikailag zárt társadalmakat építenek, amelyeket nyitott gazdaságok támogatnak: globalizmus globalisták nélkül.
