„A gyermek, a tanuló személyiségét, emberi méltóságát és jogait tiszteletben kell tartani, és védelmet
kell számára biztosítani fizikai és lelki erőszakkal szemben. A gyermek és a tanuló nem vethető alá testi és lelki fenyítésnek, kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó büntetésnek vagy bánásmódnak.”
Nemzeti köznevelési törvény 46.§ (2)
Kép, amiket nem akartunk látni: sírástól rázkódó vállú, rémült gyerekkel szemben intézkedik a rendőr. Ráparancsol, hogy forduljon meg. Hátra kell tegye a kezeit. És a rendőr előveszi a bilincset, de nem sikerül alkalmaznia a nyolcéves fiúval szemben, kicsúsznak belőle a csuklók. Túl kicsik a kezei, mondja a rendőr bosszankodva.
Börtönbe kerülsz, mondja a nagy, kék ember, mire a kisfiú felzokog. Könyörög. Beültetik a rendőrautóba, elviszik, rabosítják, lecsukják. Mindez Amerikában, ami ugyebár a szomszéd falu.
A srác anyukája épp kórházban volt. A kisfiú ADHD-s.
Az ADHD-ról azt kell tudni, hogy ha nem is mentális betegség, de „rendellenesség”. (Nem disease, hanem disorder. Nagyon találó kategória.) Az ilyen gyerek az átlagnál nehezebben működik együtt a felnőttel, nagyon impulzív, a kortársainál is meggondolatlanabb. Nehéz lekötni a figyelmét olyasmivel, amit nem ő talált magának.
De nem azért vannak vele gondok, mert rossz. És nem azért tanul rosszul, mert buta. Nem azért nem figyel, mert nem akar – hanem azért, mert nem tud. És nem azért jár keze-lába, mert fel akar bárkit bosszantani, hanem azért, mert ezek a tünetei.
Ennek a kisfiúnak depressziós és szorongásos tünetei is voltak.
Alig van lelkileg szorongatóbb helyzet, mint ha a környezeted elvár tőled valamit, amit képtelen vagy teljesíteni. Ha egy ADHD-s gyerektől azt követeled, hogy viselkedjen „normálisan”, az ugyanaz, mintha egy diszlexiástól követelnéd, hogy olvasson könnyedén és folyékonyan.
A gond az ebédlőben kezdődött, azzal, hogy a srác a tanár szerint „nem ült rendesen”. A tanár odaült mellé, és a túlmozgásos, rakoncátlan srácot próbálta leállítani. Ami egy ilyen helyzetben olaj a tűzre. És végül, az ide-oda hadonászás után, a pehelykönnyű kéz odavágott a tanárnak. Nem okozott sérülést, de a tanár eldöntötte, hogy kap a gyerek egy életre szóló leckét, és „erőszak” miatt riasztotta a rendőröket.
Megtörténtek a feljelentések oda-vissza, s hogy lesz-e az esetnek bárkire nézve büntetőjogi következménye, nem tudhatjuk.
De a rendpárti seggfejeket ott a szomszéd faluban ez nem érdekli.
És azokat a rendpárti seggfejeket sem érdekli, akik ebben a faluban bevezették az iskolaőrséget, úgymond az iskolai erőszak megakadályozása érdekében. Nem érdekli őket a gyerekek lelke, érzelemvilága, megfelelő fejlődése, szükség esetén integrációja. Csak az úgynevezett rend érdekli őket, amiről meg nem tudnák mondani, hogy micsoda. Mert saját maguknak is szégyellnék bevallani, hogy az ő beteg képzeletükben a rend például azt jelenti,
- hogy senki pisszenni sem mer, míg hosszan és unalmasan pofáznak,
- hogy szépen, egyszerre köszönnek nekik a gyerekek,
- hogy senki nem lóg ki a sorból,
- hogy az ebédlőben „rendesen ülnek”.
Azt képzelik, hogy a jó gyerek az, akivel nincs gond.
Kevés riasztóbb képzet létezik, mint a jó gyerek.
Ha a gyerekek kergetőznek az asztal körül, akkor rosszak. Ha valaki hanyatt dobja magát a padon, vagy harsogva magyaráz valamit a többieknek az ebédlőben, vagy célba dob kenyérgalacsinnal, az rendbontás, és szörnyűség, és ráncba kell szedni, és megbüntetni.
A valóságban – ami kívül van ezeken a beteg fejeken – minden normális gyerekkel van gond. Aki nem akar gondot, ne foglalkozzék gyerekkel. Van vihánc, a játszókedvet nem lehet kikapcsolni negyvenöt percekre, és a kortársak elismerése iránti vágyat sem. A legtöbb gyerek alapból rendbontó, ugyanis épp most fedezi fel a világot, tehát tele van ötletekkel, amelyek néha bizony hajmeresztők. Nagy részük nem beilleszkedni vágyik a sorba, hanem kilógni – szeretné, ha észrevennék, figyelnének rá, játszanának, vagy legalább bármiképpen foglalkoznának vele, vagyis szeretnék.
Az ADHD-s gyerek tulajdonképp ugyanez a négyzeten.
Jó, tudom, hogy nem erre hozták létre az iskolaőrségnek nevezett apokaliptikus borzalmat. Hanem azért, mert országunk „bizonyos területein” megesik, hogy a gyerekek agresszíven viselkednek egymással vagy a tanárral. És háromhetes képzés után (!) bevetésre készen állnak ellenük az elszánt bácsik-nénik.
Fogalmam nincs, miféle lélek kell ahhoz, hogy valaki iskolaőrnek menjen, de az alkalmazóinak sincs fogalmuk, lévén, hogy ez három hét alatt ki sem derülhet. Mindenesetre akár magasabb fizetést kaphatnak, mint a tanár, és ami a legfontosabb: gumibotot és bilincset alkalmazhatnak, de kizárólag gyerekekkel szemben.
Nem tudni pontosan, hányszor támadt Magyarországon tanárra gyerek mondjuk az elmúlt öt évben. Megtörtént néhányszor, lett is belőle hírverés – abból pedig, látjuk, törvény.
De azt sem tudjuk, hány alkalommal
- pofozta meg,
- ordította le,
- alázta szét
egy-egy túlhajszolt, ideges, vagy épp csak hatalmaskodni vágyó tanerő a gyereket az iskolában. Ez az utóbbi reláció (miszerint felnőtt ver gyereket), gyaníthatóan sokkal gyakoribb, mint a fordítottja. És következmény többnyire nincs. Az emberek többsége azt gondolja, nem nagy ügy, ha kap egy nyakast a kölök, biztos megérdemelte. A gyerek üthető, mert a bántalmazottak társadalmában élünk; minket is vertek, mégis itt vagyunk, „rendes ember” lett belőlünk, hát nem igaz?
Nem tudom azt sem, mi lesz a sok vékony kis csuklóval, hiszen kicsúsznak azok a felnőttekre rendszeresített bilincsből. Gondolom, Orbán Viktor fürkészei és portyázói rendelnek majd Kínából, vagy ha nincs, gyártatnak kisiskolás méretű kényszerítőeszközt.
Néhány dolgot viszont tudok. Tudom, hogy a mai reguláris iskolarendszer a maga börtönszerűségében eleve gyermekellenes. Iskolába járni egyfajta büntetés azért, mert még gyerek vagy. (Nem magával az iskolával van bajom, nyilván, hanem az ilyen iskolákkal.)
De azt is tudom, hogy a jól értelmezett fegyelem elengedhetetlen a tanításhoz, és fegyelmezni egyre nehezebb. Kiveszőben van a tanárok, sok helyütt a szülők egészséges mértékű tekintélye is. Tudom, hogy vannak gyerekek, akikkel pedagógusként foglalkozni rémálom, mert mondjuk nincs a szükségleteiknek megfelelő családi hátterük, vagy szenvednek valami – fel sem ismert, nemhogy kezelt – mentális rendellenességben.
Tudom, hogy egyre nagyobb a probléma, és amikor egy harminc fős osztályt próbálsz tanítani, amelynek csaknem a fele ilyen, akkor azt érzed, hogy szép lassan megőrülsz.
Számos lépést lehetett volna már tenni tíz év alatt a megoldás felé. Ilyen volna
- a pedagógusok jobb anyagi megbecsülése,
- alaposabb és korszerűbb képzése;
- a tanárlétszám növelése, ezzel együtt
- az osztálylétszámok csökkentése,
- valamint gyermekközpontú alaptanterv az ideológiai janicsárképző NAT helyett.
Tehát rég szükség volna az úgynevezett családbarát kormány részéről jól megtámogatott és hatékony programokra, amik azt célozzák, hogy ne legyen már az iskola rémisztő szakadék az ovi után; hanem hadd legyen olyan hely, ahol kéz a kézben jár a szeretet és a szakértelem.
És ahol fel sem merül, hogy a tanár bántja a gyereket, vagy fordítva.
De a lehető legkevésbé az működik, hogy súlyosan megfélemlítsünk, adott esetben bűnözőként kezeljünk gyerekeket. Pedig ötszáz iskolában szeptembertől – ha a koronavírus bele nem szól – naponta lejátszódhatnak olyan jelenetek, amiket a Floridában készült videón láttunk. És sok helyütt akár azzal kezdődhet a konfliktus, hogy az ideges pedagógus szerint az a gyerek már megint nem ül rendesen.
Könnyű kiprovokálni, hogy a gyerek ingerülten reagáljon. És aztán rá lehet uszítani a viszkető tenyerű, nulla pedagógiai ismerettel és gyermekvédelmi tapasztalattal bíró iskolaőrt.
Ha a gyerek nagyszájú is, azért legbelül tudja, hogy kicsi és gyenge, a felnőtt meg nagy és erős. A felnőttől ösztönösen oltalmat remél. És ha a felnőtt ellene bőszül, és fegyverrel megy felé, abba a gyerek lelkileg súlyosan belesérül – a társaival együtt, akik ezt látják. Ez aztán bullying a köbön.
Nincs semmilyen emberi jog és civilizációs erkölcsi norma, amit ne sértene durván a gyerekekkel szembeni erőszakra rendelt, fegyveres iskolaőrség felállítása.
A megtanuladó „móres” pedig az lesz, hogy ha valakinek nem tetszik a viselkedése, alkalmazz vele szemben erőszakot. Erre neveli a rendpárti rezsim a jövő generációit.
Kiemelt képünk illusztráció. Fotó: MTI / Kelemen Zoltán Gergely
