Egy borsodi faluban nyomták újra Gutenberg Bibliáját

Koporsókirályból lett könyvőrült a magyar iparos. Riport Szinpetriből.
Korábban a témában:

Hiába törte volna a fejét a nagy Johannes Gutenberg, sose jön rá, hogy bő fél évezred és néhány ipari/informatikai forradalom után ki lesz az, aki a tizenötödik századi technikát kopírozva először nyomja újra az ő Bibliáját.

Egy túlképzett francia bölcsész? Brit milliárdos? Germán gyáros unatkozó unokája? Egyik sem. Hanem Varga Béla magyar iparos a BAZ megyei Szinpetri községből, aki egyfelől varrónő és vasúti váltóőr sarja, másfelől Jules Verne és vadászkönyvek és ponyvák és saláták és az Indul a bakterház irányából érkezik a Gutenberg-galaxisba. Az a Varga Béla, akit egykor koporsókirályként emlegetett a Kárpát-medencei gyászbiznisz.

Négy éve már jártunk Varga úrnál, akkor a világ legnagyobb könyvét alkotta meg, benne van vele a Guinness-ben: a mű ezernégyszázhúsz kiló, háromszáznegyvenhat oldal, lapmagassága négy méter tizennyolc centi, lapszélessége három méter hetvenhét. Azért ekkora, mert a glóbusz legterjedelmesebb papírkészítő berendezése max ekkorát tud. A könyv borításához tizenhárom marha bőrét használták fel, lapozásához külön célgép készült Varga Béla magánmúzeumába, ahol azóta is látható. Tetőt bontva, daruval emelték be, aki többet akar tudni róla, elolvashatja.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

A Nagy Könyv, mely amúgy a környék nevezetességeit mutatja be, csupán vendégcsalogató, a gyűjtőszenvedély vezérelte Varga úr komplexumában egyéb kuriózumok is akadnak.

Van neki egy egész szobányi ősrégi nyomtatott vallási kiadványa:

  • köztük egy Biblia, mely Luther Márton második kétszáz példányából való, Tübingenben nyomták 1748-ban,
  • büszke tulajdonosa a kölni dóm könyvalakban kiadott tervrajzának, melyet kilenc mester harminckilenc évi munkával vésett rézlemezekbe; tizenhat példány készült belőle, állítólag mindössze kettő maradt fenn, az egyik a kölni dómban található, „de az hiányos”, a másik itt,
  • van egy Tórája, úgy vette, hogy ötszáz éves borjúbőr az alap, aztán egy rabbi felvilágosította, hogy korosabb a szent tekercs, ráadásul kecske az alap,
  • és a szinpetri táróban pihen még sok egyéb mellett egy ötszáznegyven éves örmény szertartáskönyv.

Hogy Varga urat idézzük:

Legalább hat dolgom van, ami minimum ötszáz éves, több most nem kell, nincs hová tenni.

A múzeum gyűjtői tereiben fellelni még múlt századi, belső ólomöntőkészséggel felszerelt betűszedőgépet, egy amerikai konstrukció tizedmilliméter pontosságú szovjet koppintását; valamint brutál erejű kézivágó-gépet; továbbá egy kétmillió betűt számláló készletet egy tonna össztömegben, kár, hogy a tekerős lakat kódját, mely az illetéktelenül a fiókba markoló látogatói kezektől védi az állományt, elfeledte Varga úr, sebaj, „ha jut rá idő, lefűrészelem”.

Ha Varga Béla gyűjtő énjét csodálatosnak minősítjük (igen, annak), a személyiség konstruktőri szelete megérdemli a lehengerlő jelzőt.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Mindjárt elmeséljük, mi mindent varázsolt ő ebbe a múzeumba, de elébb rögzítsük e nemes férfi előéletének néhány korábbi, önnön gazdasági felemelkedését szolgáló alkotását:

  • már miskolci autószerelő inasként sem vaskockát reszelt, mint társai, hanem Otto-motort,
  • szabadulva, a MÉH-nél ócskavasból kerti kistraktort épített, összkerekeset hidraulikus emelővel,
  • odahaza szivattyús olajkazánt konstruált a havi tízezer csirkét „termelő” baromfiüzemébe; aztán parkettagyártó gépsort rakott össze, majd ipari tésztakészítő masinát, utóbb tömítésgumi gyártósort, s olyan tapétagyártó alkalmatosságot, amivel komplett épülő lakótelepeket szolgált ki,
  • igazán nagyot a koporsóautomatájával kaszált: a rendszerváltásnál privatizálta a nyíregyházi koporsógyárat, s azzal forradalmasította az iparágat, hogy alapanyagul deszka helyett faaprítékkal, liszttel, mogyoróőrleménnyel kevert műanyagot használt; „elöl betöltöttem, hátul tízpercenként kijött egy koporsó”, évi hetvenezer darab.

Hobbistaként is maradandót alkotott:

  • a szinpetri hegyoldalba (pontosabban Vargáék hegyének oldalába) kilencvenhat méteres, ezernegyvenöt négyzetméteres szalamandra figurát épített, „mert szép, mert ez a tájegység jelképe, s mert nagy kellett legyen, hogy lássam az ablakomból”,
  • amikor háza belmagasságát alacsonynak találta, nem sopánkodott, hanem hidraulikus izét konstruált, megemelte vele a tetőt, aláfalazott,
  • mikor pedig az unokája kiejtette a száján, hogy szeretne egy tündérlakot, Varga úr komplett házikót épített kertjének két platánfájára: nappalival, manzárddal, diszkólámpával, memóriahabos matraccal.
Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

De vissza a múzeumba. Ahol a taglalt gyűjteményen túl Varga Bélának a saját két kezével készített könyvészeti csodagépei is láthatók:

  • van neki egy vízimalma, kilenctonnás, hatszázhúsz centi átmérőjű malomkerékkel, melyet a kertjén, pontosabban a birtokán átfolyó Jósva patak hajt; a malmot kerekestül, lapátostul, mindenestül Varga úr tervezte, építette; „ha valamit nem bírtam el, jött az asszony, megfogta a másik végit”,
  • a vízimalom tengelye odabent korabeli ábrázolások alapján gyártott papírkészítő berendezést hajt: fakalapácsok farekeszekben faalapanyagot, lent, kendert, gyapotot, puhafaaprítékot klopfolnak, pont úgy, mint Gutenberg idejében,
  • a napok alatt pépesített massza malomkövek között őrlődik, majd fakádba kerül, ahol lúggal, mésszel fehérítődik, falapáttal keveredik – pont úgy, mint Gutenberg idejében,
  • a hószín pépbe bivalyfejet ábrázoló vízjeles, szitás kerettel merít a mester, kiemeli a matériát, rázza szeretettel, csöpögteti, majd vastag vászonra borítja – ismét csak pont úgy, mint Gutenberg idejében.

S kész is a papír.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

De mit kezdjünk azzal a papírral?

Négy éve azt mondta nekünk Varga Béla, hogy álma kinyomtatni Gutenberg legelső, 1452-es Bibliáját – pont úgy, pont azzal a technikával, mint maga Gutenberg tette. Idézzük:

Neki huszonhárom ember dolgozott öt éven át a száznyolcvanhárom példányán, nekem, úgy számolom, nyolc évbe telne harminc emberrel két-háromszáz példányt letenni az asztalra, csak hiányzik hozzá másfél-kétmilliárd forint.

Azt hittük, hadovál, ám a minap azzal jelentkezett, hogy kész a Gutenberg Biblia, lehet menni Szinpetribe megtekinteni.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

És tényleg kész. Hő- és golyóálló, bombabiztos üvegurnában látható; s ha már annyit számoztunk: negyvenkét centi magas, huszonkilenc széles, tizennégy és fél vastag. S még csak másfél-kétmilliárd forint elégetése sem kellett a megszületéséhez; igaz, csupán egy példány készült, melynek ezerkétszáznyolcvanhárom oldalából csupán tizenhatot szedett ólomba Varga úr, a többit a göttingeni Gutenberg Múzeumtól kapott beszkennelt anyag („ha nincs tíz pendrive-on, egyen sem!”) alapján überprofi színes nyomtató köpte ki magából.

Viszont:

  • a papír ősi technikával készült „valahol Európában, nem árulom el, hol, nekem is épp elég fejfájást okozott, mire rátaláltam az egyetlen megfelelő cégre”; a korrekt partner fellelése előtt egy indiai vállalkozással szerződött Varga úr, de a tranzakció a megrendelő csúfos lehúzásával végződött, fátylat reá, Gutenberg is bakizott eleget, mást ne mondjunk, az ügyvéd, akit csendestársnak beeresztett maga mellé, kiforgatta a mestert mindenéből, gyanítjuk, sose lesz könnyű neki a föld, méltán;
  • a nyomdaprést és a kódexkötő berendezést Varga úr tervezte és kivitelezte szintén Gutenberg nyomdájáról készült korabeli rézkarcok tanulmányozása után; majd ezen nyomta több száz éves, kétszázhatvankilenc betűből és betűjelből álló készletet használva, eredeti receptúra alapján készített festék és korhű stömpölő használatával a maga tizenhat oldalát, s kötötte háromezer öltéssel a teljes művet („Simon József könyvkötő mester segítségével, ez tessék beleírni”).

Tiszteletünkre, pontosabban olvasóink tiszteletére Varga úr megnyitotta a mindenbiztos üvegurnát, kézbe vehettük a művet, mit ne mondjunk, megrendítő.

Nemcsak a súly (10,6 kilogramm) a megrendítő, s nemcsak az, hogy bő félezer éves alkotás reprodukcióját érinthettük, hanem az is, hogy létezik szent őrült, aki ilyes küldetésekre szenteli életét. Legalábbis életének a bizniszen, zajos privatizációkon, mérhetetlen meggazdagodáson és (nagyon) viszonylagos elszegényedésen túli, mondjuk úgy, nyugdíjas évtizedeit.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Merthogy Varga Béla és felesége bő évtizede amatőr múzeumtulajdonosként, laikus muzeológusként éli az életét. Ők ketten a személyzet: ők a jegypénztárosok, ők állnak a büfépult mögött, ők vezetik körbe a csoportokat, ők beszélnek, ők ellenőrzik a páratartalmat, ők szerelnek, ők söprik az udvaron a falevelet a macskakőről (ami, ez is jó sztori, valaha a budapesti Gellért teret borította), ők takarítják a Jósva duzzasztásából képzett tavacskát, ők kaszálják a birtokot, ami „addig tart, ameddig a szemed nem lát el”.

A belépti díj méltányos, látogató van bőven, de így is mínuszos az intézmény. Ugyanis, hiába az ismeretterjesztő küldetés, az állam nem segít, s ezt sérelmezi a gazda. A párialét oka, véli Varga Béla, az, hogy a föntebb karcolt privatizációk során tengelyt akasztott politikusokkal, s a korábbi konfliktusoknak Szinpetri Gutenberg-galaxisa látja kárát.

Sokan megvásárolnák tőle a Nagy Könyvet. Meséli, kapott ajánlatot Ausztráliából, Amerikából, a dubaji emírtől, még a bhutáni uralkodótól is. „Kérte a király, legalább csináljak neki egy másodpéldányt. De hát azzal az egyetlen első egyediségét venném el! Ezt az egyet pedig nem adom. Tavalyelőtt azért csak elfogadtam a bhutáni miniszterelnök meghívását, kiutaztunk a feleségemmel, egyik nap helikoptert béreltünk, felvittük magunkkal a kormányfőt, örült. Őt amúgy kétszer is vendégül láttam itt, Szinpetriben, aranyos ember, jakfarkból készített porseprűt hozott ajándékba, csodálatos találmány, azóta is azzal tisztítom a Nagy Könyvet, ha a kezembe veszem, úgy nézek ki, mint valami szpáhi.”

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Varga úr most töltötte a hetvenegyediket, felesége a hatvanötöt. Bírják még egy darabig, de a pénz is, egészség is fogytán.

Tiszta rosszul vagyok, ha belegondolok, mi történik ezzel a csodával, ha mi már nem leszünk. Ez így egyben ér sokat, részenként keveset, az egészet elvinni meg nem lehet, hát hogyan veszed a hátadra a vízimalmot meg a Jósvát?! Egyre nehezebb napestig talpon, az asszonynak mindkét térdét kicserélték, nekem is az egyiket. Segítség híján, ha végleg elfáradunk, nem nyitunk ki többet, nézegetjük magunk, mint a nyugati rettentően gazdagok a maguk magángyűjteményeit. Gutenberg meg szomorkodjon csak odaföntről.

Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.