Az Európai Unió külpolitikája az utóbbi időszakban nem működik jól. A bénázásokról többször írtunk már, volt, hogy felkészületlenség állt a problémák mögött, volt, hogy az EU-n belüli hatalmi harcok (és bénázás), és volt – a vakcinabeszerzések ügyében –, amikor előbb az EU strukturális és hozzáállásbeli problémái ütköztek ki, aztán az Egyesült Államok hozta diplomáciailag kellemetlen helyzetbe az Európai Uniót.
De azt sem lehet kihagyni a számításból, hogy az EU-nak nem igazán van külpolitikája. Az, hogy az Európai Uniót ki képviseli kifelé, máig hatalmi harcok témája. A külügyi főképviselő posztja viszonylag új szerepkör, másrészt eddig a személyes kompetencia is hiányzott ahhoz, hogy érvényesítsék. Máig inkább igaz az, hogy ha az Európai Unión belül valódi diplomáciai eredményt akar valaki elérni, akkor inkább érdemes felhívnia Angela Merkelt vagy Emmanuel Macront, mint bárkit az EU apparátusából.
A döntésképtelenség egyik okáról Magyarország ad időnként bemutató előadást. A napokban mi voltunk az egyetlenek, akik megvétózták az EU nyilatkozatát, amelyet a palesztin-izraeli konfliktus kétoldalú elítélésére szeretett volna kiadni. Azt, hogy csak 26 tagország írta alá a nyilatkozatot, maga Josep Borrell főképviselő jelentette be, és valószínűleg azt akarta vele alátámasztani, hogy megküzdött a nyilatkozat elfogadásáért. Közben viszont éppen a tehetetlenségét mutatta be vele.
A szöveg nem volt különösebben erős, egyrészt azt tartalmazta, hogy Izraelnek joga van az önvédelemhez, valamint azt, hogy a Gázából kilőtt rakétákat le kell állítani. Kijelentette viszont azt is, hogy mindkét oldalon túl nagy a civil áldozatok száma, és ez így nem mehet tovább, tűzszünetre van szükség. Szijjártó Péter külügyminiszter Izrael-ellenes elfogultsággal vádolta a nyilatkozatot, a tárca pedig azt közölte, a kormány minden olyan megnyilvánulást elutasít, amely „Izraelt teszi felelőssé a jelenlegi helyzet kialakulásáért, vagy egyenlő félként kezeli Izraelt és a Hamász nevű terrorcsoportot, vagy közvetett módon legitimálja az utóbbi szervezetet.” Szijjártó ugyanakkor arra is utalt, hogy alapvetően nem ér semmit egy ilyen dokumentum.
A magyar kormány régóta hivatkozik arra, hogy a hasonló elítélő nyilatkozatok súlytalanok, üres kommunikáció az egész, akár Izraelről, akár Kínáról, akár Oroszországról van szó. Mivel láthatjuk, az Orbán-kormány mennyire nem szereti a diplomácia nüanszos részét alkalmazni, valószínű, hogy így is gondolják. Ettől még éppen a sorozatos vétók adják az egyik okát annak, hogy miért nincs az Európai Uniónak közös, folyamatosan kialakított álláspontja a világ eseményeiről, és miért nem működik úgy, ahogyan egy gazdasági és politikai szuperhatalomnak működnie kellene. A másik komoly gond persze akkor kerülne elő, ha lenne ilyen közösen kialakított álláspont, hiszen akkor aszerint kellene cselekedni, ami valószínűleg ismét problematikus lenne.
Magyarország nem először ássa alá az ehhez hasonló nyilatkozatokat, bár eddig látszólag a kormány számára fontosabb kérdésekben tette. Az Oroszország ellen a Krím megszállása után bevezetett szankciókat ugyan megszavaztuk, de közben Orbán Viktor folyamatosan elmondta, hogy Oroszországgal inkább tárgyalni kellene.
A jelenlegi külpolitika az üzletet helyezi minden – így a politikai elvek és ideológiák – elé, ennek jelképe, hogy a Külügyminisztériumból Külgazdasági és Külügyminisztérium lett. A miniszterelnök Magyarországot úgy képzeli el, mint egy hajót, amely a tengeren lebeg több nagy szikla között, és próbálja elkerülni, hogy bármelyiknek nekicsapódjon. Orbán ebben a hasonlatban Németországot, Oroszországot és Törökországot tekinti szikláknak mint a régió meghatározó országait, és úgy tartja, kényes egyensúlyozással lehet a legtöbb gazdasági lehetőséget kiaknázni.
Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy Németországgal merünk politikailag kemények lenni, mert a kormány tudja, hogy a német külügy elsősorban a német cégek érdekeit tartja szem előtt, amelyeket tökéletesen kiszolgálunk. Azt is tudja, hogy Kína és Oroszország számára azért értékes Magyarország, pontosabban azért értékesebb, mint a hasonló politikával manőverező Szerbia, mert mi az Európai Unió tagjai vagyunk.
Az viszont kérdés, hogy meddig lehet ezt csinálni. A Kínával egyre romló uniós és amerikai viszony előbb-utóbb megköveteli, hogy oldalt válasszunk a konfliktusban. A gazdasági rész ilyenkor kevésbé fontos, kivéve, ha olyan kritikus infrastruktúráról van szó, mint az újgenerációs mobilhálózatok kiépítése és a honvédelem fejlesztése. De legalább azt el fogják várni tőlünk, hogy szóban keményebbek legyünk Kínával szemben.
Magyarország nemrég megvétózott egy Kínát elítélő nyilatkozatot, amelyet a héten próbálnak meg újra elfogadni. Eközben az Európai Parlament szintén szavaz egy Kínát elítélő szövegről. Az előbbi valószínűleg a magyar kormány miatt most sem fog átmenni, az utóbbit viszont szinte biztosan elfogadják.
Ez azért van, mert az Európai Unió külpolitikája megköveteli azt, hogy teljes egyetértés legyen minden kérdésben, miközben az EP-ben elég az egyszerű többség a szavazásoknál. Teljes egyetértés viszont soha nem lesz semmilyen külügyi kérdésben, ha valóban tétje van a döntésnek, ugyanis mást gondol például Törökországról Magyarország, Németország és Ciprus, és nem is várható megegyezés egykönnyen. Ameddig kötelező a teljes konszenzus, addig az Európai Uniónak nem lesz érdemi külpolitikája, amit természetesen az EU-ban is mindenki tud. Magyarország viszont addig folyamatosan borzolhatja a kedélyeket látszólag jelentéktelen nyilatkozatok megvétózásával, miközben ezekkel a vétókkal hozzájárul, hogy a hasonló nyilatkozatokra épülő uniós diplomácia továbbra is súlytalanok legyen.
