A hírekben rendszeresen olvasunk arról, hogy az Egyesült Államokban milyen fegyveres támadások történnek ijesztő rendszerességgel, de a rendkívül szigorú fegyvertartási szabályok miatt Európából, pláne Magyarországról nagyon nehéz elképzelni, hogy az időről időre bekövetkező lövöldözések milyen hatással vannak az amerikaiakra, hogyan változtatják meg az emberi reakciókat. Minderre akkor döbbentem rá, mikor részese lettem annak a pánikhullámnak, ami New York-i Times Square-ről indult ki, miután
Augusztus 6-án este a Broadwayen található Richard Rodgers színházba volt jegyünk a Hamilton című előadásra. A kétfelvonásos musical zavartalanul zajlott egészen az utolsó tíz percig, amikor előadás közben a széksorok között mozgolódás támadt. A mellettem ülő kolléga elsőre azt hitte, hogy a darab csúcspontján így vonják be a közönséget a nagyobb hatás elérése érdekében, ám erről szó sem volt. A sötétben olyan kiáltások hangzottak el, hogy „Fegyveres!” és „Mindenki a földre!”, majd felkapcsolódott a villany. Akkor már világos volt, hogy eluralkodott a pánik a közönség soraiban: sokan a szűk széksorok közé vetették magukat a földre, mások a kijárat felé tolakodtak, a színészek eltűntek a színpadról, egyetlen szereplő figyelte értetlenül egy sarokból, hogy mi történik a nézőtéren.
Mi teljesen értetlenül, a helyünkön ülve figyeltük a fejleményeket,
Mire eljutott az agyamig, hogy az adott helyen (értsd: az Egyesült Államokban) elég nagy az esélye, hogy valós a fenyegetettség, a színpadon mikrofonnal a kezében megjelent a színház egyik alkalmazottja, és biztosított mindenkit arról, hogy nincs veszély, mindenki nyugodjon meg, és üljön vissza a helyére. Mi ennek megfelelően cselekedtünk, másokat ugyanakkor ez nem nyugtatott meg, folytatódott a mozgolódás a kijáratok felé, tőlünk nem messze egy anyuka ölelte a sokktól remegő lányát, volt, aki a könnyeit törölgette, néhányan pedig még ekkor sem keltek fel a padlóról.
Pár percen belül az alkalmazott ismét megnyugtatott mindenkit, hogy minden rendben van, szóba került, hogy nem folytatódik az előadás, majd egy rendőr is megjelent a színpadon, aki ismét biztosított mindenkit, hogy nem vagyunk veszélyben – erre a közönség hatalmas tapssal reagált, de nézőtér nem csillapodott le teljesen, remegő lábú, falfehér arcú, aggódó tekintetű emberek még ekkor is akadtak.
Kis idő elteltével, szintén a színpadról tudatták mindenkivel, hogy a pánikot egy motorbicikli durranó kipufogója okozta. Majd a korábbi totális riadalom ellenére bejelentették, folytatódik az előadást, amire ismét hangos taps volt a válasz. A színészek ezt követően visszatértek a színpadra, lezajlott az alig tízperces finálé, majd a rövid tapsorkánt követően a közönség szedelőzködni kezdett, és elindult a kijáratok felé. Az emberek arcán ugyan látszott, hogy még nem tértek teljesen magukhoz, de az élet meglepően gyorsan visszatért a megszokott kerékvágásba, a különböző pultoknál például azonnal kígyózó sorok alakultak ki a mindenféle szuvenírekért.
Az utcára kilépve csak az utalt a nagyjából fél órával korábbi eseményre, hogy rendőr-, mentő- és tűzoltóautók fényei villogtak mindenfelé, az alig száz méterre lévő Times Square-en ugyanakkor már úgy zajlott az élet, mintha mi sem történt volna. Pedig a pánik jelentős volt, ugyanis a helyszínen készült videók tanúsága szerint az ijedtséget keltő durranást követően az emberek fejvesztve kezdték elhagyni New York leghíresebb közterületét, a környező épületekben keresve menedéket, és ez a reakció gyűrűzött be a színházba is – odabenn ekkor még senki nem tudhatta, hogy semmi nem történt, de a menekülő emberek látva joggal hihette bárki, hogy újabb tragédia közeledik.
És a feszültségen sem lehet csodálkozni, hiszen egy héten belül három, több halálos áldozatot is követelő lövöldözés zajlott az Egyesült Államokban: El Pasóban, Daytonban és Chicagóban is tragédia történt. Csak a színházból távozva tudatosult igazán, hogy itt az emberek fejében tényleg megfordul, hogy bármikor és bárhol célkeresztben találhatják magukat, és ennek megfelelően reagálnak az első riasztó jelre. A színházban ülve belőlem és mellettem ülő ismerősökből szinte teljesen hiányzott a túlélési ösztön, az állandó félelem, ami a helyieket egyetlen pillanat alatt a földre küldte. Ennél már csak az volt furcsább, hogy a pánikot követően milyen gyorsan állt vissza minden a normális kerékvágásba.
A metróhoz sétálva át kellett vágni a Times Square-en, ahol az elképesztő tömeg semmi jelét nem adta a korábbi fejetlenségnek, annak, hogy bármi történt. Arról már csak az egymással beszélgető, az átlagosnál nagyobb számban jelen lévő egyenruhások tanúskodtak. Meg egy éppen távozó mentőautó.
