Mostanában, hogy Trump kapcsán a világ sorsára irányul a figyelem megint – mint már máskor is -, eszembe jutott Hieronymus Bosch Triptichonja. E középkori festő látnoki képességekkel ábrázolta a három emberi közösségünk alapállapotát. A kicsit unalmas mennyországot, a mókás, de már szabados világunkat, ami aztán belecsúszik a pokol ijesztő szenvedésébe. Ha minden jól megy – gondolhatjuk -, a dolog kezdődik elölről, de mindenesetre a triptichonban benne látják a politikai elemzők az ember szabadságra és rendre való együttes vágyát, és azt, hogy a két erőnek egyensúlyban kell lennie, azaz a konzervatívoknak és a liberálisoknak, s ezért aztán az inga hol erre, hol arra leng ki.
Furcsa volna azt mondani, hogy Trump a rendet hozza vissza, pedig szavazói motivációiról tudjuk, hogy nem valóságshow-s fílingje hozta meg győzelmét, azaz nem egy Cicciolinát szavaztak az elnöki székbe az amerikaiak, hanem nagyon is aggodalmaiknak adtak hangot. Szinte az összes elemzés azt emeli ki (ld. pl. Fukuyamáét), hogy a lecsúszó fehér középosztály félelmeire tudott Trump választ adni. S hogy ez a nem legalsó, de alsó lecsúszásban lévő réteg nem túl izmos agyilag, és bejön neki ez a stílus, már más kérdés. Ilyen alpári világban élünk, ezt látják az amerikaiak a legkülönbözőbb televíziós show-kban, és a reality-k végső soron fellazították a polgári nyilvánosságot. Az értelmiség már nem kontrollálja a nyelvhasználatot, a televíziókban elveszítette ezt a csatát, miért ne veszítené el a politika színpadán is?
No, de milyen is ez a stílus? Tudjuk-e? Látjuk-e a mélységeit? Egész véletlen láttam a fiammal egy olyan viccesnek szánt műsort is, ahol Trump dolga nem is volt más, mint hogy hallgassa a humoristákat, és jópofát vágjon hozzá. A legválogatottabb sértések záporoztak meglehetősen alpári stílusban, olyannyira erőltetetten bántóan, hogy mi ezt nem is tartottuk viccesnek, és 10 perc után elkapcsoltunk. De az amerikai közönség láthatóan boldog volt, s ha mi amerikaiak lettünk volna, lehet minket is lekötött volna.
Hankiss Elemérnek egy törzsről való példája jut az eszembe. Ebben a közösségben, mikor már kijelölik, ki lesz a következő törzsfőnök, a beavatási szokás része, hogy kiültetik a jelöltet egy sátor elé és mindenféle módon az elé járuló törzstagok mocskolni kezdik őt. A legnagyobb sértéseket vágják a fejéhez, hogy például milyen önző módon nem adta oda a feleségét, hogy mikor és miket hazudott, kinek nem adta meg a tartozását. De mondanak olyanokat is, amelyek nem is igazak, és talán le is köpik. A leendő törzsfőnöknek mindezt úgy kell tűrnie, hogy arcizma sem rándul. Trump is jópofát vágott a dologhoz, s pókermosollyal fogadta azt is, amikor primitív köcsögnek nevezték tulajdonképpen a saját közegében. Ez körülbelül olyan, mintha Orbán Viktort saját hívei pocskondiáznák egy színházban másfél órán keresztül. Nagyon más kultúra, mint a miénk. Mikor megkérdezték az antropológusok, hogy ugyan miért mocskolják így leendő vezetőjüket a törzstagok, a válasz az volt, hogy épp azért. Most van itt a lehetőség, hogy utoljára beolvassunk neki, aztán ezután már hódolni fognak előtte.
A mi amerikai kultúránknak is vannak – úgy tűnik – ilyen rítusai. A rítus értelme Hankiss szerint az, hogy az ember eredendően nem tartja normális dolognak az egyenlőtlenséget, de a társadalom egyre komplexebbé válása ezt mégis megköveteli. Paradicsomi állapotban még nincsenek vezetők és vezetettek, és igazságérzetünk kívánja meg, hogy ezt a játékot játszhassuk. Már ahol játsszák, s úgy tűnik, Amerikában teszik. S most nem a jelöltek egymás lejáratására gondolunk, hanem a vezető és vezetettek viszonyára.
A triptichon egy másik vonatkozásban is jelentőséget kap. Nem másnak, mint Leonardo Dicapriónak is egy alapélménye ez a festmény, s amikor belefogott a széndioxid-kibocsátás csökkentési kampányába – melyre mint ENSZ nagykövet kapott megbízást –, utalt arra, hogy gyerekként a táblakép elementáris hatással volt rá, és sokat nézegette. Ott volt ugyanis lakásuk falán sok más reprodukcióval egyetemben. Az általa készített filmben a festmény azt szimbolizálja, hogy elpusztíthatjuk magunkat, de ha okosak leszünk, és megállítjuk a széndioxid-kibocsátást, még menthető megszokott életünk.
A filmben néhány másodpercre feltűnik Trump is. Épp cinikusan viccelődik egy kampánykörútján, hogy mennyire fázik, és hol vannak most a világ felmelegedéséért aggódók, mert milyen jó volna, ha kicsit melegebb lenne.
Obamának ugyanebben a filmben van egy nagyon intelligens mondata, szerinte a kulcs az emberek, nem pedig a vezetőik kezében van. A politikusokat nem a közösség vezetőinek, mint tévesen hiszik, helyette sokkal inkább a közösség követőinek kellene nevezni. Amit ő klíma és más ügyben elért, az sokkal kevesebb, mint személy szerint szeretett volna. De alapvetően szerinte jó irányba mennek a dolgok.
Egy kicsit azért Obamánál pesszimistább vagyok. Obama értette azokat a lobbiérdekeket, mely a klímaváltozás elbagatellizálását szolgálták, Trump viszont nem érti azokat, amelyek a párizsi klímacsúcshoz vezettek. Bár belátom, hogy az ingának mozognia kell liberális és konzervatív értékek közt, szabadság és rendvágy közt, viszont nem hiszem, hogy a történelem ismételni tudja magát. Nem arról van szó, hogy most visszatértünk a liberalizmus előtti demokrácia korszakába, amely a maga populizmusával a nép vágyaira orientálódik. A liberális Obama is a nép vágyainak függvénye volt, ha hihetünk a szavainak.
A helyzet inkább arról szól, hogy az emberiség rendelkezik egy bizonyos tudással. Ez a tudás eljut bizonyos rétegekhez. (Trump például nem tartozik azokhoz, akihez ez eljutott, és sajnos, mondjuk Ronald Reagannel szemben, nem is látszik rajta az a vágy, hogy ilyen jellegű hiányosságait pótolja.) Nem tudunk ugyanabba a folyóba kétszer belelépni. Miközben persze az emberi természet nem változik, a félelmek ugyanazok, és az inga ugyanúgy mozog, más az a közeg, amiben vagyunk. Ma a tudás kiterjedtsége tömeges és nem kiváltságos, a diákság létszáma még nagyobb, mint a 60-as években. A globális konfliktusokkal tisztában van, és többek közt a gazdasági és a környezeti aggodalmai hasonló szerveződésekre bírja, mint a 60-as években a hippiket a háborúellenesség.
A mai rend, melyre a republikánusok vágynak épp, hogy a globalizációs sikertől függ, nem pedig regionális közösség védelmétől. A nacionalizmus nem ad megoldást arra, hogy az ember felélte a környezetét és nem tudja már jobban kizsákmányolni. A népvándorlás ma nem ugyanaz, mint bármikor korábban: mások a léptékek és nincs szabad terület. A szennyezett felhők sem állnak meg politikai szólamok hatására. Az időjárást nem fogja meg a nacionalizmus. A falak nem állítják meg a mexikói illegális bevándorlókat. (Legfeljebb annyit érnek majd el vele, hogy nem tudnak időnként hazalátogatni, megnehezítvén a mozgást, így a migráció végképp egyirányúvá válik.) A mesterséges intelligencia rohamos fejlődése szintén egy olyan környezetet teremt, mely környezetről egyrészt nem tudjuk milyen lesz, másrészt pedig nem tudjuk, hogyan tudunk mi ezzel összeilleni. Még az is lehet, hogy a mesterséges intelligencia behatol majd a biológiaiba, és maga az emberi faj is megváltozik.
Fotó: Getty Images / John Moore
Mindezek a radikális kihívások pedig azt jelentik, hogy
Nagyon valószínűnek tartom, hogy diákság és karhatalom közt összecsapások lesznek, s lesznek szép számmal halálos áldozatok, mint ahogy a szabadságjogokért harcolva még a 70-es években is meghaltak diáktüntetők. Ám a fő konfliktus nem biztos, hogy a szabadságjogok és az emberi jogok köré fog koncentrálódni, mint ahogy most a választások utáni zavargásokban ez felmerül. Sokkal valószínűbbnek tartom, hogy egyik oldalt Trump lokalitásra szűkülő populizmusa, másik oldalt pedig a Föld nevű bolygóért felelősséget érző, globálisan gondolkodó, széles látókörű fiatalok fognak állni. Az összecsapások szintén nem olyanok lesznek, mint a 60-as évek nyílt konfrontációi. Mivel a terrorizmus eszközrendszere ismerté vált, megszaporodhat a zöld-terrorizmus.
Vagy hogy még egy filmet idézzünk, Terry Gilliam látomása a Brazilban életre kelhet. A film azzal kezdődik, hogy egy politikus a tévében arról szónokol, hogy nem járja, hogy a börtönlakók családjai anyagilag nem járulnak hozzá a börtön költségeihez, majd ezt a szónoklatot egy robbanás kíséri. De ezek a terroristák nem valami idegenek, ők bennszülöttek és az autokratikus populizmus ellen harcolnak.
Trump persze sok szempontból meghátrál majd. Aligha van lehetősége arra, hogy Detroitban tartsa a tőkét, ahogy arra sincs, hogy nagyon neki tudjon menni az óriási amerikai muszlim közösségnek, de a liberális szabadságjogokat sem igen tudja hazájában megkurtítani. Megvívnia a harcát a fehér értelmiségi amerikaiakkal, ez éppen elegendő kihívás lesz a számára. Ha ki akarja tölteni a mandátumát jobban jár, ha ennél több frontvonalat nem nyit.
