Közhely, hogy a 2015-ös év menekült- és migránsáradata felkészületlenül ért mindenkit. Nem kell ezért senkit hibáztatni, az ilyen váratlan eseményekre nem lehet hatékonyan felkészülni, a kérdés inkább az, hogy miként, és milyen módon tanulnak és adaptálódnak az érintett szervezetek.
Az Európai Uniónak nem volt határőrsége, ez mindig is nemzeti hatáskör volt. A tőke és a munkaerő szabad áramlása az egyik alappillére az uniónak, a szervezet saját számításai szerint a határőrizet visszaállítása az EU országok között évi 6-8 milliárd euró többletkiadást jelentene, elsősorban a turizmusban, az áruszállításban és a határátkelőkhöz kapcsolódó szervezeteknél. Az EU-ban 1.7 millió állampolgár ingázik naponta nemzetközi határokon át (a magyarok ebben a TOP 5-ben vannak), a közúti fuvarozó szektornak pedig több milliárd euró pluszköltséget jelentenének a határellenőrzések visszaállítása, amelyek természetesen a fogyasztói árakban is megjelennének.
Idén októberig az uniónak határőrség helyett egy ügynöksége volt csak. A Frontex leginkább egyeztetett, koordinált a tagországok között, illetve szerepet keresett magának az embercsempészet elleni harcban. Ez korábban elégnek tűnt, és a tagországoknak is rendben volt így.
A migránsválság után – nyilván a tagállamok egyetértése mellett – Brüsszel ambiciózus modernizációt indított és 2015 decemberében a javaslatot tett a most Bulgáriában működésbe lépett Európai Határ- és Parti Őrség. A bonyolult és hosszú, az Európai Parlamenti jóváhagyását is igénylő döntéshozatali (az EP 2016 júliusában hagyta jóvá) folyamat eredményeként most már az ügynökségnek (Frontex) van egy operatív, a schengeni határok védelmében a valóságban is részt venni képes határőrsége (mert eddig csak kapcsolattartással, tanácsadással, stb. foglalkozhattak, a határokon nem voltak jelen).
Az Európai Határ- és Parti Őrség a saját és a nemzeti határőrizeti hatóságok együttműködésére épül. A schengeni határok védelmét továbbra is az egyes országok felelős szervei (általában a rendőrség vagy a határőrség) látják el, az új szervezet csak akkor jelenik meg, ha a nemzeti hatóságoknak támogatásra, segítségre van szükségük egy vészhelyzetben (például egy újabb menekült- és migránshullám esetében). A szervezet összekötő tisztjei ott vannak minden országban, biztosított az azonnali információáramlás és a gyors reagálás.
Az EU-határőrség állandó létszáma kicsi, de van egy készenlétben álló, előre kijelölt 1500 fős kontingens (ebből 65-en magyarok), akik bármikor mozgósíthatók, „lehívhatók”. A Frontex költségvetését jelentősen megnövelték, a határőrség pedig saját eszközparkkal, terepjárókkal, hajókkal vehet részt a műveletekben. Ahogy az EU történetében sokszor volt, a krízisek mindig előre lendítették az integrációt, és úgy tűnik, ezen a téren megint ezt láthatjuk.
Kialakuló EU-s stratégia?
Amikor az EU 2015-ben szembesült az kontinensre tartó menekült- és migránsáradattal, mindenkin a tehetetlenség és a kétségbeesés lett úrrá. Ahhoz képest, hogy az Unió milyen lassú és bürokratikus szervezet (és 28 országnak kell egyetértenie vitás kérdésekben), a több mint egy millió személy beérkezése mégis fel tudta gyorsítani a működését. A bevándorlási hullám annyira szétterjed, hogy az EU legtöbb tagja, keleti és nyugati, déli és északi ország is érezte, tapasztalta a menekültek és migránsok megérkezését.
Hogy az EU pontosan miként és hogyan kívánt reagálni erre a jelenségre, azt csak lassan, egy évvel az események után körvonalazódik. Az első fontos lépés a 2016 márciusában megkötött EU-Törökország egyezmény volt, amelynek értelmében 6 millió euróval járul hozzá a kisázsiai ország menekültpolitikájához, cserébe az megszigorítja a határőrizetet és visszaveszi a tengeren már átjutott személyeket (az EU a vízummentességet és csatlakozási tárgyalások felgyorsítását is vállalta).
Az egyezmény letárgyalása hónapokat vehetett igénybe, tekintve a helyzet súlyosságát, és az Ankarától „várt” szívesség mértékét. A hisztérikus hangulatra és bizalmatlanságra jellemző, hogy már két alkalommal is felröppent a megállapodás vége, először, amikor a törökök szerint az EU nem fizette a vállalt kötelezettségeit, másodszor amikor Erdogan a katonai puccs után tisztogatásokba kezdett és még a halálbüntetés visszaállítását és belengette.
Az EU-török megállapodás hatására drasztikusan csökkent a Törökország felől érkezők száma, 67 ezer főről (2016. január) 1700 főre (2016. május). Ez a szám azóta enyhén növekszik, szeptemberben 3116 főt számoltak össze. Mivel a migráció ezután átterelődött Líbiába, ott is elindult egy EU-s, és nyár óta egy NATO-s haditengerészeti művelet is. A két legfontosabb tranzitország „kezelése” mellett az Európai Bizottság végül hozzálátott a Frontex, azaz a 2004-ben alapított határvédelmi ügynökség már fent említett átalakításához és az EU határőrség létrehozásához.
Visszatoloncolás Afganisztánba
Az EU fellépésnek van legalább egy harmadik pillére is (lehet később újabbakat is fogunk látni), és ezt az Afganisztánról szóló hírek között kell keresni. Két nappal a határőrség beharangozott indulása előtt október 4-én az EU és Afganisztán menekültügyi megállapodást írt alá. A sajtóban leginkább a botrányszagú összefüggések miatt figyeltek fel rá, mivel a következő napon, október 5-én az EU és mintegy másik 100 ország, nemzetközi szervezet és ügynökség monstre donorkonferenciát tartott szintén Brüsszelben, Afganisztán megsegítésére.
A nemzetközi összejövetelen mintegy 15,2 milliárd euró ajánlottak fel, ebből az EU és a tagállamok mintegy 5,6 milliárd eurót vállaltak, hogy ekkora összeggel támogatják a nemzetközi fejlesztést a közép-ázsiai országban 2017 és 2020 között. A botrányt az okozta, hogy az EU egy nap különbséggel tárgyalt Afganisztánnal a menekültkérelmüket elutasított afgánok kötelező visszafogadásáról és az országnak adott fejlesztési segélyekről, és erről mindenkinek ugyanaz jutott az eszébe. (pedig nem, az EU az előző négyéves ciklusokban is kb. ugyanekkora összeget ajánlott fel).
Amiről most volt szó inkább arról szólt, hogy az EU biztosra akart menni, hogy az afgán vezetés valóban vállaljon kötelezettséget a kényszertoloncolásokra. Erre akkor kerül sor, ha a bevándorlási hivatalok elutasítják az illegális migránsok menekültkérelmét és maguktól nem hajlandók visszatérni szülőhazájukba (mert egyébként vannak önkéntes hazatérők is, igaz nem sokan). A hazatelepítésnek több előfeltétele van, és az egyik az, hogy a kibocsátó ország hatóságai (tipikusan nagykövetségei) elvégzik a papírmunkát, a hazatérési igazolványok, útlevelek kiadását.
Afganisztán és az afgán kormány együttműködése azért kiemelten fontos, mert az afgánok alkotják a második legnagyobb migráns csoportot (a szírek után), és tavaly több mint 170 ezren érkeztek. Közöttük a menekült kérelmek elutasításának aránya igen magas, pontos számok még nincsenek EU-s szinten, de a Németországban beadott kérelmek több mint 50 százalékát elutasították az ottani hatóságok.
Ha ez az arány EU-s szinten működik, akkor akár 80-90 ezer afgán visszatelepítésére lehet számítani. Csak egy gyors számolással is be lehet látni, hogy elképesztő mennyiségű repülőjáratra lesz szükség a megvalósításhoz, valószínűleg ez a maga nemében a legnagyobb lesz. Mivel valószínűleg a legtöbben nem fognak maguktól menni, azaz kényszertoloncolások lesznek, ezért egy-egy migráns mellé egy vagy két rendőrt, határőrt is oda kell gondolnunk a képzeletbeli repülőre.
Új egyezmények, új műveletek, új visszatoloncolások?
Mint az afgán eset is mutatja, az EU-ban is tisztában vannak azzal, hogy nem mindenki menekült, aki Európába jön. Bár szeretjük az EU-t a világpolitikában egy fogatlan óriásnak, egy gyenge mellékszereplőnek lehet tekinteni az USA, Kína vagy Oroszország mellett, azért az uniónak is vannak eszközei. Ha saját hadserege nincs is (nem mintha egy katonai beavatkozás bármit is érne, a mostani válság is háborúk következménye) mint a világ legnagyobb segélyezője, tud ráhatással lenni a harmadik világ országira.
Ezek után talán elég megnézni, hogy melyek azok az országok, amelyek a legnagyobb kibocsátói voltak a 2015-ös migrációs hullámnak, hogy találgassunk arról, hogy merre fognak menni az EU diplomatái és vezetői, hogy újabb megegyezéseket kössenek. Irak, Nigéria, Etiópia fővárosai biztosan ott lesznek a célpontok között a jövőben. Mivel egyelőre Líbia felől jönnek a legtöbben (havonta jelenleg több mint 20 ezren), az is valószínű, hogy az észak-afrikai ország kapcsán is intenzíven keresik a megoldást (vagy megoldásokat) Brüsszelben.
Az EU stratégiája úgy tűnik, két pályán halad párhuzamosan. Egyrészt megerősíteni a belső képességeket, a saját szervezeteket, hogy a schengeni határok tarthatóak legyenek, miközben igyekszik csökkenteni a kívülről, a rendszerre nehezedő nyomást. A rövid távú eredmények biztatóak, mert 2015 egyelőre nem ismétlődik meg, de csak középtávon fogjuk látni, hogy az egyes döntések és szervezetek mennyire állták ki az idők és a szakértelem próbáját.
