Ön bátor ember?
Miért kérdi?
Mert dacol az emlékezetpolitikai megközelítéssel, és az 1956-os forradalom után kivégzettekről olyan portrékat rajzol meg az „Irgalomnak helye nincs” című új könyvében, melyekből az derül ki, hogy nem volt mindenki mártír közülük.
Már az írás során tisztában voltam azzal, hogy a közvélemény egy része felháborodással fogadja majd a könyvemet. Ugyanakkor hiszek abban, hogy a magyar társadalom egyre inkább képes lesz arra, hogy őszintén nézzen szembe történelmi tényekkel. Például azzal, hogy az 1956-os forradalom résztvevői között akadnak hősök, mártírok, de olyan személyiségek is, akiket nem lehet példaként állítani az utókor elé. Az írástudók felelőssége, hogy ezt ne hallgassuk el. Hiába próbálnánk megúszni a szembenézést azzal, amiről nem kellemes tudni, a tények mindennél fontosabbak. És általában ez a baj az emlékezetpolitikával is.
Ettől az még létezik.
Persze, de tartom azt a véleményemet, hogy egy politikusnak nem feladata a történelmi események és személyiségek aktuálpolitikai szempontú értékelése.
Van egy másik alapvető állítás is a könyvben, ami megjósolhatóan szintén heves vitákat fog kiváltani: azt írja, hogy a forradalom utáni megtorlás során – szemben a Rákosi-korszakkal – nem koncepciós perek zajlottak. Miért gondolja ezt?
Abból érdemes kiindulni, hogy a forradalom utáni büntetőeljárásokban a különböző hatóságok – a rendőrség, az ügyészség és a bíróságok is – igyekeztek összegyűjteni az adott ügyben releváns tényeket. A periratok tanulmányozásából kiderül, hogy érdemi vallomásokat szereztek be a vádlottaktól, a tanúktól, a különböző besúgóktól, vagyis nem gyártottak le előre hamis bizonyítékokat – például erőszakkal kikényszerített, az igazság morzsáit sem tartalmazó vallomásokat –, inkább arról van szó, hogy esetenként hamis nézőpontból értékelték a valós tényeket. Ettől függetlenül számos esetben megverték, megalázták a fogvatartottakat, de a Kádár-rendszerben ez már nem elvárás vagy előírás volt az őrök számára, hanem jórészt egyéni túlkapás, szadista megnyilvánulás – és akár még felelősségre vonás is járhatott érte.
Attól már nem is lehet koncepciós egy per, ha a tények, amelyekre épül, valósak?
Az ’56 utáni perekben nem az eljárás volt koncepciós, hanem a rendszer történelemfelfogása. A forradalmat ellenforradalomnak nevezték, a függetlenségi harcot gyilkosságokká minősítették, a tanácskozásból összeesküvés vádját kreálták, a jogos követelés hangoztatását pedig izgatásnak nevezték. Jórészt a vallomásokhoz fűzött kommentárok, az ezekhez kapcsolt paragrafusok és a megtorlók bosszúvágya nyomán születtek a súlyos ítéletek, de alapvetően a feltárt tényeket – amelyek között persze szép számmal akadtak hamis, nem erőszakkal kikényszerített tanúvallomások is – vitték a bíróság elé.
A vád – szemben a Rákosi-kori perekkel – nem fikciókra, nem kitalált sztorikra épült, az érintettek sok esetben a legteljesebb nyíltsággal, büszkén mesélték el, hogyan harcoltak a forradalom napjaiban.
Ezeknél persze még gyakrabban előfordultak a taktikai vallomások, ám az előkerülő bizonyítékok tisztázták az ügyek többségét. Bármilyen abszurdnak is hat, de a periratok összességét értékelve azt kell mondanom, hogy a hatóságok az igazság kiderítésére tettek kísérletet, legalábbis abban az értelemben, hogy törekedtek a valós tények minél alaposabb feltárására. Az más kérdés, hogy – ha szükségét látták – a valós tényeket tendenciózusan, ideológiai-politikai szempontok alapján értékelték.
Egyetlen koncepciós pert sem tartottak?
Dehogynem, de ezek száma az eljárásdömpingben elenyésző. Ám ezek is más jellegűek voltak, mint a Rákosi-rendszerben. Jellemzően akkor nyúltak ehhez az eszközhöz, ha egy baloldali értelmiségin akartak példát statuálni. Mindenképpen idetartozik Nagy Imrének, Angyal Istvánnak vagy Földes Gábornak a pere, ők mind hithű kommunisták voltak, hittek a szocializmus eszméjében. Az ő esetükben koncepciós vádak is előkerültek, így például Nagy Imrét megvádolták azzal, hogy már 1955-ben a társaival együtt fegyveres puccsra készültek a magyar állam ellen. Ez ugyan nyilvánvaló hazugság volt, viszont Nagyot nem kényszerítették ilyen vallomás megtételére.
Ettől függetlenül az ’56-os perekben született ítéletek jelentős része tele van vitatható elemekkel. Melyek voltak ezek közül a legjellemzőbbek?
A legkirívóbb talán az, ahogy a bíróságok rendre és tudatosan egyenlőségjelet tettek a szabadságharcosok és a lincselők közé.
Egyformán ítélték meg azt a forradalmárt, aki kézifegyvert ragadva ment neki egy óriási tűzerővel rendelkező szovjet tanknak, és azok közé, akik csoportokba verődve fegyvertelen embereket rugdostak halálra a nyílt utcán. Őket jogilag egy kalap alá venni nyilvánvalóan abszurd.
Néhány esetben a „főbűnösök” megszöktek, emigráltak, így helyettük a megtorló szervek másokkal vitették el a balhét. Koncepciós jellegzetesség volt az úgynevezett monstre perek megszervezése is. Szándékosan vontak össze egymáshoz egyáltalán nem kapcsolódó ügyeket, hogy a társadalmat minél inkább sokkolni lehessen egy olyan ítéletcunamival, amelyben egyszerre marasztaltak el több tucat embert, és csak úgy röpködtek a halálos ítéletek, az életfogytig vagy hosszú évekig tartó börtönbüntetések. Szintén jogsértő módon születtek azok az ítéletek, amelyekben a köztörvényes vádakat automatikusan egészítették ki politikai vádponttal, jellemzően a népi demokrácia megdöntésére tett kísérlettel. Ezek mellett gyakran olyan köztörvényes vádakkal is előálltak, melyek nem feltétlenül voltak megalapozottak.
Született egyáltalán olyan ítélet, amely akár ma is megállná a helyét?
Nagyon ritkán, és csak abban az értelemben, hogy például egy csoportosan elkövetett garázdaság vagy emberölés nyomán nyilván volt jogalapja az elmarasztalásnak, ám legtöbbször ilyenkor is a politikai mozzanat miatt – például, hogy az áldozat egy kommunista volt – a büntetés mértékét aránytalanul eltúlozták. Mondok más példát is: hét olyan embert is elítéltek kémkedés miatt, akiknek a forradalomhoz ténylegesen kevés közük volt, a ténykedésük pedig más politikai rendszerben is bűncselekménynek számítana.
A forradalommal összefüggésben öt évig – 1956. december 15. és 1961. december 12. között – zajlottak kivégzések a Kádár-rendszerben. Volt valamilyen koncepciója a hatalomnak ezzel kapcsolatban, illetve volt valamiféle dinamikája a halálos ítéletek meghozatalának?
A megtorlás dinamikáját alapvetően az határozta meg, hogy milyen ütemben épült ki, majd szilárdult meg a Kádár-rezsim államapparátusa. 1956 decemberében még a hatóságok sem voltak felkészültek arra, hogy szervezetten megindítsák a megtorlást.
Láttam jegyzőkönyveket, amelyekből kiderül, hogy november folyamán számos olyan forradalmárt is elfogtak, akik büszkén ismerték be, hogy harcoltak a szovjetek ellen, mégis szabadon engedték őket.
Decemberben statáriumot hirdettek, de egy ideig nem az úgynevezett ellenforradalmi cselekedetek feltárására helyezték a hangsúlyt, hanem a fegyverrejtegetés számított főbenjáró bűnnek. Ahogy megszilárdult a rendszer, a statáriális bíróságok helyébe lépő gyorsított eljárások, az 1957 tavaszától felállt népbíróságok már a forradalmi cselekedetért szabták ki a legsúlyosabb büntetéseket. A halálos ítéletek és a kivégzések zöme 1957–58-ra tehető, 1959 második felétől a legsúlyosabb büntetést már jóval ritkábban szabták ki a bíróságok. Ekkorra valóban megszilárdult a rendszer, másrészt Kádárékat a fokozódó nemzetközi nyomás is a megtorlások visszafogására szorította. Az 1963-as átfogó amnesztia azonban nem vonatkozott például a pesti srácokra, akiket – köztörvényeseknek minősítve – még sokáig börtönben tartottak.
A könyvében 226 kivégzettnek, négy, börtönben elhunyt halálraítéltnek, valamint 24, távollétében halálra ítélt forradalmárnak az életrajza, perének rövid ismertetése olvasható. Világosan tudható, hogy közülük kik voltak hősök?
Történészként egyforma távolságot kell tartanom azoktól, akiknek az életéről írok, de óhatatlanul mérlegre teszem azt, hogy a forradalom két fő célkitűzéséért – az ország demokratizálódásáért és a függetlenségéért – konkrétan ki mit tett. A kivégzettek közül a legtöbben ezért a két nemes célért feláldozták az életüket. Őket hősöknek, mártíroknak tartom. Azokat nem tartom hősöknek, akik védtelen, fegyvertelen embereket vertek halálra.
Ugye nemcsak szélsőséges példák vannak?
Annyira nem, hogy a kivégzettek többségének a tevékenységét nagyon nehéz morálisan egységesen értékelni. Sokan voltak a forradalmárok közül, akik 1956 előtt vagy a forradalom idején számos disznóságot, olykor köztörvényes bűncselekményeket követtek el, ám mindezt alaposan árnyalja, hogy az életüket kockára téve vettek részt a forradalomban, majd a politikai ellenállásban. A fekete-fehér figurákból van a legkevesebb, az elítéltek többségét az árnyalatok sokszínűsége jellemzi.
Talán épp ezt jelzi az is, hogy a könyvében nem használ gyűjtőfogalmat azokra a kivégzettekre, akiknek a tevékenysége morálisan kifogásolható, inkább körülírást alkalmaz: egyszer úgy említi őket, hogy voltak „akik rontottak a forradalom presztízsén”, másszor meg azt írja róluk, hogy „a tevékenységük a forradalom hordaléka volt”.
Valójában az a nehéz feladat, hogy átfogóan értékeljük több száz ember tevékenységét, viselkedését, morális döntéseit. Az az egyik célja a könyvemnek, hogy az olvasók a kivégzettek portréi alapján maguk ítélhessék meg egy-egy szereplő személyiségét, ténykedését, a forradalom alatti viselkedését.
Azért vannak olyan kivégzett forradalmárok, akik közelebb állnak a szívéhez?
Ez elkerülhetetlen. Természetesen. Nagy Imre, Losonczy Géza, Maléter Pál a kormány tagjai közül és a velük egy perben lévő Gimes Miklós és Szilágyi József mind igen tiszteletreméltóak, akárcsak a vidéki forradalmi vezetők közül Brusznyai Árpád, Földes Gábor, Szigethy Attila és Szobonya Zoltán. Számos felkelőt is ki lehet emelni. Közéjük tartozik a morális elkötelezettség egyik meghatározó alakja, Angyal István. Vele kapcsolatban például feljegyezték, hogy a börtönben minden vádlott attól rettegett, hogy bármelyik társa besúgó lehet, ám Angyal Istvánról soha senki nem feltételezte, hogy elárulná a többieket. Paradox módon mégis sokat ártott a forradalmár társainak azzal, hogy a vallomásaiban büszkén vállalta, mit és miért tett a forradalom alatt – így viszont sokak szerepét tőle ismerték meg a hatóságok. Közel áll a szívemhez Iván Kovács László is, akire az akkori vetélytársa, Pongrátz Gergely különböző rágalmakat szórt, miközben a dokumentumok egyértelműen bizonyítják, hogy nem Pongrátz, hanem Iván Kovács vezette átmeneti győzelemre a corvinistákat a forradalom napjaiban. Ő vezette a fegyverszüneti tárgyalásokat is a kormánnyal szemben, és minduntalan a demokratikus választás kiírását követelte. Mindig keményen kiállt az ÁVH-s és a pártfunkcionárius foglyok védelmében egyes társaival szemben, akik önbíráskodni készültek.
A kivégzettek közül többek is – például Mansfeld Péter és Tóth Ilona – megosztják az utókort, szerepüket, személyiségüket sokan vitatják. Feltűnő, hogy a könyvében mintha szándékosan nem foglalna állást az ügyükben.
A közvélemény által jobban ismert szereplők ügyét sem lehet fekete-fehér történetként láttatni. Mansfeld Péterről ma már senki nem állítja, hogy az előéletét tekintve egy gáncstalan lovag lett volna, miközben a fogvatartása alatt rendkívüli bátorságról tett tanúbizonyságot. Óriási vagány volt, kamaszként a tartásával nagyon sok felnőttet megszégyenített.
Nem azért szabták ki rá a legsúlyosabb büntetést, mert olyan súlyú bűnt követett volna el, hanem azért, mert pontosan tudták róla, hogy soha nem szelídíthetnék meg, és személyében hordozná a forradalom erejét, hitét, emlékét.
Abban bízom, hogy Tóth Ilona személyével kapcsolatban is eljuthatunk oda idővel, hogy szélsőségek nélkül ítélhessük meg a tettét. A bizonyítékok egyértelműek: egy kiélezett szituációban megölt egy embert, amit sokan csak azért vitatnak, mert szerintük ez nem méltó egy forradalmárhoz. Én viszont a gyilkosságtól függetlenül is egy nagy formátumú, kiemelkedő bátorságról tanúbizonyságot tevő forradalmárnak tartom őt. Számomra az ő alakja olyan, mintha egy görög sorstragédiából lépett volna elő. A portrék megrajzolásakor a tényekre koncentráltam, a kivégzett forradalmárok életének, tevékenységének megítélését az olvasókra bíztam.
Fel tudná sorolni fejből mind a 226 kivégzett áldozatot?
180–190-et talán sikerülne, de a nevekkel újabban igencsak hadilábon állok. A fényképük szerint viszont be tudnám azonosítani őket.
A kötet címe: „Irgalomnak helye nincs”. Kitől származik ez az idézet?
Ilyen és ehhez hasonló – „a dolgozó nép érdekeinek védelmében”, „csak a legsúlyosabb büntetés áll arányban”, „nem lehet enyhítő körülmény” – formulák szerepeltek rendre a másodfokú halálos ítéletek indoklásában. Azért választottam címnek, mert a megtorlás kegyetlenségének szimbólumát látom benne.
