Az sem véletlen, hogy sokan elsősorban Isztambulra asszociálnak, ha a török fővárost emlegetik, hiszen a 13 milliósra duzzadt metropolisz továbbra is gazdasági és kulturális központként funkcionál, amely mellett szinte eltörpülni látszik az 1923-ban hivatalos fővárossá avanzsált Ankara jelenőtsége. A multikulturalizmus, a kultúrák egymásmellettisége és sokszínűsége a XXI. században elkoptatott frázisként hatnak, de a Boszporusz csatornát átszelő, 1074 méteres hídon van egy pont, ahol az ember egyik lába még Európában, de a másik már Ázsiában van: egymástól jelentősen eltérő civilizációk ütközőpontját és egyben összefonódását képezi tehát a város.
A pezsgő Isztambul több ezer éves múltra tekinthet vissza, ahol népek és kultúrák vonultak át, illetve telepedtek le, mindemellett az 1054-es egyházszakadással Konstantinápoly néven az ortodox egyház központjává vált, majd a törökök 1453-as bevétele után csaknem fél évszázaddal később, Atatürk 1928-as rendeletével nyerte el hivatalosan mai nevét. Két évvel ezelőtt a Marmaray alagút építésekor rendkívüli régészeti felfedezésre bukkantak: megtalálták egy 8 ezer éves település maradványait, amely szertefoszlatta a 2 ezer éves múlttal rendelkező városról kialakított eddigi hitet.
Számtalan kulturális program és kikapcsolódási lehetőség várja az oda látogatókat, Isztambul egészét körüllengi a modernitás fényén áttetsző történelmi múlt: római kori, bizánci és oszmán gyökereket idéző város ez. Az EKF év alkalmával felújították történelmi épületeit, és 365 napon keresztül folyamatos kulturális rendezvénysorozat szőtte át a város életét. „Istancool” – ezt a merész fantázianevet aggatta rá a nemzetközi sajtó, utalva a gombamód szaporodó divat-, filmművészeti-, irodalmi és egyéb kulturális fesztiválokra.
Kihagyhatatlan látványosságnak számít például a monumentális Kék Mecset (másnéven Sultanhamet-dzsámi): az 1609 és 1016 között épülő, részben a török birodalom nagyságát szimbolizáló monstrum még ma is dzsámiként funkcionál. A belépőket alapos ellenőrzésnek vetik alá: mindenkinek le kell vetnie a cipőjét, a nők csak kendővel eltakart hajjal léphetik át a küszöböt, de azoknak a férfiaknak is lepelbe kell burkolózniuk, akik rövidnadrágot hordanak. A bejáratnál nyüzsgő őrök kék kendőket osztanak a fedetlen vállak eltakarására, illetve zacskót nyomnak a sorban állók kezébe –, mindezt ingyen, ebbe tehetik a cipőjüket, amit akár magukkal is vihetnek az épületbe. A szentélybe lépve elmélyülten imádkozó muzulmánok, és az épület monumentalitását és szépségét csodáló turisták egyvelege fogadja az érkezőket.
Szintén elmaradhatatlan célpont a Szent Bölcsesség- Hagia Szophia temploma, amely a város egyik legprecízebb kultúrtörténeti lenyomata. Az eredeti latin Hagia Sophia (isteni eredetű) elnevezést a törökök Ayasofia-ra változtatták, az épület ezer éven keresztül volt a Konstantinápolyi Patriarchátus székhelyéül szolgáló bazilika, majd a keresztes lovagok átmenetileg római katolikus templommá alakították át. A törökök 15. századi hódítását követően muszlim imaház lett, Atatürk szekularizációs hulláma pedig múzeummá alakította, innentől kezdve tilos volt imádkozni benne. Ez nem kifejezetten nyerte el a muzulmán hívők tetszését, a radikális vallásos hívők a kilencvenes években például Recep Tayyip Erdogan akkori isztambuli polgármester, mai kormányfő programjára támaszkodva igyekeztek elérni az Ayasofia „reiszlamizációját”.
A török kultúra szerves részét képezik a dervistánc-előadások, melyek Isztambul egyik felkapott spirituális-kulturális élményét nyújtják. A dervisek eredetileg az aszkéta életet élő szúfi muzulmán testvériségre utalnak, első dervisrendek a 12. században láttak napvilágot. Imádkozással és többek között tánccal léptek kapcsolatba Allahhal, legismertebb képviselőik a kerengő dervisek. Atatürk modernizációs hulláma őket sem kímélte, hivatalosan minden rendet betiltottak, ám több szervezet titokban tovább működött. A mevlevi szerzetesek liturgikus körtánca mára népszerű turistalátványossággá vált a világ minden pontján, de legfőképpen Isztambulban. A relaxációra áhítozók számára tökéletes kikapcsolást nyújthatnak még a szintén ősi hagyománnyal rendelkező török fürdők (egyik legnépszerűbb a Cemberlitas – fürdő) illetve a török kávé-, és teaházak.
Isztambul iránt egyre csak fokozódik a nyugat-európai turisták érdeklődése, részben ezt igazolja a brit Holiday Lettings által január 13-án közzétett jelentés is, miszerint idén Törökország lesz a legfelkapottabb turisztikai célpont. A szigetország legnagyobb turisztikai portálja 2011 szeptemberéig összesítette előzetes foglalásait, és rámutatott, hogy az előjegyzések 60 százalékát Törökország uralja. Az eurázsiai ország ezzel olyan riválisokat előzött meg, mint Spanyolország, Olaszország, Franciaország, és Florida, így felmerül a kérdés, hogy mi állhat a jelenség mögött. A tendencia 2009-ben vette kezdetét, amikor a hagyományosan eurózóna-tagállamokat preferáló emberek figyelme a valutaövezeten kívüli utazási célpontokra esett. Tavaly Isztambul kifejezetten jól teljesített: a Cinbd Nast Travelers utazási magazin szerint az ötödik helyen végzett a világ 10 legkeresettebb városai között, a Ciragan Palace Kempinski hotelt pedig a hatodik legnépszerűbb szállodának értékelték.
Aki azonban egy percre sem szeretne kizökkenni a város lendületéből, annak ajánlott felkeresnie Isztambul legnevesebb piacait. A török metropolisz ugyanis tagadhatatlanul bazárváros, melyek a modern belvárosi negyedektől távolabb eső részeken valóságos labirintusként hirdetik az igazi „török” hangulatot. Eklatáns megtestesítője ennek a Nagy Bazár, amely a világ egyik legnagyobb lefedett piacaként híresült el. A bazár 1546 és 1750 között hét alkalommal teljesen leégett, ráadásul az 1766-os földrengés is megtépázta, de a város turisztikai-kereskedelmi aranybányáját minden egyes alkalommal újjáépítették, csakúgy, mint az1894-es pusztító földmozgást követő szerkezeti átalakításokkor. Tavaly novemberben szintén felújítások kezdődtek: az átfogó éjszakai munkálatok előzetes becslések szerint 100 millió dollárt kóstálnak.
Több mint négyezer bolt kínálja portékáját az arany ékszerekre, ruhaneműkre, bőrdíszműre, antik kincsekre, illetve az elmaradhatatlan szőnyegekre vadászóknak, akik nem bújhatnak ki az alkudozás már-már rituálisnak számító játékos folyamata alól. A török bőrdíszművek magas minőségüknek köszönhetően világszerte elismertek: kézzel készített egyedi tervezésű darabjaik nagy népszerűségnek örvendenek a külföldi turisták körében. Ez a bazár szinte város a városban: alapterülete 45 ezer négyzetméter, és naponta átlagban ötezer ember áramlik át rajta, akik közül mindössze 30 százalék helyi lakos.
Ennél valamivel könnyebben áttekinthető az Egyiptomi fűszerpiac forgataga, ami kisebb mérete ellenére legalább annyira magával ragadó, mint az őt megelőző Nagy Bazár. A Galata-híd lábánál, az Eminönü városrészében elterülő fűszerparadicsom Isztambul legrégibb piacának számít, amely onnan kapta a nevét, hogy annak idején töménytelen mennyiségű fűszer érkezett ide Egyiptomból. A törökök csak Misir Çarsisi-ként emlegetik, ami kettős értelmezésre ad okot, hiszen a misir törökül kukoricát jelent, így a bazárként is funkcionáló teret gyakorta kukorica piacnak hívják.
Az eredetileg Új Bazárként aposztrofált hely egyébként 2009 óta időszakonként vasárnap is nyitva tart. Neve ellenére ma már nem csupán fűszereket és gyógynövényeket árulna itt, habár a piacra lépve azonnal megcsapja az orrunkat a különleges fűszerek (pl.: kardamon, sáfrány, szegfűbecázszeg, ánizs) keverékének semmihez sem fogható egyvelege, nem beszélve az illatozó, kupacokba halmozott szárított gyümölcsfélékről és a teafüzérekről. A bazárok és piacok labirintusa kávázókat, és helyi specialitásokkal szolgáló éttermeket is rejteget, így a barangolás szüneteiben ugyanott étkezésre is lehetőség nyílik, elcsábítva a komlpex szolgáltatásokat nyújtó bevásárlóközpontokon edződött turistákat.
Az itt felsorolt jellegzetességek csupán villanásnyi hangulatkeltésre alkalmasak, e sorok írójának ugyanis nem áll módjában teljes összképet adni arról, hogy milyen a valódi isztambuli forgatag. Az égbe nyúló paloták, minaretek, és felhőkarcolók városa ugrásszerű urbanizáción esett át a XX. század második felében, és valóban az ország kulturális, kereskedelmi és egyben pénzügyi ütőerét képezi, nem beszélve arról, hogy itt található Törökország legnagyobb kikötője, amely a világ legforgalmasabb tengerszorosát, a Boszporuszt uralja. Ugyanakkor kiemelkedő fejlettsége ellenére Isztambul kicsiben leképezi azt a fajta szociográfiai megosztottságot, amely egész Törökországot jellemzi: a jólét árnyékában burjánzó nincstelenséget.
Ezt hirdetik a törökök által gecekondu-nek (értsd: egy éjszaka alatt felépített) nevezett házakkal teleszórt települések is, vagyis viskóvárosok. Ezek valójában engedély nélkül, hanyagul, és nagyon rövid idő alatt felépített házak, melyek szerkezetileg rozogák, és fokozott omlásveszélynek vannak kitéve. A viskóházak az ötvenes évektől terjedtek el a város külső negyedeiben, a munkanélküliség által sújtott falvakból ekkor kezdődött ugyanis a nagyvárosokba történő elvándorlás egy jobb élet reményében. A nem megfelelő alapanyagokból összetákolt építmények a földrengések alkalmával rendre összedőlnek, ráadásul a szokásjog értelmében nem is lehet elbontani őket. Ezen bádogvárosnak tűnő nyomornegyedek a mai napig fejfájást okoznak a kormánynak.
A tavalyi európai kulturális projekt mindenesetre a török integrációs törekvések szempontjából sem volt elhanyagolható: elnyerésével a kandidáló állam szimbolikusan is megerősíthette belépési szándékát, valamint Európa iránti elkötelezettségét. „Isztambul mindig Európa irányába tekintett, és mindig is európai város lesz” – adott hangot magabiztos véleményének tavaly Recep Tayyip Erdogan kormányfő. A miniszterelnök szerint „Isztambul a szabadság kulturális fővárosa, ahol minden kultúra megtalálhatja saját identitását”.
