Borzalmas napnak tűnt karácsony előtti utolsó hétfő. Terrortámadás Berlinben, Zürichben és Ankarában, hajtóvadászat Brüsszelben. Épp csak napokkal azután, hogy Kelet-Aleppóban úgy tűnt, egy újabb népirtás szemtanúi leszünk. Az isztambuli, jordániai és egyiptomi terrortámadások a múlt hétről pedig már csak mínuszos hírnek tűnnek a nyugati médiában.

A legfrissebb éjszakai híreket elolvasva a feleségem első kérdése hajnalban az volt, hogy most tényleg elszabadult valami, féltenünk kell a magunk és a gyerekeink biztonságát?

Nehéz helyzetben minden átlagos hírfogyasztó, aki manapság a lelki békéjét megőrizve akar a karácsonyra készülni. Azt már régóta tudjuk, tapasztaljuk, hogy a médiumok vetekednek a fogyasztók figyelméért és ennek megszerzésének legkönnyebb (de nem az egyetlen) módja, ha a színvonalat kellően alacsonyra viszik. Mivel azonban az egyszeri ember idővel belefásul ebbe, megszokottá vállnak számára a korábban elképzelhetetlen hírek, formátumok, események, ezért idővel valami újjal kell előrukkolni.

Az egyszeri ember ezt a folyamatot leginkább a celebműsorok és valóságshow-k kapcsán szokhatta meg, minden egyes új reality műsor kapcsán lehet olyan érzésünk, hogy „nahát, ezt hogy lehet megmutatni a tévében”. Arra kevéssé szoktunk gondolni, hogy az élet más területein találkozhatunk ezzel a jelenséggel, és nem árulok el titkot, ha a politikai erőszakra, a terrorizmusra gondolok.

Bár az Iszlám Állam élen járt a látványos kivégzések kitalálásában, amikor 2014-ben lefejezte James Wright Foley-t, az mégis sokkolóan hatott a világra. A kiváló képminőség, az áldozat vélt vagy valós nyugalma, a lefejezést végző csuklyás férfi kimértsége, a brutális zárókép, ahol az amerikai újságíró fejét a hátán helyezték új minőséget hozott a terror képesítésében.

Ez a kivégzés sok szempontból jellemzi napjaink hírfogyasztását. Foley kivégzése nem az első eset volt, hogy a barbár akciót videóra vették és nyilvánosságra hozták. Dzsihadisták először 2002-ben fejeztek le egy amerikai újságírót Pakisztánban, majd egy amerikai mérnököt Irakban. Mindkét esetben készült egy 3-5 perces videó, ezek azonban korlátozottan kerültek nyilvánosságra.

Az Iszlám Állam videóját nemcsak az különböztette meg, hogy profi minőségben, szinte megrendezetten került sor a felvételre, hanem az, hogy a megváltozott médiafogyasztási szokásainak köszönhetően sokkal gyorsabban és cenzúrázatlanul vált elérhetővé. A korábbi két lefejezős videó gyenge minőség volt, és a médiumok tartózkodtak a levetítésüktől, a szerkesztők gyakoroltak  valamiféle önkontroll.

2014-ben minden ember egyéni döntése volt, hogy akarja-e látni a lefejezést, vagy csak a „cenzúrázott” felvételekre kíváncsi, esetleg néhány fényképpel is megelégszik. Nem csak a televíziók mutatták be a történetet, de a Twitteren, Facebookon is meg lehetett nézni, úgy osztották meg az emberek, mint a cuki kutya kimentéséről szóló GIF-eket. Én szándékosan nem néztem meg a felvételeket, de nagy volt a kísértés, amikor a Facebook falamon már a tizedik ismerős osztotta meg valamilyen kommentárral.

Felgyorsult a világ

Van tehát egyfajta verseny, hogy az újabb és újabb vizuális ingerek túlszárnyalják a megszokottakat, kiemelkedjenek a hírdömpingből és eljussanak a figyelmünkig. A biztonságérzetünk szempontjából ez azt jelenti, hogy a brutálisabbnál brutálisabb hírek olvasatán, láttán vagy fenyegetve érezzük magunkat (hogy pontosan mitől, azt nem tudjuk) vagy

fenntart bennük egyfajta félelemérzetet. 

Ehhez jön hozzá a média azon tulajdonsága, hogy a terek is leszűkültek a világban. Ma már egyre kevesebb olyan pontja van a világnak, ahol, ha történik valami, ne lenne róla valamilyen képi felvétel néhány órán belül. Legyen szó Afganisztánról, Burmáról vagy Szomáliáról, akkor is láthattunk terrorakciókról képeket, ha azt nem az adott terrorszervezet vette fel, hanem egy helyi járókelő.

Az is újdonságnak számított, hogy a terrorszervezetek egyre inkább maguk döntik el, hogy mit akarnak megmutatni a terrorcselekményeikből, azt egy, vagy akár több kameraállásból rögzítik. Az Iszlám Állam öngyilkos merénylőiről drónokkal készít felvételeket, amelyeken – mint az amerikai filmekben – kis színes körök és nyilak jelzik, ki a barát ki az ellenség, mi az autó útvonala és a végén a látványos becsapódás.

Nem csak a hírek tálalása gyorsult fel, de egyre több eseményről szerzünk tudomást a világban. Manapság, amikor az első reakció mindenhol a dzsihadista szélsőségesek motivációjának keresése, a felületes olvasóban könnyen az az érzet alakul ki, hogy súlyosan nő a terrorfenyegetés és még rosszabb lesz az élet. Európára mondjuk ez éppen nem igaz 2015-2016-ban, mert tényleg nőtt az ilyen típusú terrortámadások száma, de az USA példája itt releváns.

A világ legerősebb országában a terrorizmus elleni harc az egyik legfontosabb kül- és biztonságpolitikai kérdés, a lakosságot is nagyon foglalkoztatja, annak ellenére, hogy az USA-ban nyolcszor valószínűbb, hogy valakit egy rendőr öljön meg, mint egy terrorista. Szintén amerikai a példa arra, hogy néha mennyire nem is terrortámadással állunk szembe, pedig a sajtó hajlamos egyből elkönyvelni annak.

Idén nyáron egy Omar Mateen nevű afgán férfi tömegmészárlást rendezett egy orlandói melegbárban. Az Iszlám Államé a támadást, az elkövető muszlim volt és afgán, mi kell még? Utólag derült ki, hogy a férfinek semmilyen kapcsolata nem volt a terrorszervezettel, sőt korábban volt, hogy egymás után vallotta magát a Hezbollah és az al-Káida követőjének, amivel csak az a baj, hogy a két szervezet egymás ádáz ellensége. Lassan az is kiderült, hogy verte a feleségét, és hogy korábban valószínűleg a szexuális identitása is konfliktust okozott számára. Ahogy telt az idő a terrorizmus szálat egyre kevésbé lehetett alátámasztani, de a köztudatban ma is így szerepel.

Szétbogozni a híreket

A december 19-i terrorcselekmények még a szakértők számára is kihívást jelentenek.

Ritkán történik egyszerre ennyi, egymással össze nem függő, de nagy horderejűnek tűnő esemény.

Mindegyiknek van „valami” köze az iszlámhoz, a menekültekhez, a mássághoz. Az ember reggel felkel és csak annyit hall, hogy támadás itt, támadás ott és a lelke mélyén egy kicsit mindenkibe beköltözik a pánik, még ha csak rövid időre is.

Az orosz nagykövet megölése súlyos incidens és mostanság már sokan Oroszország nevének hallatára összerezzennek. Az első képeket én sem akartam elhinni, tényleg ott áll az elkövető, az elterült nagykövet mellett, vagy csak valami illusztráció? Aztán jöttek a videofelvételek (amiket most sem néztem meg), hiszen egy nyilvános kiállítás megnyitóról volt szó, és a török-orosz kapcsolatok éppen virágzanak. Az elkövető – úgy tűnik – valamiféle feldühödött szimpatizáns lehetett, aki a nagyköveten akarta megbosszulni a kelet-aleppói civilek utolsó napokban történt szenvedését. Nem hinném, hogy valódi nagy konspirációról fogunk hallani, az eset „csak” azt mutatja, hogy a török társadalom egy jó része szimpatizál a szíriai emberek szenvedésével (éljenek azok a polgárháború bármelyik oldalán) és erős ellenérzésekkel viseltetik Oroszország (és valószínűleg Irán) politikája iránt

Zürichben is történt „valami”,erről tudunk a legkevesebbet, csak annyi látszik biztosnak, hogy a helyi mecsetben valaki rálőtt az imádkozó emberekre, hármat megsebesített, majd elmenekült. Egy további halott személyt találtak a közelben. Ahhoz képest, hogy Berlinben és Ankarában óránként lehetett megtudni valamit, Zürichben ólomlábakon járt az idő. A helyi újság címlapja a berlini merénylet részleteivel van tele, a városban történt támadásról az utolsó hír hétfő este 10 órakor jött, kedd délután volt az újabb sajtótájékoztató.

Végül ott van Berlin, ahol látványos, brutális és kivédhetetlen terrortámadás történt. A nizzai forgatókönyv megismétlése, egy teherautó a tömegbe hajt és elgázolja az embereket.

Csak szerencsénk van, hogy ez korábban nem jutott senkinek az eszébe?

Hiszen ilyen kamionok és karácsonyi vásárok (így együtt) már évtizedek óta vannak, a dzsihadisták is itt vannak, több mint egy évtizede. Vagy azért találták ez az „eszközt” már a korábbi opciók elfogytak? A hatóságok már megtanultak védekezni az egyéb terrortámadások ellen és adaptálódni kellett?

Komoly bizonytalansági tényező az is, hogy az elkövető menekültként érkezett az országba. (Bár a legújabb hírek alapján még nem tudják, ki volt a pontos elkövető.) Ez a tény egyszerre gyengíti a német kormánypártot és bizonytalanítja el a közvélemény azon részét, amely elfogadta vagy támogatta Angela Merkel döntését. Németországba több százezer menekült és migráns érkezett, akiknek a kérelmét most dolgozzák fel a hatóságok. Valószínűleg százezer számra lesznek azok, akiknek elutasítják a kérelmét, egyszerűen azért, mert nem tudják bizonyítani menekültlétüket, és mert gazdasági migránsként érkeztek a valódi menekültek hullámával.

Rájuk a kitoloncolás vár, ami a maga nemében ugyanolyan példátlan lesz, mint ahogy a 2015-ös menekült és migránshullám.

*

Persze, ami Németországban és Nyugat-Európában is leginkább foglalkoztatja az embereket és hatóságokat, hogy lesz-e még terrortámadás.

Mire kell készülnünk?

A hatóságok minden egyes eset után tanulnak és fejlődnek, a kezdeti naivitás, hogy csak menekültek jöttek, már a múlté. A közvélemény minden egyes terrortámadás után egy kicsivel jobban megszokja, hogy ilyen világban élünk, csökken az ingerküszöb.

Egy egészséges társadalmat a veszteségek megerősítenek, a kezdeti pánikot az értelmes megoldások keresése váltja fel. A pesszimista népléleknek nehéz feldolgoznia, hogy a kétségbeesésen és sóhajtozáson kívül mást is lehet tenni, de a terrortámadásoknál különösen fontos látni, hogy mindig többnek látszanak a valóságnál, és mindig súlyosabbnak tűnnek első pillanatban, mint amilyenek a hosszútávú hatásaik.

A szíriai polgárháború közvetlenül és közvetetten is világosan megmutatta, hogy ebben a globális világban nem csak a hírek terjednek példátlan gyorsasággal, de az összeesküvés és az erőszak is.