Így tettek emberré a “négert”

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy az emberiség egyik legnagyobb szégyenfoltja a rabszolgatartás. Ugyan manapság a rabszolga szó hallatán az Afrikából Amerikába hurcolt feketék jut eszünkbe, de az intézmény egyidős az emberiséggel. És ma sem ismeretlen.

Alkut kötött Istennel

Most mégis az újkori rabszolgatartásról lesz szó, mert 1862. szeptember 22-én hozta nyilvánosságra Abraham Lincoln amerikai elnök az Előzetes Emancipációs Kiáltványt, amelyben szabadságot ígért a déli államokban élő rabszolgáknak. Történelmi tett volt, amit az alapvető humanizmus, gazdasági érdek, és persze jól felfogott háborús érdek – az amerikai polgárháború, észak és dél összecsapásának kellős közepén járunk.

Az itáliai szabadsághős, Garibaldi lelkesen köszöntötte:

Az utókor úgy fog rád emlékezni, mint a nagy felszabadítóra, ami irigylésre méltóbb bármely koronánál, és többet ér a világ összes kincsénél.

Nézzük, mi is történt. Az elnök már megválasztásakor is komoly hangsúlyt fektetett a rabszolgaság eltörlésére, ám törekvése még a feketék “ingyenmunkájára” sokkal kevésbé támaszkodó északi államokban is komoly ellenállást szült. Az 1861-ben kitört polgárháború aztán áthelyezte a hangsúlyokat.

A kongresszust gyakorlatilag megkerülve, rendkívüli felhatalmazását kihasználva Lincoln 1862. szeptember 22-én léptette életbe az Előzetes Emancipációs Kiáltványt. Az időzítés nem volt véletlen, öt nappal korábban marylandi Antietam mellett az Unió jelentős győzelmet aratott a Konföderáció felett, az elnök tekintélye magasra szökött, így figyelmen kívül hagyhatta az aktus “északi” ellenzőit.

Ő maga később úgy mondta, alkut kötött Istennel, hogy ha sikerül Marylandből kiverni az előrenyomuló délieket, kiadja a proklamációt.

Ki akarta őket telepíteni

A kiáltvány címében az előzetes szó arra utal, hogy csak 1863. január 1-jén lépett hatályba. Nem az összes rabszolgára vonatkozott, hanem azokra, akiket az Unió fenti naptól fogva szabadított fel. A rendelkezés szerint “csak”néhány tízezer ember nyerte vissza szabadságát, örökre és visszavonhatatlanul, távozhatott urától váltságdíj lefizetése nélkül. A rabszolgaság teljes eltörlését 1865-ben mondta ki az amerikai alkotmány.

Azt azonban feltehetően Lincoln sem akarta, hogy a teljes egyenlőség nevében az Egyesült Államok feketék és fehérek egységes országa legyen – komolyan fontolgatta a feketék kitelepítésének lehetőségeit. Ez persze tettét nem kisebbíti, és sem okunk, sem jogunk nincs mai gondolkodásmódunkat a XIX. század közepére kivetíteni, és ez alapján ítélkezni.

Visszatérve a kiáltványhoz, hatására szabadságot remélő feketék százezrei szöktek át északra, komoly támogatást nyújtva az Uniónak. Mindemellett a rabszolgák felszabadításával észak megkérdőjelezhetetlen erkölcsi fölényt szerzett a déli államokkal szemben. Rabszolgatartók és szabadságpártiak küzdelmévé egyszerűsítve a polgárháborút, a világ közvéleménye egyértelműen kihátrált a Konföderáció mögül, ami a gyakorlatban például a Brit Birodalom támogatásának elvesztését jelentette. Mondhatjuk úgy is, Lincoln kiáltványának döntő szerepe volt az Unió győzelmében.

De maga Lincoln nem “úszta meg”. A feketék emancipációja északon is felerősítette a rasszista indulatokat, komoly kampány indult megbuktatására. John Wilkes Booth pedig, akit lelkileg teljesen padlóra tett a déliek veresége és az elnök “négerbarátsága”, végzetes tettre szánta el magát: 1865. április 15-én lelőtte az elnököt.

A washingtoni szenátus 2009. június 18-án bocsánatot kért a feketéket sújtó egykori amerikai rabszolgaság és faji szegregáció miatt, alapvető igazságtalanságnak, kegyetlenségnek és embertelenségnek ismervén el a rabszolgaságot.