Nincs gyászév, még gyászhónap sincs a politikában: július tizedikén motorbalesetben meghalt Koncz Ferenc, BAZ megye 6. választókerületének fideszes országgyűlési képviselője, húsz nappal később október tizenegyedikére kiírták az elárvult mandátum sorsáról döntő időközi választást.
Koncz Zsófia jogot végzett Pesten. Egyetemistaként lépett be a Fidelitasba, alelnökségig vitte, ebbéli minőségében került be először a sajtóba: a 2015. március tizenötödikei szétfütyült Orbán-beszéd után társaival létrehozta a „provokátorfigyelőt”, és arra buzdította az ország fideszeseit, hogy jelentsék fel náluk mindazon baloldaliakat, akik „szét akarják verni mások rendezvényét”. Az oldal lényegében el se indult, ugyanis a balos elhajlással nem vádolható Péterfalvi Attila adatvédelmi ombudsman jogsértőnek minősítette azt.
Koncz Zsófiáról legközelebb 2018 őszén hallottunk, amikor kiderült, hogy Magyarország washingtoni nagykövetségén lett külpolitikai munkatárs; hogy ez a státusz mit takar és milyen fizetéssel jár, azt annak idején nem árulta el nekünk a külügy.
Mivel a sajtóval csupán pár fájón komfortos, a Fidesz-médiában abszolvált interjúban érintkezik, nemhogy fogalmunk, még benyomásunk sincs, milyen ember ez a széles mosollyal közlekedő Koncz Zsófia, mit gondol a világról, a választókerületéről, az övéi által „moslékkoalíciónak” nevezett ellenzéki összefogásról, s az olyan nyomdahibákról, mint hogy a szórólapján piros-fehér-zöld helyett az olaszos zöld-fehér-piros trikolór látható. Mi felajánlottunk egy beszélgetést, de a sajtóelhárítással egy mókás/udvarias SMS-ezés során csupán addig jutottunk, hogy:
„Koncz Zsófia jelölt napi programjának zsúfoltsága nem teszi lehetővé az Ön által kért személyes találkozót, ugyanakkor továbbra is felajánljuk Önnek, hogy ha megküldi kérdéseit exkluzív válaszokat és fotót kap kizárólagos felhasználásra.”
Ezzel viszont nem éltünk, hiszen nem a Fidesz kommunikációs munkatársainak szakmai teljesítményére, hanem magára Koncz Zsófiára vagyunk kíváncsiak. Nem mellesleg: az interjúra még mindig nyitottak vagyunk.
Szerencsére volt kivel beszélgetni, hiszen a BAZ-i időközire másik öt jelölt is kandidált, izgalmas/vicces/elgondolkodtató emberek, komikus/tragikus életfordulatokkal, velük a napi programjaik zsúfoltsága dacára sikerült találkozni; vegyük sorra őket.
*
Kezdjük Koncz Zsófia egyetlen esélyes kihívójával, az ellenzék közös jelöltjével: a jobbikos Bíró Lászlóval.
Bírónak van egy tragédiája és egy (két) ostoba megjegyzése.
A tragédia: a felesége gyógyíthatatlan beteg, sclerosis multiplex köti hat éve tolószékhez. Számítógép előtt ül az asszony, amikor megérkezünk a pár tarcali házába, nem néz hátra, úgy fogadja a köszönést, túl van azon, hogy el tudná fordítani a fejét.
Az ostoba megjegyzés: 2018-ban Bíró egy Facebook-poszt alatti kommentjében Budapestet judapestként emlegette, és a magyarországi turizmusba fektető izraeli tőkére utalva azt írta: „A kutyám majd megveszik amikor a »tetűcsúzdások« elmennek a ház előtt. Dolgoznak barátaim a szállodaiparban, elmondják mi a helyzet.”
Arra viszont Bírónak ma sincs magyarázata, hogy a minősített Fidesz-sikerből hogyan nő ki jobbikos zsidózás.
Ráadásul Bíró másutt arról is beszélt, hogy „az országot nemcsak a Hasszánoktól, hanem a Sztojkáktól is meg kell védeni”. Amit most úgy korrigál, hogy „természetesen nem úgy általában a cigányoktól féltem a nemzetet, hanem az olyan bűnözőktől, mint a Veszprémben 2009-ben Marian Cosma kézilabdázót halálra késelő Sztojka Iván, meg a borsodi Olaszliszkán Szögi Lajost meglincselő gazemberek”.
A toleranciaküszöböt jelentősen emeli, hogy a jobbikos ellenzékiek meg a nem jobbikos ellenzékiek is tudják, hogy egymás elfogadása nélkül nincs esély a Fidesz ellen.
Bírón nem múlik az összeborulás, ő ott tart, hogy:
A kampányban örömmel, szeretettel fogadom még a helyi DK-s aktivisták segítségét is. A hatalmas ideológiai szakadékot úgy hidaljuk át, hogy nem hozzuk elő a vitás kérdéseket, se a határon túli magyarok kettős állampolgárságát, se az én rossz mondataimat, hanem összefogunk a közös célért. Működik a dolog.
Bíró Tiszaújvárosban nőtt fel (amúgy ez a választókerület központja); munkás is, földműves is, a szülei a gyári műszakok után Wartburgba ültek, Lacikát betessékelték a hátsó ülésre, s irány a városszéli telek. Harmincöt hektár, úgy hetven futballpályányi placc, több mint konyhakert. Dinnyéztek és állatot tartottak. „A takarmányt magunk termeltük, aztán belecsomagoltuk az állatok bőrébe.” Értsd: feletették a kukoricát.
Bíró szakközépben érettségizett, gépész, utóbb mindenféle mezőgazdászi végzettséget szerzett, majd pályázatíróit is, azóta ebből él, plusz mellékesbe’ gépekkel kereskedik, s a szülői hagyományt folytatva maga is dinnyézett.
Sokáig a Fideszre szavazott, mígnem 2008-ban rátalált a frissen alakult Jobbikra; a gárdista biznisznyilasból vallásos zsidóvá átváltozó Szegedi Csanád volt a mentora, beszervezője. „Azzal fogott meg, hogy határozott különbséget tett tisztességes és tisztességtelen emberek között.”
Volt mi fűtse Bíró radikalizmusát. „Láttam, ahogy szakad le a vidék, szegényednek az emberek, nő a bűnözés, szélesednek a szegregátumok. Azt még elviseltem, hogy a traktoromból egyre gyakrabban leszívták a gázolajat. De az betette a kaput, amikor egy végigdolgozott éjszaka után a nagybani piacról hazaérve az a kép fogadott, hogy egy ötvenszer százötven méteres területen valakik végiglékelték az összes dinnyémet, úgy negyven mázsát, csak hogy megtalálják azt az egyet, amit befaltak, és tudtam, olyanok tették, akiknek munkát adtam, akikkel együtt rakkoltam, akikkel együtt ettük az ebédünket a földön ülve. Kiakadtam.”
A Jobbikban hasonlóan kiakadtakra lelt. „Csodálatos közösség verbuválódott mindenféle szakmákból, bármire volt szükségem, megtaláltam az emberemet.”
Terjesztik róla, hogy gárdázott. „Nem tagadom, hogy amikor mesélték, hogy Hejőszalontán cigányok elevenen kibeleztek egy idős asszonyt, csak hogy kiszedjék belőle, hol a pénze, kinyílt a bicska a zsebemben. De sose húztam egyenruhát. Akik gárdázással vádolnak, direkt összekevernek egy másik Bíró Lászlóval, hogy elriasszák tőlem a balos szavazókat. Minden mocskot rám hordanak, a múltkor a Fidesz tévéjében egy kapucnis, eltakart arcú, torzított hangú férfi arról beszélt, hogy pár éve megfenyegettem a bérüket követelő munkásaimat, hogy ha nem fogják be a szájukat, hozom a puskát. Röhej. Egyrészt mindig korrektül kifizettem. Másrészt meg vadász vagyok, tudom, ha ilyennek csak a gyanúja felvetődik, a rendőrség másnap lefoglalja az összes fegyveremet. Perelek, remélem, még a választás előtt dönt a bíróság.
Bíró világképe (meg a pártjáé is) eklektikus: hisz Nagy-Magyarországban, s hisz az Európai Unióban is. E kettőt a határok átjárhatósága emeli nála közös halmazba. Viszont: „Az Európai Egyesült Államokban nem hiszek ám!”
Fura, hogy ha jobbikosok mondandójáról lehántjuk azt a valamit, amit nemzeti radikalizmusnak hívtak, hívnak, akkor derék balos program marad előttünk. Íme Bíró néhány kijelentése:
- „Tennünk kell a környék gyáraiban éhbérért, több műszakban, látástól vakulásig robotoltatott rabszolgahad felszabadításáért, mert az nem élet, amit ők élnek.” (Thürmer Gyula tapsol.)
- „A mezőgazdaságban le kell váltani a jelenlegi kultúrsivatagot, amiben hatalmas táblákon monokultúrázunk repcét, kukoricát, kalászosokat. Ki kell építeni a kisgazdaságokat, fel kell virágoztatni a kertészetet, a feldolgozóipart.” (Ángyán professzor tapsol.)
- „Szélesítendő és mélyítendő a középfokú szakmai oktatás. Kompetenciaszintű duális szakmunkásképzés kell, melyben mesterek mellett, a gyakorlatban tanulnak szakmát a fiatalok, különösen a cigányok, akik között zseniális ácsokkal, állványozókkal, bádogosokkal, burkolókkal, szobafestőkkel találkoztam. Gyorsak, ügyesek, igényesek, némelyik a szakmája művésze. El kéne érni, hogy ne külföldön keressék a boldogulást, hanem segítsenek felemelni a népüket. Különben vége mindennek. (Mindenki tapsol.) Az elmúlt harminc év ledobta ránk a demográfiai atombombát, fogyunk, nyomorodunk, még az egykor világhírű cukor- és csokoládégyárunkból is csak egy évek óta zárva tartó múzeum, egy ledózerolt placc, és néhány káefté maradt. Már a Boci csoki brand sem a miénk.”
Bíró amúgy épp kampányol, „házról házra becsöngetek”. Segítségül egy napra megkapta az országos pártelnököt, Jakab Pétert. Vicces, hogy noha ő Bíró pártjának első embere, papíron nincs köze a jelölthöz, így Bíró épp a Jobbik-logót nem teheti föl a plakátjaira. Ennek oka abszurd és közepesen bonyolult, itt olvasható a sztori.
Jakab elnök végigüli beszélgetésünket, aztán kifelé menet mond egy valószínűleg őszintét, idézzük, hogy legyen mit számon kérni rajta szűk két év múlva:
2022 vízválasztó. Ha bukik Orbán, akkor azért, mert új világ jön. Ha pedig nem bukik Orbán, akkor ennek a mostani ellenzéknek vége, menthetetlenül kudarcot vall, jönniük kell az újaknak, hátha nekik sikerül kiseprűzni a Nemzeti Együttműködés Rendszerét.
*
A két nagy után nézzük a legkisebbet: Sóváriné Bukta Erikát, a Demokrata Párt jelöltjét.
Sóváriné keveset szól, dacára annak, hogy civilben harminc éve biztosítási üzletkötő, mely szakmának mégiscsak a verbális meggyőzés a legfőbb fegyvere. „A politikába úgy keveredtem, hogy az egyik kolléganőm a Demokrata Párt alelnöke, együtt biztosítózunk.”
Sóváriné „munkából kifolyólag” kiválóan ismeri a városlakókat, köztük a Koncz család tagjait. Különösen az özvegyet kedveli: „Tündike nagyon tündéri. Kedves, okos, aranyos. De Ferivel is jóban voltam, egymás mellett volt az irodánk, kötöttem neki.”
Sóváriné azért politizál, „mert demokratikus reményt akarok építeni”. A reményépítésnek 2018-ban veselkedett neki, ekkor csatlakozott a Demokrata Párthoz, s az országgyűlésin rögtön rajthoz is állt itt, a borsodi hatosban. Összeszedte az induláshoz szükséges ötszáz ajánló aláírást, de eztán csupán 122 szavazatot, 0,2 százalékot szerzett. Mégsem volt csalódott.
Mert még ennyire sem számítottam. Az lehetett a baj, hogy a segítőink, akik gyűjtötték az aláírásokat, nem biztos, hogy tudatosították mindenkiben, hogy szavazni is kell.
Az ajánlások beszerzése most sem jelentett megugorhatatlan akadályt számára, s a realitás talaján maradva a múltkorinál kicsit jobb eredményre számít.
Most csak elvetjük a magokat, aztán majd a 2022-es országgyűlésin neveljük a hajtásokat.
A két év múlvára remélt „hajtások” két-három százalékot jelentenek, ami noha a Parlamentbe jutáshoz kevés, „állami támogatás már jár érte”. E távlati célt már Kósa Sándor pártelnök vázolja a politikai horizontra, ugyanis ő is itt ül a szerencsi asztalnál.
Kósa úr olyannyira elkötelezett vezető, hogy kizárólag Sóváriné médiaszereplését támogatandó autózott Nagykovácsiban található otthonából Borsodba. (Mondjuk azzal a gépjárművel mi is bárhonnan, bárhová, bárakármiért elautóznánk; Kósa úr akkora kocsit hajt, kisebb csokimanufaktúra elférne a hátsó ülésen Boci csokival, Vuk szelettel, Macskanyelvvel.)
Kósa úr kicsattan az erőtől, sportos outfitje ropogósra vasalva, arca és szava üdére zsilettezve; olyasforma figura, hogy az Üvegtigris 2-ben simán eljátszhatná szegény Gesztesi jaszkarizós üzletemberét, Lalinak se tűnne fel a csere; „szeva, kicsi büfés”.
Kósa urat családi kapocs fűzi a politikához: „1919-ben kivégezték az apai nagyapámat, Csornán leszállt a vonatról, elkapták a vörösök, hetedmagával lelőtték, ma emlékmű áll a tiszteletükre, az anyám apja pedig zsidókat mentett a második világháborúban.”
Pesti fiú, a Batthyány térnél, az örökmécses melletti házban nőtt fel.
1988 nyarán láttam, ahogy a rendőrök ütik-verik a fideszeseket, hallottam, ahogy Orbán visszaugat, mire a rendőrök neki, hogy mit képzeltek magatokról, olyat kaptok, beszartok, behugyoztok, és kaptak is.
Kósa úr ekkoriban az államigazgatási főiskolára járt, és bár inspirálta a narancsosok bátorsága, esze ágában nem volt belépni a Fideszbe. 1995-ig kellett várni, hogy a politikán belülre vesse a sors: „ismeretségen keresztül” jutott egy kisgazda országgyűlési képviselő mellé, „oktattam államigazgatási dolgokra, kommunikációra”, de egy itt nem részletezendő malőr megszakította a kapcsolatot.
Az ezredforduló az Új Baloldal nevű formációban érte, a 2002-es országgyűlésin e párt egyéni jelöltjeként indult Oroszlányban, nullaegészvalamennyit szerezve, majd átmenetileg a Zöld Centrum nevű alakulatnál kötött ki. Az első politikai sikert 2006-ban nyugtázhatta, amikor Nagykovácsiban függetlenként bekerült az önkormányzati testületbe, majd 2010-ben ismét. Aztán 2014 őszén már nem. Pedig az év tavaszán Schmuck Andor öltönyös szocdemjeként próbálkozott az országgyűlésin, s bár ismét radar alatt maradt, az általa szerzett pár száz szavazat talán az egyik magyarázata annak, hogy a legesélyesebb ellenzéki, az LMP-s Szél Bernadett lecsúszott a mandátumról. „Megmérkőztünk Bernadettel. A kampányfinisben élő tévéadásban ajánlottam föl neki, hogy visszalépek a javára, de elutasított, próbált leiskolázni, és így járt. Csak magát okolhatja.”
2016-ra odáig jutott Kósa úr, hogy:
Felmértem, hogy szereztem annyi politikai rutint, hogy nem tolom senki szekerét, inkább megalakítom a magam pártját. És hazahoztam Amerikából a Demokrata Pártot.
Ez a hazahozatal lényegében azt jelenti, hogy átvette a nevet.
„Meg azt is jelenti, hogy nagy erőkkel támogatom Joe Bident és az ő elnökválasztási kampányát.”
Ez a nagy erőkkel támogatás pedig azt jelenti, hogy „verbális támogatást biztosítok mindenféle kommunikációs csatornákon, és írok e-maileket is”.
Az önállósodás oka az, hogy Kósa úr felismerte:
Új világrend van kialakulóban, és ebből ki kell vegyem a részemet.
Kósa úr duzzad az ambíciótól. Azt tervezi, hogy alapítványt tesz az USA-ban, az alapítvány drogrehab központot épít és működtet majd, a működtetés profitot termel, a profitból az alapítványt is hazahozza Kósa úr, itt is épít drogrehab központot, azt is működteti majd, csak míg odakint szigorúan üzleti alapon dolgozik, itthon egyetlen fillér hasznot sem kíván kivenni, hiszen mind politikusként, mind üzletemberként kizárólag a magyarok érdekét tartja szem előtt.
Kósa úr amúgy tényleg üzletember, „ingatlanozom”, itthon és Amerikában, „húsz éve oda-vissza utazom”. Vízilabdázóként kezdte karrierjét, utóbb sem szakadt el a sporttól: arról még a szaksajtó is megemlékezett, hogy 2013-ban megvette Eger NB III-as labdarúgócsapatát, arról pedig egy másik szaksajtó emlékezett meg, hogy pár hónappal később sikkasztás miatt elítélte őt a bíróság. „Kamu volt az egész. Figyelmetlenül olyan Fidesz-pocsolyába léptem, amibe nem kellett volna.”
*
Találni még egy sportolót a jelöltek között: ő a miskolci Váradi Gábor.
Váradi Gábor nemzeti dzsoggingfölsőben áll Farkas Norbi fényképészünk elé, kihúzza magát. „Ezzel üzenem, hogy bár cigány jelöltként gondolnak rám, én pont annyira vagyok magyar, mint bárki más ebben az országban.”
Váradi Gábor mélyről jön. Másfél évesen került állami gondozásba, nevelőcsaládtól nevelőcsaládig passzolták, mire nyolcévesen, ’82-ben a miskolci gyermekváros lakója lett. „Szerettem, bár adódtak nehézségek, például az, hogy az idősebbek időnként fölzavartak a szekrény tetejére, és ott kellett töltenem az éjszakát.”
Volt sansz, nem kicsi, hogy Váradi Gábor gazemberré cseperedik, mégis békés, kulturált pasas lett belőle.
Az intézetben a magaslati alvások ellenére ő volt a „jó tanuló, jó sportoló”. Lelkét és szellemét a Kolping pallérozta (százötven éve működő katolikus mozgalom, célja a szociális problémák orvoslása tanítással, neveléssel), a testét ökölvívással edzette. Kiskölökként kezdett bokszolni, az ökölvívással került a gyermekváros falain kívülre, beutazta az országot, ifjúsági magyar bajnokság ezüstéremig jutott. Felnőttként edzőnek állt, manapság egy szerencsi konditerem trenírozza azt, aki megfizeti, és a miskolci Ámbédkárban iskolázik azokkal, akik ezt nem tudnák megfizetni.
Munkában sosem válogatott, ami meló szembejött, elvállalta, volt culáger, kollégiumi portás, dolgozott civil szervezeteknél. Tavaly bekerült az országos roma önkormányzatba, pár hónapja a szervezet sportközpontjának lett a vezetője, „az a feladatom, hogy behúzzam a sportba a fiatalokat, kitalálom, pénzt szerzek pénzt, bevonom a helyieket”.
Tanul, Iványi Gábor lelkészképzőjébe, a Wesley főiskolára jár, hittantanári papírja lesz, ha végez.
Tüntet, ha oka adódik. 2012-ben a Magyar Gárda ellen demonstrált; 2014-ben két hétig sátorozott a miskolci városháza előtt, miután a testület a cigánytelep néhány házának lebontásáról határozott. „Pont oda tervezték az új futballpályájukat. Az épületek egy részét sajnos sikerült eldózerolniuk, de a rendeletet visszavonták.”
Országgyűlési választáson most először indul. „Remélem, mindkét favorittól sok szavazatot veszek el.
A Koncz-lánnyal alapból nincs bajom, azon kívül, hogy fogalma nincs a választókerületről, különösen a nyomorról, cigánysoron senki nem látta, másutt se nagyon. A pártjára viszont haragszom, Orbán elengedte a szegények kezét, lemondott a cigányságról, halálra ítélte a leszakadókat. A jobbikos gyerek indítása pedig vicc. Ha agyonütnek se hiszem el, hogy rasszistából egyszeriben toleráns közösségi emberré vált. Ha jót akar magának az ellenzék, kilöki magából ezt a pártot az összes leszerepelt, cigányozó, zsidózó emberével, mert kutyából nem lesz szalámi.
*
„Látod magad miniszterelnökként?” – kérdezzük mókázva az ifjú Tóth Ádámot. „Most még nem” – feleli tök komolyan.
Ádám függetlenként indul, de vannak támogatói, köztük az MSZP-ből kiugrott Szanyi Tibor ISZOMM nevű pártja, valamint a Magyar Szolidaritás Mozgalom.
Ádám édesapja rendőr, posztos, a bátyja is rendőr, szintén posztos.
Ádám hatévesen döntötte el, hogy ő is rendőr lesz, az is lett: posztos.
Rendészeti szakközepet végzett Miskolcon, aztán fölvezényelték a BRFK bevetési osztályára, kutyásokhoz, onnan kerületbe, majd vissza Miskolcra, ott is bevetési osztályra, „meccsek, tömegrendezvények, határrendészet, izgalmas munka”.
„Régi igazság, hogy a rendőr egyik lába a sírban, a másik a börtönben. Meg az is régi igazság, hogy nincs elrontott intézkedés, csak elrontott jelentés. Az belefér, hogy akció közben bármikor bajom eshet, a cseszegetéseket viszont nehezen viseltem. Nem titok, hogy két eljárás is indult ellenem, hónapokig rángattak, aztán persze ejtették mindkettőt. Igazoltattunk egy köztéren vizelő ittast, akadékoskodott, bevittük, addigra kijózanodott kicsit, hajlott az együttműködésre, felvettük az adatait, sőt, egész jót beszélgettünk, csakhogy mire végeztünk, lejárt a munkaidő, hazamentek az őrs munkatársai, és ránk zárták a kaput. Azt hitték, van kulcsunk, de nem volt, így az előállítottal együtt bent ragadtunk reggelig. Mindezt beleírtam a jelentésbe, a felettesem lecsapott rá, hogy ez jogellenes fogva tartás, és elindult a cunami.”
Ádám nem volt még huszonnégy, amikor leszerelt. „Közös megegyezéssel, bármikor visszamehetek.”
Felvételizett a büntetés-végrehajtáshoz, majd a nemzetvédelmi hivatalhoz, „de amikor mondták, mennyi lenne a nettóm, inkább beálltam építőipari segédmunkásnak”.
Mivel a kilenc a szerencseszáma, kilenc álláshirdetésre jelentkezett. „Volt köztük a raktárostól a biztonsági őrig minden. Fatalista vagyok, úgy döntöttem, ahonnét először hívnak, arra teszem föl a következő éveimet.”
Tavaly megnyitotta első saját éttermét a festői Pestszentlőrincen. „Hasított szépen, de a Covid kinyírt bennünket. Ha lecseng a járvány, nekifutok újra.”
A kényszerpihenő alatt halad a közszolgálati egyetemen. „Hallgattam közigazgatás szervezést, jártam a Tan Kapuja Buddhista Főiskolára, itt most az elektronikus biztonság szakirányt csinálom, időhiányban többször félbehagytam, most befejezem.”
Ádám is szeret tüntetni, ám másfél éve rádöbbent, hogy a tömegben tapsolásnál hatékonyabb, ha politikusnak áll; némi netes kutakodás után belépett a lényegében ismeretlen Normális Magyarországért Mozgalomba, ő biztos tudja, miért oda.
Amikor hírét vette Koncz Ferenc halálának, elhatározta, megszerzi a mandátumot.
Számos ellenzéki pártnak felvetettem, hogy álljon mögém. Mások mellett a Jobbik elnök Jakab Péternek is dobtam egy mailt arról, hogy nálam esélyesebb jelöltet biztosan nem talál. Sajnos nem válaszolt. De nem adom fel a reményt, hiszem, hogy az utolsó pillanatban visszaléptetik Bírót a javamra.
Olyan hittel mondja ezt, majdnem elhisszük, hogy elhiszi.
Állítja, nincs az az isten, hogy ő visszalépjen. Annyiban azért segíti az ellenzéket, hogy feszt támadja Koncz Zsófiát: a választási bizottság a minap az ő feljelentése alapján marasztalta el a kisgyerekekkel fotózkodó fideszes jelöltet. Akit egyébként személyesen ismer.
Szegény Zsófi sima báb. Nem értem, hogy nem veszi észre, hogy a Fidesz hány olyan jó szándékú embert használt ki, mint ő. Ugyanabba az általánosba jártunk, csak Zsófi eggyel fölöttem. A focicsapattal bajnokságot nyertem, egyéniben matekversenyeken jeleskedtem, szóval én voltam az a fiú, hogy is mondjam, aki minden lánynak tetszett. Talán még Zsófinak is.
*
Öt jelölt gyűjtötte össze az induláshoz szükséges ötszáz érvényes ajánló aláírást, minddel, illetve mindről beszéltünk.
A legérdekesebb figurát, azt, aki éppen csak lecsúszott a választásról, a legeslegvégére hagytuk – jár ennyi jutalom annak, aki eddig eljutott a dolgozatunkban.
Nézzük ezt a fotót, ez is kisgyerekes:
Azt hiszik, az unokájával fényképeztük ezt a körtefa és leander árnyában hűsölő hetvennégy éves agráriust, Medve Istvánt? Netán a dédunokájával? Túrót. A nem mellesleg hibátlan modorú elsős kisasszony bizony Medve urunk második házasságának gyümölcse.
Medve urunk nagy mesélő.
Egyedül éreztem magam, fölmentem az internetre, társkereső oldalra. Volt ott csomó magyar nő, de mind a pénzre hajtott. Szerencsére hamar rátaláltam a leendő páromra. Akkor volt huszonnégy éves, semmi gond, csupán negyvenkét év a korkülönbség. Nem titkolózott, megmondta, hogy cigány. Találkoztunk, elvitt a lakására, megmutatta, hogyan él, aztán itt aludt nálam, semmi nem történt, csak beszélgettünk. Reggel mondom neki: határozott igent várok, az a kérdésem, hogy ideköltözöl-e. Határozott igent mondott, azóta is boldogok vagyunk.
Medve urunk elég régen, konkrétan negyven éve nyugdíjas.
„Sokba volt, három percet a túlvilágon töltöttem érte. A pesti Láng Gépgyárban dolgoztam minősített hegesztőként, húztam az igát, mint a barom, olykor napi húsz órát, hétvégén is, megfizették a túlórát, összejött havi százhatvan munkaóra, olykor kétszáz is, mellette építettem a magam házát a Hármashatár-hegyen, plusz jártam iskolába. Bírtam, ki bírná, ha nem egy harmincas férfi?! Újpalotát építettem, panel, veszélyes üzem. Egyik nap mennem kellett tanórára, indultam zuhanyozni, egyszer csak kiabálnak utánam. Az történt, hogy a daru eleresztette az egyik elemet, ami ráborult a barátomra, hatcentisre préselve össze Bandit. Még három szinttel lejjebb is megrepedtek a falak. Rohantam, megnéztem, összeestem, úgy locsoltak fel. Kiborultam, mentem volna szabira, de nem engedett a főnök, szorította a határidő, én viszont, amit a fejembe veszek, megcsinálom. Azzal kopogtam be az üzemorvoshoz, hogy fáj a szívem, ami egyébként indokolt lenne, mert ötévesen beleborultam a Tiszába, a nagyanyám mosott a parton, engem az üres lavórba ültetett, ringatóztam a vízen, élveztem, míg a hullám be nem borított, úgy kotortak elő a mélyből, mesélik, eszméletemnél voltam, de eszemnél nem; ez az élmény mehetett a szívemre. Szóval az üzemorvos azt írta a papíromra, hogy szimulálok. Mentem tovább az SZTK-ba, ott is az került a papírra, hogy szimuláns, de azért befektettek a kórházba. Vizsgáltak, vizsgáltak, semmit nem találtak, végül arra jutottak, hogy eret festenek. Leültettek, mondták, hogy kicsit rosszul leszek. Ehhez képest megállt a szív. De én aztán nem láttam se alagutat, se barátságos fényt, vagyis úgy jártam a túlvilágon, hogy nem emlékszem belőle semmire. De legalább nyugdíjaztak. Utóbb abban a házban kaptam az első lakásomat, ahol Bandit megölte a panel, munkásként olcsóbban hozzájutottam, de menekültem onnan. Azóta is egyre csak menekülök.”
Medve urunk fiatal nyugdíjasként galambászni és nyulászkodni kezdett, ezres tételben. „Tenyésztettem is. Bécsi kék, világos nagyezüst, lepketarka, magyar óriás, magyar fehér, volt mindenem.” Felvásárlásba fogott, nyulász klubot szervezett, versenyre járt, zsűrizett Európa-szerte. „Még oltani is megtanultam, haver volt az állatorvos, mutatta, ellestem, onnantól én intéztem a teljes állományt, sose volt jelentős elhullásom.”
Tanult is.
Huszonnégy év iskolám van. A vége marxista egyetem párton kívüliként, hátha jó lesz valamire. Na, arra jó is volt, hogy azzal a felismeréssel diplomáztam, hogy képes vagyok megkülönböztetni a kapitalista rablót a szocialista rablótól. Mindkettő az.
Pestről a budai hegyekbe költözött, onnan Keszthelyre, onnan Miskolcra, s ahol megvetette a lábát, felhúzott egy-egy házat a maga két kezével.
„Feleséget először úgy szereztem, hogy a Merényi kórházban kivették a mandulámat, sétáltam a kertben, láttam, sakkozik egy nő, odamentem, belepofáztam a játékba, értek hozzá, és házasság lett belőle.” Született egy lánya, aztán egy fia. „Aztán egy harmadik is, de meghalt szülés közben, műhiba, az orvos elnézett valamit.”
Lepergett pár évtized, mire elérkezett 2004, az esztendő, melyben kilenc hónap alatt annyi tragédiát gyűjtött be Medve urunk, másnak egy teljes életre is elég. „Először a fiam halt meg harminckét évesen, hasnyálmirigyrák, aztán a lányom, mellrák, majd a feleségem, alkohol. Maradt utánuk sok unoka, kettőt én neveltem fel, az egyik egyetemista, a másik technikusiba jár. Azok az unokák, akik nem hozzám kerültek, az egyik később kipróbálta a szabadesést. A nyolcadikról.”
Medve urunkhoz a rendszerváltás idején jutott el a politika: belépett a kisgazdapártba, azonnal megyei elnök lett, az első szabad választáson indult egyéniben.
Egy darabig kijöttem Torgyán Jóskával, de 1996-ban két lábbal rúgott ki a Belgrád rakpartról. Ezzel együtt az 1998-as választáson őt segítettem. Amikor a két forduló között összeállt Orbánnal, ebben a mi kommunista megyénkben öt mandátumot szereztem a Fidesznek.
Medve urunk régi álma egy nyúlvágóhíd. Évekig szervezte, összepályázott rá százmillió forintot, saját zsebből leelőlegezte a vállalkozáshoz kinézett épületet, ám, panaszolja, nagyhatalmú helyi irigyek meghiúsították a tervét. Itt most nincs hely, idő akár csak vázlatosan rögzíteni a végtelenül bonyolult történéseket, mindenesetre Medve urunk azt állítja, hogy a BAZ-i Voldemort nagyúr tett neki keresztbe.
„De nem adom ám fel, innen lejjebb már úgysem eshetek. Brüsszeltől a kínaiakig mindenkivel levelezésben állok.” Általunk üzeni az államnak: ha kap kölcsön kétmilliárd forintot, beindítja az üzletet.
Az ország harmadát, hárommillió embert vonnék be a termelésbe, évi több tízmillió nyulat dolgoznék fel, és világszerte teríteném a terméket. Van benne üzlet! A pesti Nagycsarnokban nyolcezer-hatszáz forintért adják a nyúlszalámi kilóját!
Medve urunk 2018-ban még fideszes volt, Koncz Ferencnek kampányolt keményen.
Aztán megharagudtam, mert rám se hederített, amikor megírtam neki Voldemort nagyúr ármánykodását. Sajnálom, ami történt vele. De mikor hallottam, hogy a lányát indítják a helyén, az jutott eszembe, hogy Koncz Zsuzsánál én ezerszer jobban ismerem ezt a vidéket, és milliószor jobban képviselném az itt élők érdekeit.
Igen Zsuzsa, Medve urunk Koncz Zsófiát következetesen Koncz Zsuzsaként emlegeti, nem kérdezünk rá, hogy elszólás vagy irónia.
Medve urunk a jobbikos Bírót se becsüli sokra, nem hisz a gyors morális pálfordulásban. „Cigányban is van tiszta, magyarban is rendetlen, aki ezt egyszer nem érti, az később se fogja érteni.”
Medve urunk keményen megdolgozott az ajánlásokért. „Tizenhárom napon át reggel nyolctól este tízig jártam a körzetet, becsöngettem, beszélgettem. Ötszáz helyett ötszázkilencven aláírást adtam le, ám százat arra hivatkozva nem fogadott el a választási bizottság, hogy pontatlanok az adtok. Ha időben szólnak, nincs gond, visszamegyek a terepre, de hiába érdeklődtem másfél nappal a határidő előtt, csupán egy órával a zárás előtt jelezték, hogy elutasították a nyilvántartásba vételemet. Pedig a két alkalmatlan jelöltet megelőzve én lehetettem volna a nevető harmadik.”
A miskolci ház, aminek a teraszán ülünk, már a negyedik saját építésű otthon Medve urunk életében, ezt 2000-ben húzta fel. Volt mellé háromholdas telek a Csincse-patak partján, „de pár éve olyan szegény lett a vidék, hogy mindent ellopnak, mire beérne, elengedtem, semmi értelme”. Maradt a kiskert itt, hátul.
Azért nem annyira kicsi, másfél hektó pálinka megterem benne.
Amivel, mármint a pálinka mértékletes fogyasztásával alighanem jobban jár Medve urunk, mintha így, nyolcvan felé fordulva kitenné magát a magyar nagypolitikának, amiről maga Orbán Viktor mondta, hogy „kegyetlenségben legföljebb az amerikai nagypolitika mérhető” hozzá.
A szívnek is jobb, ha a „napi program zsúfoltsága” nem a Parlamentbe autózgatásból fakad, hanem abból, hogy az elsős gyermekét tanítgatja az ember.
Kiemelt kép: Farkas Norbert /24.hu
