13 országon át hurcolt végig egy kanapét két lány, hogy menekült gyerekeken segítsenek

Magyarország az utolsó állomása annak az útnak, amin két lány egy kanapét hurcolva stoppolt végig 13 országot, hogy pénz gyűjtsön a menekült gyerekek taníttatására. Heli és Karla Törökországban szembesült a gyerekek helyzetével, akik közül sokan évekre kiesnek az oktatásból. Úgy döntöttek, egy őrült túra keretében próbálnak meg segíteni rajtuk. A lányok kedd délután, a Szabadság hídon szervezett pikniken meséltek élményeikről az Artemisszió Alapítvány vendégeként.

Előbb volt a kanapé, aztán jött az ötlet

A 22 éves, olasz Karla Lostrangio és a 23 éves, észt Heli Aomets Isztambulban ismerték meg egymást egy egyhetes kurzuson, áprilisban. Épp a városban sétáltak egy koncertet keresve, mikor egy kidobásra váró, régi kanapét pillantottak meg. Karla szerette volna hazavinni, Heli lebeszélte róla, jobb ötlete támadt.

Mi lenne, ha nekiállnánk egy kanapéval stoppolni? Elég menő ötletnek tűnt, ilyet még senki nem csinált. És ha már ilyen őrültségre adtuk a fejünket, szerettünk volna megfelelő célt is találni hozzá

– mondja Heli.

Karla akkor már jó ideje dolgozott aktivistaként egy ankarai alapítványnál, ami menekült gyerekeken segít. Régóta zavarta, milyen szűkös anyagi keret áll a rendelkezésükre, ezért adta magát az ötlet: miért ne gyűjthetnének pénzt az útjuk során?

Heli emellett informálódni is szeretett volna:

Korábban nem volt véleményem a menekültekről. Azért is vágtam bele ebbe az útba, hogy személyes tapasztalatokat kapjak, ne csak azt, amit a médiában nyomnak.

Végül mégsem az út mentén talált bútordarabot választották: egy litván bútorgyártó cégtől kapták azt a kis piros ülőalkalmatosságot, amit végighurcoltak Európán. A kanapé lett a szimbóluma annak is, milyen nehéz az utazás a menekültek számára, de egyúttal az otthont is jelképezte – egy olyan tárgyként, ami összehozza az embereket.

“Gondolj bele, semmit nem tanulsz meg a világról”

Jelenleg hivatalosan 2,6 millió menekült él Törökországban, de a valóságban a szám közelít a 3 millióhoz. A menekültek mindössze 10 százaléka él táborokban, a többiek lakást bérelnek és dolgoznak.

Legalább 800 ezer az iskoláskorú gyerekek száma, akik kimaradnak az oktatásból, és a török kormány csupán körülbelül a felüknek tervez iskolai helyet biztosítani. Sokan a gyerekek közül dolgozni kényszerülnek.

Még ha kapnak is helyet, sokszor megközelíthetetlen számukra az iskola: volt olyan gyerek, akinek napi három órát kellett oda-vissza gyalogolnia iskolába menet – mesélik.

Heli és Karla végiglátogatott pár ankarai menekültcsaládot, akiktől megtudták, sokszor gyógyszerre vagy a tető megjavítására sem telik nekik. Többségük mégis az oktatás hiányát fájlalja leginkább.

A lányok végigkövették a menekültek útvonalát és a táborokba is ellátogatták, ahol volt, hogy 5-6 nyelven beszélő emberekkel találkoztak.

A táborokban egyáltalán nem foglalkoznak a gyerekekkel, nem játszanak velük, nem tanítják őket. Mintha attól félnének, hogy még a végén ragad rá valami, és itt marad. Gondolj bele, semmit nem tanulsz meg a világról, 3 hónapig egy helyben vesztegelsz, majd ismét 3 hónapig, és így tovább, amíg évek nem telnek el

– mondja Heli.

Útjuk során szinte naponta jutottak el egy-egy új városba, ám a program mindig ugyanaz volt: letelepedtek egy téren valahol a városközpontban, és megvitatták a járókelőkkel a menekültproblémát, netán a menekültekkel is összehozták őket egy-egy beszélgetés erejéig. Ebben rendszerint a helyi segélyszervezetek is a segítségükre voltak.

 Különösen megmaradt nekem, amikor Szerbiában kérdeztem egy 21 éves férfit arról, hogy áll a menekültekhez. Azt felelte, hogy náluk nincsenek is menekültek. Mint kiderült, 40 kilométerrel arrébb áll egy menekülttábor. Rá kellett jönnünk, hogy az emberek már fél óra távolságra úgy érzik: elég messze van a probléma ahhoz, hogy ne kelljen foglalkozni vele. Ez is rávilágít arra, milyen fontos nyíltan beszélnünk erről

– hangsúlyozza Karla.

Szerencsére pozitív élményük is akadt a hosszú túra során:

Ausztriában az volt a tapasztalatunk, hogy elég zárkózottak az emberek a menekültekkel szemben. Egy hegyi útszakaszon találkoztam az első olyan emberrel az utunk során, aki nyíltan a menekültek ellen volt. Az elején elkezdte sorolni, hogy biztos terroristák, meg a szokásosakat.

Aztán egy félórás beszélgetést követően azt mondta nekem: “most már más színben látom, köszönöm, hogy megmutattad egy új oldalát is a problémának”.

“Szeretnénk megmutatni magunkat”

Amikor a lányokat arról kérdezték, melyik nép bizonyult a legnyitottabbnak a menekültkérdésre, azt mondják: a szerbek hozzáállása volt a legbarátságosabb. Ausztriában ugyanakkor sokan egyszerűen hátat fordítottak, ha meghallották, hogy miről lenne szó.

A Szabadság hídon tartott piknik sem zajlott zökkenőmentesen:

Mi a véleményük arról a 80 ezer emberről, akiket kiutasítottak Svédországból szexuális zaklatás miatt? És nemi erőszak miatt? Csak hogy a realitásról is szó legyen

– faggatta a lányokat egy hölgy (bár a realitás az, hogy a 80 ezer embert nem szexuális zaklatás miatt küldték vissza, és a szexuális bűncselekmények száma sem emelkedett Svédországban – szerk.).

Vannak, akik visszautasítanak bennünket. Ez is oké, nem kell őket kényszeríteni. Igyekszünk pozitívan állni még hozzájuk is, szeretnénk megmutatni magunkat. Mitől félnénk? Mi is emberek vagyunk

– ezt már Mohammed, egy egyiptomi menekült mondja, a piknik után ugyanis többekkel lehetőségünk nyílt beszélgetni.

A férfi közgazdasági diplomát szerzett Kairóban, most a CEU-n tanul, és már másfél éve politikai aktivistaként tevékenykedik Magyarországon. A menekülteket segítő MigSzol szervezetben is aktív.

Én is több nyelven beszélő, egyetemet végzett ember vagyok, aki sok mindent megtapasztalt már életében. Miért ne beszélgetnének velük? Nyitottak vagyunk, hiszen mi is szeretnénk itt barátokat szerezni. Mint mindenütt, itt is vannak nyitott és zárkózott emberek is. Örülünk, ha érdeklődnek irántunk, de ha bizonyos emberek nem nyitnak felénk, nem is kényszerítjük rá magunkat senkire. Nem a mi bajunk.